A magyar holokauszt korai emlékezete

Bódi Lóránt társadalomtörténész Sebre tett kézzel című kötete a kortárs európai holokausztkutatás trendjeit követve, korábban kevéssé használt forrásokon és különleges témákon keresztül tárgyalja a magyar holokauszt korai emlékezetét. 

A kötet nem annyira a vészkorszak egy epizódját boncolgatja, mint inkább „mélyfúrásokon” keresztül világítja meg a korabeli társadalom különböző csoportjainak attitűdjét, ideértve magukat az üldözötteket is természetesen. Így a szerző nemcsak látleletet ad a háború utáni mentalitásról és társadalmi diskurzusokról, hanem a háborús évek történetét is gazdagítja.

Az emlékezetkutatás (memory studies) viszonylag új iránya a holokausztkutatásnak. Célja, hogy feltárja és bemutassa, hogyan és mire emlékeznek egyes társadalmi csoportok, hogyan interpretálják a múltat, mi az, ami megjelenik a narratíváikban és milyen formában, illetve mi az, ami rejtve marad, és az emlékezés folyamata hogyan áll kölcsönhatásban a társadalom egészével. Bódi Lóránt könyvében e megközelítést a társadalomtudomány eszköztárával együtt alkalmazza, ezek segítségével kontextualizálja forrásait és témáit, nem csupán elsődlegesen vizsgált történelmi időszakára fókuszálva, hanem gyakran kitekintve az azt megelőző és követő évtizedekre is, hogy minél teljesebb képet nyújthasson az általa tárgyalt témákról.

A kötet öt fő tematikus részre oszlik. Az első rész a lexikonok antiszemitizmussal foglalkozó szócikkeit vizsgálja. A lexikonok „sűrített tudást” tartalmaznak, azaz mindazokat az ismereteket, amelyekről a szerkesztők a kortárs ismeretek és tudásbázis alapján úgy gondolják, mindenképp érdemes megjeleníteni egy, a nagyközönség számára értelmező kézikönyvként szolgáló kötetben. Ebből már nyilvánvaló, hogy még a lexikonokat sem lehet teljesen objektív forrásokként kezelni, hiszen a szerkesztőgárda és a szócikk-írók is saját tudásuk, tapasztalataik és ideológiájuk mentén állítják azokat össze. Bódi hatásosan mutatja be és magyarázza meg a különböző kiadók által publikált lexikonok szócikkeiben megjelenő különbségeket, kitérve az első világháború előtti, a két világháború közötti, valamint a holokauszt utáni legfontosabb ilyen jellegű gyűjteményekre. Az antiszemitizmus fogalomváltozásain áttekintve megállapítja, hogy az az évtizedek során új jelentésekkel bővült, illetve a háború utáni lexikonokban már megjelenik a holokausztról szóló korai tudás is, egyúttal az antiszemitizmus jelenségének magyarázata is differenciálódik bennük.

A második fejezet házassági hirdetéseken keresztül társadalmi látleletet ad a háborút túlélt „maradék zsidóság” identitásáról, hozzáállásáról az újrakezdéshez, túléléshez, családalapításhoz, valamint arról, hogyan interpretálták az üldöztetés időszakát. A szerző nem csupán a házassági hirdetés mint „műfaj” történetével kontextualizálja a témát, hanem a szociológiai, vallásjogi és történelmi hátteret is tárgyalja, ezzel bővítve és magyarázva az egyes hirdetések tartalmát. Amellett, hogy felfejti a jeligéket, valamint ezen igen tömör önreprezentációs forma fordulatait, formuláit, szociológiai módszerrel több korabeli újság hirdetéseiből vett minta alapján tematizálja a leggyakoribb típusokat. Ez alapján arra a következtetésre jut, hogy a háború után a házassági hirdetés a párkeresés bevett formája volt, és e hirdetések a maguk kódolt nyelvezetével leképezték a hirdetők – és ezáltal a zsidóság egyes csoportjainak – vágyait, lehetőségeit. Emellett a tartalmuk és megfogalmazásuk lekövette a magyar zsidók változó társadalmi és politikai státusát is, ezáltal identitásukat is kifejezte.

A kötet harmadik fejezete a humor szerepével foglalkozik, azt kiterjedt történeti távlatba ágyazva. A szerző a vicc elméletével és a zsidóvicc hagyományaival keretezi témáját, mielőtt áttér a humornak a túlélésben játszott szerepére, ahol számos példát hoz arra, milyen, a holokauszt alatt keletkezett források tartalmaznak az üldözöttek által kreált vicceket, adomákat. Emellett a humor háború utáni megjelenési formáit is tárgyalja a nagy nyilvánosságot kapóktól (úgy mint felvonulások, plakátok) a napi- és vicclapokban megjelenő cikkekig, karikatúrákig, viccrovatokig. Kiválasztott példákon keresztül szemlélteti, hogyan mutatkozott meg a zsidóüldözésről szóló tudás, az üldözöttek tapasztalatai, valamint az elkövetők személye és népbírósági tárgyalásaik ezekben a forrásokban, ezzel gazdagítva a korai holokausztreprezentáció szakirodalmát. Végül kitekintve a szomszédos országok hasonló jellegű lapjainak tartalmára, megállapítja, hogy mivel a budapesti zsidók (vidéki sorstársaikkal ellentétben) nagy számban élték túl a holokausztot, ezért lehetett, hogy Magyarországon a zsidó áldozatokat explicit megnevezték a háború utáni vicclapokban – ám leggyakrabban a háborús bűnösökkel és a múlttal való el- és leszámolás kontextusában.

A könyv negyedik része az Auschwitzba vezető korai „zarándokutakkal” foglalkozik: a tábor ugyanis rögvest a háború végén szimbolikus helyszínné vált, és megindult a muzealizációs folyamat is. E fejezetet a „sötét turizmus” és a zarándoklatok elméleti megközelítésének lehetőségeivel vezeti be a szerző, hangsúlyozva, hogy az egykori koncentrációs és haláltáborokba irányuló utazások már a korai időszakban is sokakat vonzottak: nemcsak azokat, akik szeretteiket ezeken a helyszíneken veszítették el, hanem a volt rabokat és turistákat is. Ezután egykorú újságcikkek alapján rekonstruálja a Magyarországról Auschwitzba induló csoportos zarándokutak menetét, történéseit, illetve a résztvevők reakcióit: az emlékezés–megemlékezés mellett a zarándokokat a szembenézés, a gyászolás, a múlt feldolgozása motiválta az útra.

Végül az utolsó fejezet az állítólag meggyilkolt zsidók holttesteiből készült (RIF) szappanok körül kialakult narratívák történetét vizsgálja körültekintően. E fejezetben a szerző történelmi kitekintése keretezi a témát, amellyel bizonyítja, hogy a háborús áldozatokból főzött szappan mítosza már az első világháború alatt megjelent. Ezután részben kronológiai, részben tematikus rendben veszi sorra a RIF szappanokkal foglalkozó forrásokat, szereplőket, történeteket, kitérve arra is, hogy maguk a nácik hogyan látták ezt az ellenük felmerült vádat. Végül áttér a magyar sajtóban a témával kapcsolatosan megjelent cikkekre, valamint a szappanok korai megemlékezésben játszott szerepére: a túlélők ugyanis szeretteik „eltűnt” holtteste helyett gyakran e szappanokat temették szimbolikus sírokba. A „holokausztikonná” avanzsálódó RIF szappanok így kulturális kódként funkcionáltak, az ipari jellegű, embertelen, személytelen megsemmisítés szimbólumai lettek.

Bódi Lóránt könyve mind nyelvezetében, mind apparátusában (jegyzetek, bibliográfia) megfelel a szakmai követelményeknek, mindazonáltal témaválasztásai és a kötet felépítése – például végjegyzetek használata lábjegyzetek helyett – miatt bátran ajánlható a nem szakmabeli nagyközönségnek is.

(Bódi Lóránt: Sebre tett kézzel, Park Kiadó, Budapest, 2026, 384 oldal