A könyv, a betű, a szellem I.

Schweitzer József a Csákyban – és az ország színe előtt

“Schweitzer Ági emlékének”

Csákyt írok, jóllehet az utca neve ma Hegedűs Gyula utca, és az itt lévő, egy bérház udvarába bújtatott zsinagóga is a címtárakban, hivatalosan Hegedűs. Az utcanévben gr. Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi minisztert, aki a recepciós törvényt (1895) az országgyűlés elé terjesztette, 1953-ban váltotta fel Hegedűs Gyula színész. Az utca egykori neve a főváros gesztusa volt a Lipótváros (és a kiépülő Új-Lipótváros) izr. / zsidó lakossága felé. A zsinagógát az élő nyelv ma is változatlanul Csákynak nevezi. Schweitzer József (1922–2015) életének sokkal hosszabb szakasza fűződik a folyamatosan élő zsinagóga-névhez, mint a mai hivataloshoz. Kétszeresen kötődött ehhez a zsinagógához. Sietve hozzáfűzöm, hogy a zsinagóga szó helyett ő – a XIX. századi német reform-mozgalmak és a magyar neológia szóhasználatnak megfelelően – mindig templomot mondott. Gyerek- és fiatalkorában nagyapja révén tartozott ide, az 1980-as években pedig, Pécs (majd átmenetileg a Vasváry) és a Rabbiképző között átmenetben, négy éven át a zsinagóga rabbija volt.

Életrajzának megírásához bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre, mindenekelőtt az általa adott interjúk, köztük első helyen a könyvnyi terjedelmű, címével is, tartalmával is megindító, megrendítő Nehéz zsidónak lenni (szerk. Kertész Péter, 2003, második kiadás: 2011), vagy életének pécsi éveiről (1947–1981) részletesebb interjúja a Jelenkorban (53, no. 9, 2010, szerk. Sz. Koncz István). (Alább ezekből veszem az idézeteket.)

Aki ismerte ezt a nem magas termetű, kedves, sőt jóságos természetű, jó humorú, tréfálkozásra, sőt viccre is kapható, ámde alkalmilag könnyen felmérgesedő embert, s megtapasztalta még azt is, hogy Bibliára, zsidó szokásokra, vallástörvényre fordulván a szó, fölerősödik, megkeményedik a hangja, és forrásismerettel, személyes meggyőződéssel alátámasztva mond véleményt, döntést: aki eleven kapcsolatban volt Schweitzerrel, az tudja, hogy nagy, megismétlem, hangsúlyosan mondva: nagy rabbi volt.

Szövegszerűen is, kapásból, bárhonnan idézni tudott a Bibliából, vagy folytatta héberül a magyar idézetet, ezt mindannyian csodáltuk beszédeiben és személyes beszélgetésekben. Erős memóriája volt. És ehhez járul, természetesen, a Talmud anyagi tudása, és a halákha gyakorlati ismerete, amely talán nem öltött testet hivatkozásokkal teli responsumokban (ez a neológiában nem is igen szokás), de mint döntés mindig szilárd és támadhatatlan volt.

Mi teszi az igazi nagy rabbit? Nem kinevezés: kizárólag a tudás. Schweitzer Józsefnek páratlan rabbinikus tudása volt, és igazi értelmiségi műveltsége.

Rabbinikus tudásának kezdete az anyai nagyapja keze alatt töltött gyermek- és ifjúkor. Édesanyját, Hoffer Frederikát egy éves gyermekként elveszítvén, jogász (közjegyző-helyettes) édesapjával fennmaradt jó kapcsolata mellett Hoffer Ármin (1870–1941) veszprémi rabbi nevelte. „A családi légkör a nagyszülői házban vett körül, a világgal pedig jobbára apám oldalán találkoztam.” Dr. Schweitzer Sándort az újpesti zsidókkal együtt deportálták, százezrek között ő is Auschwitz áldozata.

Hoffer rabbit közel három évtized (1902–1929) veszprémi szolgálata után nevezte ki a Pesti Izraelita Hitközség a lipótvárosi (Új-Lipótváros) neológ templomkörzet (akkori pontos elnevezése- és címével: „V. ker. templomkörzet és Imaház egyesület, V., Csáky-u. 3”) körzeti rabbijává (1929). Zsinagógájának szinte a szomszédságában volt Személynök (ma: Balassi Bálint) utcai lakása, egyik a Nagykörút északi, másik a déli oldalán. Egykor az Országos Rabbiképző Intézetben Bloch Mózes, a Talmud és a zsidó jog professzora volt a tanára. A Biblia-értelmezés köréből írta doktori értekezését (A Szentírás hermeneutikus normáiról, 1894), Heller Bernáttal együtt avatták rabbivá (1896), barátok maradtak. Későbbi pályáján a talmudi tudomány mértékadó tekintélye lett. Rabbinikus tevékenysége mellett szorosabb kapcsolatot tartott fenn a Rabbiképzővel, a Vezérlőbizottság tagja (1915), a felső tanfolyam (a tulajdonképpeni rabbiképző) theológiai előadó tanára (1927), s végül 1928-tól haláláig professzora (Talmud és szertartástan). Órái, előadásai, héber, német, magyar nyelvű dolgozatai a Rabbiképző nemzedékeit nevelték fel.

Schweitzer József nevelkedése önkéntelen imitációja nagyapjának. Az első szó, amit kimondott, ez volt: sábesz, a Csákyban Józsika széke Hoffer tata széke mellett állt. „Nagypapa vett nekem egy kis kerti széket – mondta az idős Schweitzer –, odatette a széke mellé, és ott ültem a nagyünnepeken. A dallamok és imaszövegek korán rögzültek bennem. Rabbiházban nőttem fel, ahol a templom a mindennapi élet szerves része volt. Nekem ez az életvitel tetszett, és bizonyára hatott is rám, hogy nagyapám a templomban ült egy nagy székben, és amikor prédikált, az emberek figyeltek rá.” Mindez a Csákyban. Már kisgyerek korában megkezdte a tanulást. Talmud-Tórára járt. A bar micvára nagyapja készítette fel, a templomban a Berésit hetiszakaszának maftirja volt, délután az ünnepségre a Csáky félemeleti dísztermében került sor. „A nagyapa templomában rendszeresen felhívtak a Tórához.” A Zsidó Gimnáziumban érettségizett (1940), egyenes út vezette a Rabbiképző Intézet és az egyetem, s majd a rabbiság felé.

Egyetemi felkészültségéről hiteles forrás alapján beszélhetek. Megmaradt Schweiczer (sic!) József „korlátolt jogú rendes hallgató” leckekönyve a kir. magyar Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE jogelődje) bölcsészettudományi karán az 1941/42 és 1944/45. közötti tanévekből. Barna leckekönyv, ami a rabbijelöltek egyetemi jogainak korlátozását külsőleg is jelezte. A Rabbiképző kötelezte hallgatóit a bölcsészdoktorátus megszerzésére, az egyetem még a (legelső) békebeli időkből származó törvény alapján megengedte, hogy beiratkozhassanak, de a két világháború között, a numerus clausus és a zsidótörvények idején már csak korlátozott jogokkal (ez volt a hivatalos kifejezés), csak olyan tárgyakra, amelyek összefüggésben állnak a rabbiképzéssel. A rendes hallgatók tandíja félévenként 120 P volt, a korlátozott jogú hallgatók a tandíjon kívül ca. 100–120 P mellékdíjat is fizettek. Csak mellesleg, a pengő 1941. évi vásárlóértékét és így a tandíjak költségeit is 2025-ben a – nem hivatalos – pénzértékindex alapján ca. ezres (1000) szorzóval számolhatjuk. (Összeg szerint ez kevesebb, mint a mai tandíjak.)

Schweitzer József egyetemi tanulmányai kezdetén a rabbijelölteknek legfőképpen Pröhle Vilmost kellett hallgatniuk. Egykori politikus, sok keleti nyelvben járatos, de nem nagy tudós és közismerten antiszemita: a zsidó hallgatók rettegtek tőle, ezt Schweitzer később több nyilatkozatában tanúsította; az ő indexében is Pröhle megkerülhetetlen tárgyai álltak az első helyen. Emellett ott van az akkori egyetem több kitűnőségének aláírása: Kornis Gyula SP, br. Brandenstein Béla, Prohászka Lajos, Harkai Schiller Pál, Alföldi András, Joó Tibor, gr. Révay József, és tanulmányai utolsó félévében (1944/45, II.), a felszabadulás után, amikor a zsidó hallgatók számára már nem volt tanrendi korlátozás, tehát szabadon választhattak, még Horváth János és Szekfű Gyula is. De említeni kell Jánosi József SJ filozófust, akinek vallásbölcseleti előadásait hallgatta, s aki 1944/1945 véres telén a jezsuita rend lehetőségeit kihasználva részt vett zsidó üldözöttek mentésében; vagy Dékány István szociológust, aki társadalomismeretet tanított. Öröm volt felfedeznem Schweitzer bölcsészkari tanárai között két, számomra is fontos nevet. Dávid Antal assziriológus, Goldziher Ignác egykori tanársegédje, akit a kathedráról az 1920-as években leszorítottak a Fővárosi Könyvtárba, de mint magántanár tarthatott órákat, és Czeglédy Károly, aki neves kálvinista család leszármazottjaként Hollandiában tanult arabot, hébert, ugaritit, és Pröhle nyugdíjba vonulása után átvette az arab tanítását. Milyen tárgyakat vett fel Schweitzer a Bölcsészkaron? Sumer, akkád, klasszikus arab, perzsa nyelv, az ókori Kelet története, Egyiptom kultúrája, arab földrajzi irodalom, a tudományok rendszere, logika, filozófia (bevezetés a filozófiába, Platon és Aristoteles, a középkori filozófia története, a XIX. századi filozófia), vallásbölcselet, történelemfilozófia, ethika (t. k. az ethika metafizikai alapjai, Aquinói Szt. Tamás ethikája), esztétika, pszichológia (t. k. valláslélektan, az akarat lélektana), didaktika, neveléstörténet, tanulmányai legvégén magyar vers(tan) (Horváth) és a demokrácia története (Szekfű) is. Abban az időben a collocvium (így!) nem volt követelmény, Schweitzer a leckekönyv Jegyzetek rovatában mégis több elismerő megjegyzést kapott: „jelesen coll.” (Kornis), ua. (Jánosi), „jeles” (Alföldi), „igen szorgalmas” (Czeglédy), még Pröhlétől is, a rettegett tanár utolsó félévében (1941/42, II.) egy „jelesen dolgozott”. Doktori értekezését a kiváló hebraista Aistletner József hittudományi kari professzor előtt védte meg (A héber nyelvű visszhangköltészet, 1946), a tárgyát nézve figyelemre méltóan aktuális dolgozat kéziratban maradt, kiadásra érdemes volna ma is.

Az egyetemen heti 20 óra volt az előírás. Nevek, bibliográfiák és könyvek alapján tudjuk, ellenőrizhetjük, az említettek komoly tanárok, komoly előadások voltak, s ha a rabbijelölteknek párhuzamos kötelezettségeik is voltak, és ha a hallgatók nem mindig veszik is komolyan az órákat, visszaemlékezéseiben Schweitzer is beszél lógásokról, de az egyetemi tanulmányok mégis kijelölték számukra – talán így van ma is – a gondolkodási és tudományos horizontot.

Mindazok a studiumok, amelyekről eddig szó volt, csak társultak a rabbijelöltek, köztük Schweitzer József rabbiképzős tanulmányaihoz, az Intézet által szabadon hagyott időben. Rabbiképzős tanulmányairól ebben az összefüggésben nem kell érdemben beszélnem. Elég annyi, hogy első tanévében a tanteremben is találkozhatott nagyapjával: Hoffer professzor 5 óra Talmudot adott elő, 3 óra Sulhan arukhot, Jore dea (halákhikus jog), 1 óra Orah hajjim (rituális és ima-előírások). Az unoka egyébként pedig tanult Bibliát Lőwinger Sámuelnél, Hoffer halála után talmudi tárgyakat Róth Ernőnél, aki elismerten jeles halákhista volt, illetve Lőwingernél (felváltva Talmud statarie és Talmud cursorie, egy-egy traktátus „behatóbb”, aprólékosan alapos, illetve „futólagos”, áttekintő tanulmányozása), szertartástant ugyancsak Róthnál, homiletikát Hevesi Ferencnél (már az első tanév végén gyakorló beszédet tartott), filozófiát, vallásfilozófiát, haftárát Guttmann Henriknél, zsidó történelmet, és az 1943/44. tanév II. félévétől zsidó filozófiatörténetet, héber nyelvgyakorlatot, aztán rabbi-vizsgája előtt arabot, arámit, szírt Hahn Istvánnál. A fiatal rabbinövendék számára nagy vonzerővel bírt Heller Bernát mély kultúrája, nyitott személyisége.

Schweitzer egyetemi indexe, a Bölcsészkaron és a Rabbiképzőben általa hallgatott tárgyak együtt írják körül a rabbiképzés XIX. századi modernizációs eszményét és programját, amelyre br. Eötvös Józsefnek is hatása volt: a rabbinikus felkészültség és teljes értékű világi műveltség együttesét. A mély, a személyiségbe beleivódott tudás volt az alap, amelyről a magyar rabbik Löw Lipót, Bacher Vilmos, Blau Lajos óta nemcsak híveikhez szólhattak: az egész társadalomhoz. Nálunk az utolsó rabbi, aki még ezt a felkészültséget birtokolta, Schweitzer József volt.

A neológ rabbiképzés tette lehetővé, hogy a zsidó hagyomány, a zsidó kultúra specifikusan is helyet teremtsen magának a magyarországi tudományos életben: a történetírásban, művelődéstörténetben. Löw Lipót, Kohn Sámuel, Büchler Sándor, Venetianer Lajos, Kecskeméti Ármin, Grossmann Zsigmond és mások után, a nagy elődök előtt fejet hajtva, Scheiber Sándor harmad-nemzedékkel fiatalabb kortársaként, Schweitzer eredeti levéltári kutatások alapján írta meg történeti munkáit, adta ki az 1944. évi hitközségi összeírás hatalmas levéltári anyagát, kisebb írásai hasonló tárgykörökből válogatott tanulmányai kötetének („Uram, nyisd meg ajkamat”, 2007) mintegy a felét teszik ki.

Egy korszak rabbija, mondom Schweitzer Józsefről, abban az értelemben, hogy korszakos rabbi volt. Hosszú pécsi és majd fővárosi gyakorló rabbi működése, a Rabbiképzőben tartott órái után az ő korszaka akkor érkezett el, anélkül, hogy az előző időkben, Pécsett vagy a Csákyban végzett tevékenységét kicsinyelni kellene, akkor, amikor Scheiber halála és egy rövid átmeneti időszak után átvette a Rabbiképző igazgatói tisztségét (1985), majd megválasztották országos főrabbinak is.

A magyarországi zsidó közösség történetében a kommunista teljes hatalomátvételtől (1949) a rendszerváltásig (1989) terjedő időkben két markánsan különböző korszakot különböztethetünk meg. Az egyiket Scheiber Sándor neve fémjelzi, a másikat Schweitzer Józsefé.

Scheiber 1950-ben lett, Róth Ernővel éves váltásban, igazgató, 1956 után pedig egyedül vezette az Intézetet, s bár neves tanárok működtek az ő ideje alatt is, Richtmann Mózes, Dercsényi Móric, Szemere Samu és mások, a Rabbiképzőre ő nyomta rá a bélyegét, maga akarta így, és ténylegesen ez volt a helyzet. Amikor Schweitzer az 1964-től Scheiber felkérésére tartott alkalmi előadások után formálisan is mint előadó-tanár (homiletika, majd zsidó történelem, végül Biblia is) a Rabbiképző tanári karának tagja lett (1966), az agg Richtmann és Szemere még éltek és tanítottak. Igazgató korában is tanártársai maradtak, és csatlakozott hozzájuk Schmideg József, a Rabbiképző felső tanfolyama óta barátja, a Csákyban segédrabbija, vagy Domán István, akinek apjánál hajdan tanult. Az Intézet felelősségét éveken át ő is egyedül, a tanítás terhét is csak kevesedmagával megosztva viselte. Az országos főrabbi tisztsége Scheiber idején elképzelhetetlen lett volna, mint ahogyan ennek nem is volt igazi hagyománya Magyarországon (más Habsburg országokban vagy a német hercegségekben igen), Schweitzer azonban ezzel a ranggal (és mint a bét din elnöke) vitális fukciót töltött be nemcsak a zsidó közösségben: a magyar társadalom egészében is: ez tette kívülállók számára láthatóvá (visibility) a zsidó közösséget. Schweitzernek országos főrabbi hivatalában a kora-újkori stadlán szerepét is be kellett töltenie – ez anakronizmus volt, de akkor csak neki volt tekintélye és felkészültsége ahhoz, hogy alkalom adtán kiálljon az egész ország elé.

Mi volt a különbség e két korszak, e nagyjából másfél–másfél évtized között? Röviden: az elsőben a zsidó élet nem körülhatárolt, de jól érzékelhető politikai és szellemi gettóba volt beszorítva, a másodikban megkezdődött a kiszabadulás és az ön-kiszabadítás a bezártságból, a zsidó élet változatosságának, sokszínűségének kibomlása, jött a meghívás a magyar társadalomba, a közéletbe.

Scheiber is, Schweitzer is hitközségi rabbiként kezdte pályáját, ebben nagy különbségek nem lehettek közöttük, de vezető szerepükben igen eltérő feladat várt rájuk. Ők pedig vállalták a kihívásokat, és személyiségüknél fogva alkalmasak voltak is a feladatra.

Scheibernél a rabbinikus tudomány és a nyilvános szerep kényszerűen elkülönültek egymástól: egyfelől, szakfolyóiratokban, nagyobbrészt külföldön tett közzé héber kéziratokat, ez volt a judaisztika, nálunk a szűk akadémiai világ legfeljebb tudomást vett róla, de méltó elismerést nem kapott, másfelől, a nyilvános szellemi életben csak kis közleményeivel – néprajzi, motivumtörténeti adalékokkal – tudott részt venni. Cikkeinek Folklór és tárgytörténet címmel közzétett gyűjteményes kiadását az Akadémiai Kiadó, illetve nyomdája csak bérmunkaként vállalta (I–II: 1977, III: 1984). Mintegy zárójelben jegyzem meg, hogy hasonló bezártságban élt Aistleitner József vagy Bálint Sándor is; ettől a bezártságtól akart menekülni, amikor bezárta maga mögött a Rabbiképző kapuját (1948), Hahn István, aki Scheibert, barátját és pályatársát életük vége felé igyekezett erkölcsileg kárpótolni akadémiai, egyetemi karrierjének – bár őt felelősség nem terhelte – kedvezőtlenebb alakulásáért.

Schweitzer József előtt fiatalon elnyert pécsi rabbiságában talán nem jelent meg az a kísértés, amely Hahnt, kire mint egykori tanárára mindig szeretettel emlékezett, a Rabbiképző professzori állásából kilépésre késztette (1948): előtte nem jelent meg az a kísértés, mely eltávolította volna, ahogy maga mondta, a „nehéz” zsidó élettől; ő belemerült a rabbisági teendőkbe, a hitközség helyreállításának, a szeretetotthon fenntartásának, a gyerekek és fiatalok tanításának feladataiba. Pécsi rabbiként eltemette a cservenkai munkaszolgálatos tömegsír mártirjait, vendégrabbiként rendszeresen járt Bonyhádra és Szekszárdra, Bajára és Dunaföldvárra, Kaposvárra és Szombathelyre, határsáv-igazolvánnyal Mohácsra (munkaszolgálatos is ott volt korábban) és Beremendre, a határon túl Eszékre és Szabadkára. Már akkor nevezhették volna dunántúli vagy inkább fél-országos főrabbinak. Tartott Talmud-Tórát és tanított zsidó vallástant, óráin ismerte meg „a szőke Ágit”, későbbi feleségét is. Annak idején még Blau Lajos tűzte ki a hitközségi rabbik feladatául, hogy írják meg hitközségük történetét, Schweitzer is belevágott a kutatásokba két ezirányú könyvéhez (Pécs, 1966; Tolna megye, 1982) és ezzel helyet talált magának a történettudomány világában. Amikor a Rabbiképző igazgatója lett (1985), nehéz feladatok várták: a tanítás mellett az addig tökéletesen elhanyagolt és széthordott könyvtár (vö. Kertész, i. m. 135 sk., 137) rendbetétele, országos főrabbiként, a rabbiság és a bét din vezetőjeként az egyetértés megteremtése és fenntartása a rabbi-karban, legfőképpen pedig, már a rendszerváltás első évtizedében, a zsidó értékek és érdekek képviselete a society at large előtt.

Scheibernek, talán nem túlzás így fogalmazni, a kiszorítottság korában kellett megvédenie a maradék ‎zsidóságot, péntek esti kiddus, esküvő, a túlélők szolidaritását erősítő temetési beszéd voltak az eszközei, kifelé a ‎tudomány, jelentékeny részében szaktudomány, idegen nyelven. Schweitzer békésebb viszonyok között ‎vezette a zsidó életet, több figyelmet fordíthatott arra, hogy a zsidóságban élők úgy érezzék, érdemes megmaradni benne, érdemes visszatérni hozzá, a kívülállók pedig megértsék a ‎zsidóságot, de ‎szívesen fogadta a csatlakozókat is.

Néhai kitűnő barátom, Schmelzer Imre St. Gallen-i rabbi találó jellemzése Scheiberről: „egyszerre két világhoz tartozik, két világ határán áll: a zsidóság és a magyar irodalom közegében.” Ezt parafrazeálva, azt mondhatom, hogy Schweitzer egy világban állt, benn a zsidóságban, de ennek határai nyitottak voltak.

Scheiber olyan volt, mint a nér tamid a bezárt zsinagógában. Schweitzer, mint Jeruzsálemben, a Kneszet előtt, a menóra: messzebbről is látni lehet, irányt mutat.

Schweitzer Józsefnek a zsidó vallás alaptételeiből levezetett rituális szokások magyarázatára, illetve a zsidó theológia elveinek kifejtésére rabbiként, majd mint az Országos Rabbiképző Intézet igazgatójának, mindig is módja volt, tanította ezeket az elveket, de a nyilvános szereplés alkalmai valóban „megnyitották az ajkát”: országos nyilvánosság előtt is kiállt értük. Három ilyen alkalmat említek: a Mindentudás Egyetemén (MTV) a peszah–húsvét ünnepköréről a legmagasabb katholikus méltósággal kettesben tartott előadás (2003); a rabbi–főpap–MTA-elnöki háromság beszélgetőkönyve (Hit, erkölcs tudomány, 2006); a zsidó embereknek 1944-ben menedéket nyújtó Schalkház (Salkaházy) Sára nővér (Szociális Testvérek Társasága) boldoggá avatása a Szent István bazilika előtt (2006. szept.). A „hármaskönyvben” Schweitzer kitágította a hagyományos rabbinikus kompetenciát, mert a beszélgető társai által felvetett legáltalánosabb, nem zsidó theológiai, ethikai problémákra is tudott – mint a második világháború után először Leo Baeck, akit említett is – jellegzetes zsidó választ adni. „Arra még nem volt Magyarországon példa, hogy a hercegprímás, a Tudományos Akadémia elnöke és a rabbi közösen írtak könyvet. Márpedig Erdő Péter és Vizi E. Szilveszter urakkal mi véghezvittük ezt.” Nem lehet nem észrevenni, hogy részben a külső közéleti, vallási és tudományos személyiségek együttműködési készsége, talán hívása tette lehetővé, hogy a zsidó hang valóban országos térben szólaljon meg. S hogy Ámosz próféta költői szóalakzatát használjam, Schweitzer negyedik nyilvános szereplése: megrendítő beszéde a vészkorszak első hivatalos emléknapján az országgyűlés felsőházi termében (2000, szövegét közli Kertész, i. m., 183–188). S még egyet lépve a numerikus másál lépcsőin, fel az ötödikre: a 90. születésnapjára kiadott ünnepi kötetben (2012), illetve a halála után kiadott emlékkönyvben (2016) olvasható interjúk (Biró Tamás), amelyekben szigorúan halákhikus kérdésekről beszél, tisztán neológ felfogásban.

Jó ideje már, aligha emlékeznek rá sokan: Schweitzer 2002-ben magas kormánykitüntetést kapott, amely kitüntetés elnevezésében benne van a kereszt szó. Megkapta, átvette. Hangos zaj nem támadt, de zsidó körökben hallatszottak kárhoztató morgások: egy rabbi, kereszttel a mellén?! Nos, az a kormányzati kereszt nem más és nem több, mint az imakönyvekben az ókor óta szereplő „Ima a királyért” – akárki volt, akármilyen volt a király, vagy – horribile dictu – a Kormányzó úr őfőméltósága, vagy akárki államfő. A zsidó közösség az adott állam, a környező nem zsidó társadalom része, Jeremiásnak a babylóni diaszporához i. e. 597-ben írt levele értelmében (Jer. 29,4-15).

Schweitzer nem a keresztény egyházi méltóságok között magának helyet kereső zsidó pap volt. Természete és rabbinikus stratégiája szerint inkább az együttműködést kereste – s miért ne kereste volna éppen a keresztény egyházakkal, amelyekkel a rendszerváltáskor egyazon politikai gettóból szabadultak ki, s amelyeknek valóságos befolyásuk van a magyar társadalomra. Helyet akart csinálni a zsidó közösségnek, a vallási közösségnek és – mondjuk így – a lazábban-zsidó embereknek egyaránt, a nem zsidó magyar társadalomban, hozzá akart járulni az előítéletek oszlatásához, erősíteni akarta azt a közhangulatot, amely sem a keresztény egyházakban, sem a nyilvános életben nem tűri a zsidóellenességet. E cél eléréséhez nem elég a tanítás és párbeszéd, de ezek mindenképpen szükségesek hozzá. A kereszténység középkori zsidóellenes polémiáit történeti kérdésként kezelte, joggal, s a héber Biblia keresztény szempontból kényes terminusainak értelmezésében mindig kompromisszum nélkül ismertette az eredeti zsidó értelmüket, cáfolta a középkori vagy ma is élő félremagyarázásokat. Ha a II. vatikáni zsinat és az újabb pápai megnyilatkozások, németországi protestáns egyházi határozatok, amelyek a héber Biblia, a zsidó vallás, a zsidók megítélése, a zsidók közötti térítés, a biblikus vallások egyenértékűsége tekintetében Magyarországon még nem hatoltak is le a keresztény egyházi élet rétegeibe: kétségtelen, hogy Rav Schweitzer minden tőle telhetőt megtett az egyházak közeledése érdekében. Ugyanakkor sok évvel ezelőtt sokan tanúi voltunk annak is, hogy a messiás-kérdésben egy fiatal, tanult, azóta magasra emelkedett lubavicsi haszid rabbi fejtegetéseit a XVIII. századi Vilnai Gáon (Élija ben Slomo Zalman) határozottságával cáfolta. Schweitzer személyes életében és közszerepléseiben egyaránt mindig rabbi volt, nagyapja mellett ebbe nőtt bele, élete végéig az maradt.

Abszolut újszerű volt a magyarországi zsidó életben, hogy Schweitzer József nagy nyilvánosság előtt is nyíltan belement zsidó vallási szokások, hitelvek kifejtésébe, nem hitvitákban, amelyekre a középkorban kényszerítették a rabbikat, hanem dialógusban. A lényeg éppen ez: a dialógus, amelyben egy rabbi a más vallású vagy a természettudományi kutatás elveit képviselő partnerek mellett engedmény, alkalmazkodás, kompromisszum nélkül fejti ki pozitiv formában a zsidó tanítást. Schweitzer ezt tette, okosan, felkészülten, magabiztosan, s bár ilyen jellegű fellépéseiben nem volt direkt térítési szándék, híveit megerősíthette abban, hogy nyíltan is vállalni lehet a zsidóságot, a rokonszenvezőket pedig közelebb vonta a zsidó közösséghez.

Képek forrása: Schweitzer család, Milev, Fortepan

Az írás második, befejező része itt olvasható.