A könyv, a betű, a szellem II.

A rendszerváltás után az akkor már országosan ismert, tekintélyes, országos hatáskörű rabbinikus tisztséget viselő Schweitzer József előtt megnyílhatott volna a politikai szereplés lehetősége, ha az új alkotmányos rendben talán nem is olyan módon, mint a korábbi időkben egy-két rabbi elődjének, Löw Lipótnak erélyesen vitatkozva Kossuth Pesti Hírlapjában (1844), nagyon visszafogottan Löw Immánuelnek az országgyűlés felsőházában (1927–1940).

Volt ugyan az 1990-es években egy fiatal rabbi, aki készségesen vállalkozott ilyen szerepre, párt-keretben, s mint idővel kiderült, nem állt tőle távol az a szándék sem, hogy – e szerep révén vagy ettől függetlenül – vezető poziciót szerezzen a zsidó közösségben is, Schweitzerrel rivalizálva. A direkt politizálást Schweitzer nem tartotta terepnek a maga számára. Pécsi idejében a helyi vezetők, Budapesten, már a demokratikusan megválasztott kormányok alatt, politikusok, állami méltóságok feléje nyújtott kezét elfogadta, szívélyes és barátságos volt velük, de az átellenes oldalon álló stadlán szerepéből nem lépett ki ilyen alkalmakkor sem; ez köznyelvre lefordítva annyit jelent, hogy tárgyalásokon, találkozásoknál maradt a velük szemben álló tárgyalópartner. A zsidó szokásokról mindig hiteles tájékoztatást adott nekik is. És mint már említettem, voltak alkalmak, amikor keményen, bátran lépett fel kormányzati tényezőkkel szemben. Löw Lipót az emancipációs viták idején Kossuthtal szállt szembe, az ellenzéki véleményvezér lapjában tette szóvá, hogy a politikai emancipáció ára nem lehet a zsidó vallási szokások feladása. Fontos ügyekben Schweitzer is mindig tudott konfrontativ lenni. Jó példa erre az első Orbán-kormány idején a kárpótlási törvénytervezet ügye: a költségvetési törvényben előirányzott összeget („az életüktől és a szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak”, illetve leszármazottjaik számára előirányzott személyenként 30 000 forintot) Schweitzer demonstrative visszautasította (vö. Új Élet, 1999. márc. 1). A törvény változott, a megalázóan alacsony összeget módosították, de a kormányzati szándék méltánytalansága nyomot hagyott.

*

Schweitzer József neológ rabbi volt, ez világos, de hozzá kell tenni, hogy bár nem régimódi, mégis konzervativ neológ.

Mit jelent az, hogy neológia? Tudnunk kell, hogy a XIX. században, amikor a polgárosodás és az emancipációs törekvések új helyzet elé állították a zsidó társadalmat, a liturgikus modernizáció híveit magyarul újítóknak vagy haladóknak nevezték. A neológia szó csak e tiszta jelentésű szavaknak az elfogadottá vált változata – igazodva az emelkedett beszéd latinos magyarországi kódjához. Tudnunk kell azt is, hogy az újítás szűntelen hagyomány a zsidóságban: a templom lerombolása után megszűnt az áldozat, és templom helyett gyülekezeti, közösségi házban kezdtek imádkozni. Ebben az újító hagyományban a neológia, amely Löw Lipótnál és azóta is rendre elutasította a szélsőséges németországi változtatásokat: a neológia nem más, mint a magyarországi mainstream zsidóság, a fősodor, lélekszámában és irányzatában egyaránt. Schweitzer a neológiában az újításokat nem a liturgia, inkább az esztétikum terén látta. Nem a neológia vált ki az akkori mainstreamből, hanem az orthodoxia szakadt el tőle, fordult szembe vele, pontosabban, az ultraorthodoxia, amely minden modernizációs újítást elutasított, de egyébként újítások sorát vezette be maga is. Példája igazolja azt az ismert ethnográfiai és szociológiai felismerést, hogy az „egykori”, a „régi”, a megromlott „igazi” helyreállításának programjával nem egyszer érdemi, akár a legvakmerőbb újítás lép fel. Az orthodoxia szigorításai valójában szintén újítások voltak. A zsidóságot megosztó 1868/69. évi Országos Gyűlés után az orthodoxia minden követ megmozgatott, hogy az általa elutasított kongresszusi határozatok alapján, az újítók mintájára maga is külön országos szervezetet hozzon létre: újítás volt már ez is.

A nagy vízválasztó a XIX. században a Sulhan arukh-kérdés volt. A zsidó kongresszus, amely vallási ügyekben egyáltalán nem, csak szervezetiekben hozott újító határozatokat, nem hivatkozott a Sulhan arukhra. Azóta az orthodoxia, ma nálunk inkább a lubavicsi haszidizmus, a Sulhan arukhot vágja a neológia fejéhez. A Sulhan arukh bunkója elől a neológiának félre kell hajolnia, ezt a bunkót el kell hárítani. Újítások, megújulás nélkül minden hagyomány holttá válik. Mindenki tudja, hogy Josef Karo XVI. századi kódexe maga is újítás volt Maimonideshez vagy Jaakov ben Aser Arba‛a turimjához képest, amely kódexek újítások voltak a Misnához képest, és így tovább, keresve visszafelé az előzményeket. A Kiccur Sulhan arukh, egy ungvári orthodox rabbi kivonata Karo művéből (1864), ténylegesen újítás volt, már azzal, hogy sok elavult előírást mellőzött. Bár a Kicur igen el van terjedve, rabbinikus döntvény csupán ennek alapján nem is hozható.

A modernizációnak jól bevált technikája van minden olyan kultúrában, amelynek hagyományai kanonizált, írott szövegekre épülnek. Ez a technika zsidó hagyományban jelesül a kommentár, az interpretáció. Ha elutasítjuk az interpretációnak, a hagyományos előírás új körülményekre való alkalmazásának, azaz módosításának lehetőségét, akkor ott vagyunk, ahol a középkorban a karaiták voltak, ott, ahol a XIX. század elején a pozsonyi orthodoxia volt, igen, a Hatam Szofér, aki erélyesen elítélt minden modernizációt, de azért az államhatalom segítségét akarta igénybe venni, feljelentésekkel akár, hogy a részletekben tőle különböző elveket valló hittársait jobb belátásra kényszerítse. A hagyomány ápolásának útja a szövegek új értelmezése: rájuk épített válasz a mindenkori jelen kérdéseire. A Sulhan arukh is csak így kezelhető.

Nem kétséges, hogy a mainstream zsidóságnak, amely – megismétlem – Magyarországon a neológia, a Tóra, a Misna, a Talmud, a Jad hazáka, az Arba‛a turim, a Sulhan arukh elveit kell követnie, de ahogy a responsumok mindig is a hagyományos szövegek újszerű interpretációjával vagy kombinációjával adtak választ az újonnan vagy alkalmilag felvetődött részletkérdésekre, azaz újítással, úgy a zsidó élet és a liturgia korszerűsítése is folyhat a hagyomány kijelölte úton, ezen lépve tovább. Régi, tekintélyes, tartalmukban változtathatatlan („szent”) szövegek értelmezése, azaz a kommentár, bonyolult szellemi művelet. Megérteni, tartalmilag, mit mond önmagában a szöveg. Felismerni, rekonstruálni, mi volt az az egykori probléma, konfliktus, amelyre vonatkozik, amelynek megoldására az akkori körülményekhez igazodó mintákat (előírást, szabályokat stb.) ad (middot). Megfogalmazni, mi a jelen probléma, amely problémának az elemei nyilvánvalóan mások, mint az, amely a régi szöveg tárgya. Megkeresni, hogy a régi szövegben felismert minta miképpen alkalmazható a jelen problémára. Analóg, de tartalmilag esetleg merőben más megoldás. Nem minden áron szigorítás (Sammaj) – esetleg ellenkezőleg: könnyítés (Hillél). Nem kétséges, hogy az az értelmezés, amelyhez így eljutunk, betű szerint, tartalmilag érdemben más lesz, mint az alapul vett szövegé, de a lényeget, a probléma megoldásának hagyományos módját, nem változtatja meg. Hűséges marad a hagyományhoz. Az új bor a régi tömlőben (szemben a Máté ev., 9,17 skk.-ben foglaltakkal): a zsidó hagyományértelmezés ebben különbözik az innen kiszakadt keresztény tanítástól. A javasolt formula: a Sulhan arukh, de korszerű értelmezésben.

A Csáky utcai zsinagóga – azaz templom – Hoffer főrabbi idején a pesti neológ hitközség szervezetéhez tartozott, s nem volt ez másképp Schweitzer József néhány évében sem. A neológia konzervativ árnyalatát képviselte, mint egykor az Orczy-házban az eredeti „kis” zsinagóga, aztán utóda, a Rumbach. Status quo (ante 1868/69) hitközség az Országos Gyűlés után a fővárosban nem maradt fenn, s bár többfelől igénylik maguknak ezt a minősítést, folyamatosság híjján az 1868/69 előtti állapotok visszaállítása nem is lehetséges. Pécsről orgonás templomból jőve Schweitzer a Csáky utcában, ahol 1981 és 1985 között főrabbi volt, elfogadta az orgona nélküli és egyebekben is konzervativ szertartásrendet, későbbi templomában, a Rabbiképzőben ismét orgona mellett folyt az istentisztelet, hiddur ha-tefilla, az ima szebbé tétele végett.

Szerényen gyakorló rabbinak szokta nevezni magát. Szerénység: de nem lekicsinylése a feladatnak. Személyes életében és intézményi affiliációjában egyaránt a zsidóság mai irányzatai közül egyértelműen a neológia mellett volt elkötelezve. A nemzetközi horizonton ezt a neológiát szívesebben neveznénk, ahogy angolul szokás, conservative irányzatnak. Kialakulása párhuzamos a zsidóság magyar nyelvhasználatának terjedésével. Csak a prédikáció nyelvében magyarosodott el, s ebben az értelemben valóban magyar, az imák, szertartási énekek maradtak héberül, s még a hitközségi zsargonban is ugyanannyi a héber, jiddis, német szó, mint más országokban.

Schweitzernek nem volt nehéz a Csáky hagyományaihoz illeszkednie. „A Hegedűs Gyula utcában nagyon szerették volna, hogy én legyek a rabbi, részben a nagyapám miatt, meg azért is, mert ismertek és szerettek.”  – „A Csákyban a nagyapám egykori papi székébe ülhettem.” – „A nagyapám és az utána következők szellemében kezdtem – a magam gyöngeségében, kicsinységében és a változott viszonyokra tekintettel – azt az utat járni a templom ügyeiben, amelyet ők jártak.” – „Még voltak néhányan, akik gyerekkoromból ismertek. A többieket én nem ismertem, de hamar összebarátkoztunk. Ha volt két nap ünnep és azután szombat, szép gyalogtúrákat tettem a Károly körúttól [ahol a lakásuk volt – K. G.] a Hegedűs Gyula utcába meg vissza.” – „Ha bár micvó volt, vagy esküvő, és utána meghívtak, elmentem. Jóformán nem múlt el hónap temetés nélkül. Megkérdeztem, ülnek-e sivát, és ahol ültek, oda a lehetőség szerint elmentem első nap a temetés után, mert akkor még együtt volt a család. Reggel, este biztosan lehetett minjánra számítani. Péntek este megtelt a templom, szombat délelőtt kevésbé. Télen, péntek esténként a kis templomban is telt házzal imádkoztunk. Fizikailag meg időben jobban igénybe voltam véve. Reggel, este ott voltam a templomban, napközben a Rabbiképzőben tanítottam. Jól éreztem magam.”

A rituálisan „lazább” életvitel kezelésénél Schweitzer szem előtt tartotta a mai helyzetet. A zsidó község vagy a rabbi egy modern, nyílt társadalomban nem lehet többé hatóság, a zsidó életszabályok szorosabb követése egyéni döntés, melyet közvetlenül befolyásol ugyan a neveltetés, de nem kényszeríthető ki, kivált állami hatóságok által nem, és alkalmi mellőzésük, hétköznapi elhanyagolásuk sem jelenti azt, hogy az illető szakított volna a zsidósággal. Schweitzer megnyerni, megtartani akart, példával, tanítással, szeretettel, a közösséghez tartozás értékeinek megmutatásával.

Schweitzer ezzel a toleráns szemlélettel és a nyitottságával vált nagy rabbivá.

A dialógusban, szabad közegben, a zsidó tanítást és életvitelt mint a demokratikus, pluralista társadalom egyik, a saját törvényei szerint létező változatát mutatta be, nem térítve, de észlelhetően rokonszenvezőket toborozva. Halákhikus kérdésekben ő is meghúzta a határt, de nyilatkozataiban, templomi prédikációiban világosan kimondta, rabbinikus gyakorlatában érvényesítette, hogy nem kell, nem szabad eltaszítani azokat, akik egyben-másban nem a Sulhan arukh előírásait követik. Kemény, szigorú volt – és megértő, segítő. Vitatkozott az ultraorthodoxiával: egyik legfontosabb tanulmánya éppen azt a halákhikus polémiát, ténylegesen invektivákat, elemezte, amelyekkel egykor az ultraorthodox rabbik a Rabbiképző Intézet ellen fordultak („A pesti Rabbiképző megalapítása a responzum-irodalomban”, MIOK Évk., 1977/78). A pápai Löw Lipóthoz és a szegedi Löw Immánuelhez csatlakozva, kiállt az orgona mellett. Schweitzer tanításának a Sulhan arukh vonatkozásában az a lényege, hogy a rabbinak meg kell határoznia a normát, de maga az életmód, az személyes felelősség. Ugyanaz az elv, lehavdil, mint amely külön előírást tesz a kóser és a peszahi kóser, vagy a polgári fejfedő és a kipa között.

Tágabb, nagy történeti távlatban ezt a rabbinikus felfogást a longue durée folyamatában kell értelmeznünk. Történeti korfordulók, válságok idején a zárt közösségek könnyen felbomlanak, egy-két generáció eltávolodik a mag-zsidóságtól, esetleg kiszakad belőle, de rendszerint van visszatérés, ha van mihez visszatérni, és ha a mag eléggé nyitott a vissza– vagy be-fogadásra. Ma is, a hitközség, a mag-zsidóság körül koncentrikus körökben helyezkednek el azok, akik a zsidó identitást csak lazább formában tudják vagy akarják fenntartani, vagy csak őseikre emlékeznek, vagy esetleg viszolyognak attól, hogy származásuk miatt a környezetük zsidónak tartja őket, vagy éppen megtagadnak minden közösséget a zsidósággal – de ezek a koncentrikus körök szűkülhetnek, tágulhatnak: ma biztosan több zsidó van Magyarországon, mint 50–60 évvel ezelőtt volt, mert többen merik, akarják vállalni őseiket, vagy vallási hagyományukat, vagy Izraelt.

Rabbinikus tevékenységével és közszerepléseivel: nyitottságával Schweitzer öntudatot adott a magyar neológiának.

Az 1868/69. évi kongresszus egyik, igazi fordulatot jelentő újítása, egyszersmind, a Sulhan arukh mellett, a másik törésvonal a haladók és az orthodoxok között, a hitközségek világi és rabbinikus vezetésének különválasztása volt. Polgári ügyekben az előbbihez, vallási ügyekben az utóbbihoz rendelte a döntések jogát. Minthogy a zsidó élet e két oldala a modern társadalomban sem válik el élesen egymástól, a döntési jogok megosztása állandó konfliktusforrás lett. Nem véletlen, hogy a Síp utcát, bárki volt is az elnök, akár a nemzedék legkiválóbbjai, folyamatosan szidták a pesti hitközség köreiben. Scheibernek alig volt – egyáltalán nem volt! – lehetősége a Síp utca befolyásolására, akár a Rabbiképző érdekeinek érvényesítésére sem, s érdemi rabbinikus tevékenységének egy részét csak rejtve folytathatta. Más rabbik is, Schweitzer József életrajzi visszaemlékezéseiből is tudjuk, hasonlóra kényszerültek, például, a Joint támogatásainak szétosztásánál. Schweitzernek, más légkörben, nem kellett kitérnie, nem is igen tért ki a hitközségi vezetőkkel való nyílt konfliktusok elől, ennek nyilvános nyoma nem sok van (a kevés egyikét lásd Új Élet, 1999/2), de egy – fiával, Gáborral együtt írt – tanulmányában („Az Országos Rabbiegyesület megalakulása és működése a 19–20. század fordulóján”, in: Karády Festschrift, 2012) a feszültséget, mely hivatali pályája idején mindvégig fennállt, a Rabbiegyesület XIX. század végi – XX. század eleji történetéből kiolvasva, már-már történetírói lírával exponálta. A feszültségek alkotmányos kezelése azonban lehetséges, de csak az irányítási ágak autonomiájának és felelősségének fenntartása mellett, konstruktiv együttműködéssel.

A kongresszus után a harmadik törésvonal a neológia országos szervezetének létrehozása volt. A koncepció Eötvöstől ered, s az orthodoxok azzal vádolták meg a neológiát, hogy a római katholikus egyház mintájára hierarchikusan szervezett zsidó egyházat állítottak fel. Egyébként, mint említettem, ők is kezüket-lábukat törték, hogy minél előbb hasonló szervezetben fogják össze hitközségeiket, azzal a – nem lényegtelen – különbséggel, hogy ebben a döntési jogok nagy részét meghagyták a rabbiknál. A neológ Országos Iroda nem volt ugyan egyház, nem volt más, mint igazgatási szervezet, de a hitközségek autonomiáját kétségtelenül korlátozta. Való igaz, hogy a hagyományban minden zsidó község önálló, sem a község, sem a rabbi fölött nincs felsőbb hatóság. Ma már, több tragikus történelmi tabula rasa után nem érdemes kutatni, melyik volt, mi lett volna annak idején a jobb megoldás. De ezen a ponton jelezni szeretném, hogy ma a leginkább aktuális kérdés a zsidó társadalom minden rétegének, minden részének, a Mazsihiszben egy kívánatosan szupra-hitközségi szervezetben összefogott hitközségeknek, és ezeken túl, és ezeken kívül, mindenki másnak a képviselete, mindazok összefogása, akik mint magyar állampolgárok zsidóként tekintenek magukra. Ez, merem állítani, össz-társadalmi érdek.

Az asszimiláció társadalomtörténeti jelenség, a neológia vallási irányzat, junctim nincs közöttük. A neológia nem egyenlő az asszimilációval, a társadalmi asszimiláció a zsidóság számára nem önfeladás. Az asszimiláció vádját a neológokkal szemben az orthodoxok hangoztatták, holott, a magyar nyelvhasználatról nem is beszélve, az orthodoxiában is voltak iparmágnások, vagyonos vállalkozók, kereskedők, akik betagolódtak a magyar feudális-arisztokrata társadalomba. Másfelől, a magyar fajvédők, a „mély magyarok”, a nyilaskeresztesek vádolták „a zsidókat”, értve ezen legfőképpen a polgári vagy értelmiségi foglalkozást űző, többségükben neológokat, azzal, hogy az asszimilációval befurakodtak a magyar fajba, és belülről rontják meg. Még újabb történeti kutatások is a legújabbkori zsidó történelemben a névmagyarosításra, a ki-iskolázásra (értsd: zsidó gyerekek keresztény iskolákba járatása), vegyesházasságra, kitérésre teszik a hangsúlyt. A valós kép mindezzel szemben az, hogy a zsidó társadalom az emancipáció után kiszabadult szociális leszorítottságából, a házaló- vagy kereskedő-létből, és három nemzedék, fél–háromnegyed évszázad alatt nagyjából ugyanolyan vertikális társadalmi szerkezetben rendeződött el, mint a körülötte lévő társadalom; ez jelentette az asszimilációt. Röviden és egyszerűen: sokkal több szegény vagy kétkezi munkából élő zsidó volt, mint zsidó orvos, újságíró vagy pénzarisztokrata. A zsidó történetírásnak ezt a történeti képletet kell a közvélemény elé tárnia, s a neológiának ezt kell önismeretébe beemelnie. A kutatásokhoz jó forrásanyaggal szolgálna a Csáky-zsinagóga népes társadalma, amelyhez a lipótvárosi vagyonosabbak mellett sok újlipótvárosi értelmiségi tartozott, mindemellett Hoffer rabbi a rászoruló híveknek fenntartott Népkonyhát is (napi 20 fillér térítési díj ellenében).

A neológiának benne kell élnie a magyar társadalomban – s benne Izrael és a világ zsidó társadalmában. Ma már nem lehet kínos azt mondani, hogy zsidó nép. A szabadság, a demokrácia, a nők egyenjogúsága specifikusan zsidó ügy is. Nagy társadalmi kérdésekben mindig szükség van a sajátos zsidó véleményre, akár több véleményre is. Schweitzer nem tétovázott, ha véleményt akart nyilvánítani, de a neológ szervezetben ez nem is elsősorban a rabbik feladata: a hitközségi vezetőké, akik közül ma már nem hiányozhatnak a nők sem. Jelentősen javítani tudna a zsidóság általános társadalmi megítélésén, megbecsülést szerezhetne, ha azok a tudományos, kulturális, orvos értelmiségiek, akiknek vannak zsidó gyökereik, még ha nem tartoznak is a hitközséghez, nyíltan, nyilvánosan vállalnák őseik vagy önmaguk zsidó kötődését.

*

Schweitzer József, tanítónk (morénu) és barátunk a halála óta is mintha még itt volna közöttünk, mintha ott ülne irodájában, a sötétvörös bársony fotelben, vagy fehér kitlijében a szédereste asztalfőjén, vagy lassan lépegetve, botjára támaszkodva, netán belénk karolva menne haza a Rabbiképzőből istentisztelet után, az egyre hosszabbra nyúló Rákóczi úton (egy rabbit, tudjuk, haza kell kísérni), s ő jobbra-balra fordulva köszönné a jó szombatot kívánók üdvözlését. Lehúnyt szemmel még látjuk öreges arcát, halljuk hangját. Most már az emlékezés végtelen idejében vagyunk.

1947-ben, a vészkorszak utáni első rabbiavatáson, melyen ő is megkapta a szemikhát, és amelyen társai nevében ő mondott beszédet, három értékre hivatkozott (s az ő szavait emeltem én is e dolgozat címébe): a könyv, a betű, a szellem tisztelete. Ezek, ti. maga a Tóra, a héber nyelv és a művelt, emelkedett szellemű zsidóság: ezek voltak pályája elején az eszményei, maradtak utókorában is egykori tanítónk, barátunk tanítása.

1992–2016–2026

Az írás első része itt olvasható.