Ijár 20 – a zsidó rabszolgaság vége Máltán

 Zsidónak lenni soha nem volt könnyű, de máltai zsidónak lenni sokáig a legrosszabb „választások” közé tartozott. Máltán ugyanis 200 éven keresztül, egészen 1798-ig a zsidók rabszolgaként éltek, a vallettai piacon adták vették őket.

Ebben az időszakban Málta volt a térség legnagyobb rabszolgaelosztó központja, sok ezer rabot tartottak itt fogva. A rabszolgák többsége muszlim volt, de a források szerint egyszerre, egy időben akár 500-800 zsidó is volt közöttük. Ők nem helyi lakosok voltak, hanem hadifoglyok és kalóztámadások áldozatai, akiket főként az Oszmán Birodalom területéről, Észak-Afrikából vagy a Balkánról hurcoltak ide. Ezek a fogságba vetett zsidók önálló közösséget alkottak, saját imatermük volt és segélykérő levelek százait küldték a Mediterráneum zsidó közösségeihez, amiben segítséget kértek a szabaduláshoz.

De, mielőtt tovább mennénk, érdemes egy pillanatra visszatekinteni a múltba, és feltenni a kérdést: hogyan kerültek egyáltalán zsidók Máltára? A válasz jóval korábbra vezet vissza, mint a XVIII. század. A zsidó jelenlét a szigeten már az ókorban kimutatható, római kori sírfeliratok és katakombák tanúsítják, hogy az i. u. 1–4. században már éltek a szigeteken zsidók. A hagyomány szerint még Pál apostol hajótörése idején is volt zsidó közösség a szigeten, bár erről a közösségről nem rendelkezünk sok információval.

A középkorban, különösen a normann és később az aragón uralom alatt, a zsidók Máltán és a közeli Szicília szigetén viszonylag stabil és jól prosperáló közösségeket alkottak. Kereskedtek, kézművesként dolgoztak, és nélkülözhetetlen részét képezték a helyi gazdaságnak. Ez a folytonosság azonban 1492 után megszakadt, amikor a spanyol korona kiadta a kiűzési rendeletet. Ebben a dekrétumban és a zsidókat nem csak Hispániából, hanem a spanyol korona minden részéről elűzték, így Máltáról is. Ettől kezdve a zsidó jelenlét a szigeten néhány conversora (erőszakkal megkeresztelt zsidó) korlátozódott egészen addig, amíg a Szent János lovagrend (ismertebb nevükön a johanniták vagy ispotályosok) meg nem jelentek Máltán.

A johannitákat 1522-ben űzték ki a törökök rhodoszi erődjükből, majd néhány éves vándorlás után 1530-ban telepedtek meg Máltán. Ekkor a szigetcsoport V. Károly német-római császár engedte át a lovagrendnek adó fejében. Ez az adó évi egy darab máltai sólymot jelentett. A lovagok számára az első néhány év ráfizetéses volt, kevesebb adó folyt be a kincstárukba, mint amennyit elköltöttek a szigeten. Egyik első tettük az volt, hogy megerősítették Máltát, és új fővárost építettek, Vallettát, amelyet vezetőjükről, Jean Parisot de la Valette-ről neveztek el. Örökségükhöz híven egy hatalmas kórházat építettek, amely egész Európából vonzotta a betegeket. Mondani sem kell, hogy a betegek keresztények voltak. Sem zsidókat, sem muszlimokat nem láttak szívesen. Az 1530-as évek közepére a helyzet megváltozott, nyereségessé vált a vállalkozás: Málta, élve az adottságaival, a hajójavítás és a hajógyártás központja lett. A kereskedelem is jövedelmezővé vált, miután a johanniták harci gályái felügyelték a környező vizeket. Málta gazdaságának harmadik és egyben legkülönlegesebb bevételi forrása a kalózkodás volt. A lovagok nagyon korán, még Rhodoszon felismerték, hogy a tengeri fosztogatás ellen nem feltétlenül kell küzdeni, részt is vehetnének benne, mi több, a kalózkodás lehetne a johanniták monopóliuma is.

Először csak engedélyeket adtak ki, bárki lehetett máltai kalóz, aki megfizette az árát. Később a lovagok is belevágtak az üzletbe: johannita lovagokkal megerősített, a lovagrend tulajdonát képező kalózhajók kezdték el fosztogatni a Mediterráneum keleti részén közlekedő kereskedőhajókat. Bár a lovagok az árukat szállító kereskedelmi hajókat vették célba, fő bevételi forrásuk a hajókon tartózkodó emberekből származott, akiket rokonaik, barátaik váltságdíjért megválthattak vagy, ha nem tudták kifizetni a váltságdíjat, rabszolgaként adhattak el. A lovagok néha kettős hasznot húztak: a foglyokat rabszolgaként dolgoztatták Máltán, amíg meg nem kapták a váltságdíjat, és szabadon nem engedték őket.

Abban az időben a zsidók erősen részt vettek a mediterrán kereskedelemben. Ezenkívül ez a szellemi megújulás időszaka is volt Izrael földjén, és számos zsidó zarándok kereste fel a Szentföldet hajóval. Így a lovagok szerencsétlen áldozatai közül sokan zsidók voltak. A zsidó foglyok szenvedését levelezéseik őrzik: a fogságból levél útján kértek pénzt váltságdíjra a környező zsidó közösségektől és rokonaiktól. Sok rabszolga kölcsönökből váltotta meg magát, majd szabadulásuk után zsidó közösségekbe utaztak, és adományokat gyűjtöttek adósságaik visszafizetésére. Ezekre az utakra magukkal vitték ismert rabbik ajánlóleveleit, amelyekben elmesélték történeteiket.

Az egyik ilyen levélben olvashatjuk, hogy a levél írója elhagyta szülőföldjét, hogy Izrael földjére menjen, de amikor hajójával a tenger közepén vitorlázott, banditák és kalózok támadtak rá. Foglyul ejtették, és mindenét elvették, meztelenül és fedél nélkül hagyva. Majd megláncolták és Máltára vitték, ahol rabszolgaárverésen eladták. Kényszermunkát végeztettek vele és hajnaltól alkonyatig verték. A férfit egy nem zsidó mentette meg, aki kölcsönt adott neki, hogy kiválthassa magát. Miután kiszabadult, koldulnia kellett, hogy vissza tudja fizetni a kölcsönt. Több, hasonló levelet is ismerünk, szinte mindegyik hasonló szenvedésekről számol be. Voltak szerencsésebb foglyok is, őket rabszolgabörtönökben tartották és kevésbé nehéz munkákat kellett végezniük.

A Máltához viszonylag közel fekvő velencei zsidó közösség megalapította a „Foglyok Megváltásáért Társaságot.” A váltságdíj beszedése mellett a Társaság keresztény ügynököket is felbérelt Máltán, hogy látogassák a foglyokat, reményt keltő üzeneteket közvetítsenek nekik, és kisebb összegeket biztosítsanak számukra a mindennapi szükségleteik kielégítésére. Az ügynökök tárgyalásokat is folytattak a lovagokkal a váltságdíj összegéről, és miután megszületett a megállapodás, átadták a pénzt. A Társaság levelezésében az ügynököket igaz nem zsidóknak nevezik, és megköszönik az erőfeszítéseiket.

Az egyik fogoly, a marokkói Moshe Azulay rabbi a Máltán fogva tartott zsidók szóvivője lett. A Társaság levelezésének nagy része, 1671-től kezdődően, neki szól. Fogvatartója jól bánt vele, megengedte neki, hogy kereskedelemmel foglalkozzon, és szabadidejét más foglyok segítésével töltse. Élete vége felé, amikor a zsidó foglyok száma csökkent, és Rabbi Azulay úgy érezte, hogy a szolgálataira nincs akkora szükség, elkezdte intézkedni a saját szabadon bocsátásáról. Sajnos 1696-ban meghalt, mielőtt a szabadon bocsátás véglegessé vált volna. Összesen 30 évet töltött Máltán.

A lovagok tudták, hogy a zsidóság kötelességének érzi, hogy kiváltsa fogságba esett hitsorsosait, ezért sokkal magasabb váltságdíjat kértek értük. Összehasonlításképpen, amíg egy nem zsidó rabszolga ára 150 scudi körül volt (ha a rabszolga jó kézműves volt, akár 250-300 scudit is kértek érte), addig egy zsidó rabszolga ára nem ritkán meghaladta az 500 scudit is! Eközben egy máltai munkás évente 40-60 scudit keresett.

A Foglyok Megváltásáért Társaság minden fogoly számára meghatározott egy pénzösszeget, amennyiért megválthatták az ügynökök. Alapelv volt, hogy ezt az összeget nem emelik, nehogy vérszemet kapjanak a johannita fogva tartók. Ismerünk azonban egy esetet, az egyetlent a maga nemében, amikor a Társaság kivételt tett az egyén helyzetére tekintettel… R. Shmuel Garmizan számára 200 real összeget ítéltek oda, de mivel generációja egyik legnagyobb bölcsének tartották, és attól tartottak, hogy még ezt a nagy összeget is elutasítják a lovagok, a Társaság utasította máltai ügynökét, hogy tegye hozzá, „amennyit szükségesnek tart”.

A Társaságnak sikerült több száz foglyot megváltania az évek során. Egy 1654 és 1660 között vezetett feljegyzési könyv 65 zsidó foglyot sorol fel, akiknek az összára valamivel meghaladja a 10 000 realt. Két és fél évszázad alatt jelentős összeget adtak át a kalózlovagoknak áldozataik szabadságáért cserébe.

Ez az egyedülálló zsidó közösség 1798-ig létezett, amikoris Napóleon csapatai megszállták a szigetet és elüldözték a lovagrendet. A kétéves francia uralom alatt bevezették a francia jogrendet és felszabadították a rabszolgákat. Két évvel később a francia uralmat a brit váltotta fel, de az újonnan érkezett britek helybenhagyták a francia törvényeket és a Máltai Lovagrend kérése ellenére sem állították vissza a rabszolgaság intézményét.

Egy szomorú és szenvedéssel terhelt közösség tűnt el. Egy olyan közösség, aminek egyedisége abban állt, hogy nem letelepedett diaszpóra volt, hanem egy fogság által létrehozott és folyamatosan cserélődő csoport. Tagjai különböző helyekről érkeztek – az Oszmán Birodalomból, Észak-Afrikából vagy a Balkánról -, és csak a rabszolgaság valósága kötötte őket össze. Mégis képesek voltak minimális közösségi életet fenntartani, saját imatérrel és vallási gyakorlattal. Létük szorosan összekapcsolódott a mediterrán zsidóság közösségeivel, mivel fennmaradásuk és szabadulásuk a külső közösségek által szervezett kiváltásoktól függött. Így a közösség nem önfenntartó volt, hanem egy állandó kapcsolatban lévő, diaszpórán átívelő rendszer része. Ebben az értelemben a máltai zsidók nem egy helyhez, hanem egy kérdéshez tartoztak: ki és mikor váltja ki őket a fogságból?