A cigány himnusz és a felszakadó sebek

Amikor megnéztem a videót a Parlamentben a cigány himnuszt éneklő sükösdi gyerekekről, mélyről jövő zokogás tört ki belőlem.

Az elkövetkező órában körülbelül negyvenszer néztem meg a felvételt, és folyamatosan sírtam. Nem tudtam abbahagyni.

A férjem, aki szintén könnyes szemmel nézte a felvételt, egy idő után megkérdezte tőlem, hogy pontosan mi az, ami ennyire erős érzelmeket váltott ki belőlem.

Jó, hát elmondom.

Budapesti, zsidó származású értelmiségi családba születtem. Az identitásom sok rétege nincs rámírva. Kevesen tudják rólam, hogy anyukám hivatásának köszönhetően a gyerekkorom meghatározó részét romák között töltöttem. Előbb ismertem az oláhcigány dalokat és a nagyecsedi táncokat, mint a saját zsidóságom vallási vagy kulturális nyelvét.

A holokauszt-túlélő nagyszüleim nem gyakorolták a vallásukat. Egyértelműen ateisták voltak. A zsidóság számomra gyerekként inkább családi sebként, történelmi hallgatásként, elfojtott emlékezetként jelent meg.

A cigány kultúra viszont nagyon korán testközelbe került. Hangként. Ritmusként. Nyelvként. Dallamként és táncként. Közelségként és emberi történetekként. Büszkeségként. Szégyenként. Fájdalomként. Túlélésként.

Körülbelül tízéves lehettem, amikor egy balatoni cigánytáborban a velem egykorú gyerekekkel mentünk a strandra. Egyszer csak elhaladt mellettünk egy négytagú üdülő család: anya, apa és a két kiskamasz lányuk. Azt hallottam, hogy az apa azt mondja a családjának: ne menjetek arra, mert ott mennek a cigányok.

Aztán felénk köpött.

Egy apa. A saját gyerekei jelenlétében. Kicsi gyerekek felé.

Felnőtt fejjel már meg tudom nevezni, mit láttam akkor: a dehumanizáció hétköznapi jelenetét. Azt a pillanatot, amikor a rasszizmus testre mért üzenetként jelenik meg. Amikor az előítélet pedagógiai alapelv lesz.

Gyerekként ezt az ember még nem tudja így megfogalmazni. Csak érzi, hogy valami rettenetesen súlyos történt. Hogy egy felnőtt ember ránk nézett, és nem gyerekeket látott, hanem valami visszataszítót és félelmeteset, amitől a saját családját óvni kell.

Az ilyen tapasztalatokkal nagyon nehéz épségben tovább élni. Annyira fájdalmasak, hogy sokszor nem is lehet őket a felszínen tartani. Nem hozzáférhetőek az elme számára. Az ember eltemeti, körbenövi őket, de attól még dolgoznak benne.

Az általános iskolában folyamatos konfliktusaim voltak az osztálytársaimmal, akik a cigányozást magától értetődőnek gondolták. Egy belvárosi elit általános iskolába jártam, ahol ez a szó úgy hangzott el, mintha nem lennének mögötte hús -vér emberek.

Nekik a „cigány” szitokszó volt.

Nekem a barátnőim. A gyerekek, akikkel együtt játszottam. A felnőttek, akik körülvettek. Azok az emberek, akiktől rengeteget tanultam. Akiknek hangjuk, nevük, arcuk, mozdulataik, történeteik voltak.

Ezért volt olyan fájdalmas nekem a cigányozás. És ezért volt köztünk áthidalhatatlan a távolság.

És közben ott volt a nagymamám története.

Nagyikát tizenhat évesen hurcolták Auschwitzba. Egész kisgyerekkoromtól rengetegszer mesélte el, hogy a mellettük lévő barakkban roma nők és gyerekek voltak, akiket egyetlen éjszaka alatt gázosították el. Az órákon át tartó dermesztő sikolyokról és ordításról sokkal többször beszélt, mint bármi másról az auschwitzi traumáival kapcsolatban.

A roma holocaust Európában sokáig lábjegyzet maradt. A többségi emlékezet a roma közösségek gyászát, fájdalmát és történelmi traumáját nem ismerte el annak, ami: egy európai népirtás máig velünk élő sebének.

A cigányság marginalizálása és kriminalizálása mindmáig alapértelmezett társadalmi működés. A roma ember túl gyakran problémaként, veszélyként, teherként, rendészeti kérdésként jelenik meg a többségi képzeletben. Nem teljes jogú állampolgárként, nem saját kultúrával rendelkező emberként, nem történelmi sebekkel élő közösség tagjaként, hanem olyasvalakiként, akit kezelni, fegyelmezni, elkülöníteni, megfigyelni, hibáztatni kell.

Úgy néztem a sükösdi zenekart, mint valaki, akinek a gyerekkorát nagyon korán és nagyon mélyen átszőtte a cigánysághoz való személyes kapcsolódás. Saját élményből is, örökölt traumákon keresztül is.

Ezzel együtt egy pillanatig sem szeretném azt állítani, hogy belülről ismerem a cigányság minden sebesülését és fájdalmát. Nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy más körülmények között nőttem föl, mint a legtöbb roma gyerek Magyarországon.

Tisztában vagyok azzal is, hogy a cigányság nem egységes közösség. Vannak beások, oláhcigányok, romungrók, szintók és más hagyományok, nyelvjárások és történelmi tapasztalatok.

Tudom, hogy a Parlamentben elhangzott „Zöld az erdő” beás gyökerű dal, és hogy éppen ezért vannak, akik nem érzik úgy, hogy cigány himnuszként őket is képviselné. Sokan a „Gelem, gelem”-et tekintik himnuszuknak.

Ezek valódi különbségek, valódi érzékenységek.

A cigány kulturális hagyomány sokrétegű, és ezek a különbségek valóságosak.

Ugyanakkor vannak történelmi pillanatok, amikor nem a különbségek kiélezése visz előre, hanem az, ha van tér és idő tudatosan megélni a jelent.

Átélni, és megdolgozni mindazt, amit ez a kollektív élmény felhoz belőlünk.

Az évszázadok óta betokozódott és most felszakadt sebeknek tisztulniuk kell.

A valódi gyógyulás innen kezdődik.

Ami most történt, annak olyan szimbolikus ereje van, amelyet nem lehet pusztán protokolláris gesztusként kezelni.

Nem csak én sírtam. A környezetemben azt tapasztaltam, hogy ez a felvétel nagyon sokakat rendített meg. Olyanokat is, akik nem feltétlenül tudták azonnal megfogalmazni, pontosan mi történik bennük. Csak nézték ezeket a gyerekeket, és egyszerre volt bennük meghatottság, döbbenet, felszabadulás és valami nagyon mély felismerés.

A társadalmi traumák sokszor nem akkor mozdulnak meg, amikor beszélünk róluk, hanem amikor végre látunk valamit, amit addig nem engedett látni a közös képzeletünk.

Most cigány gyerekeket láttunk magabiztosan, öntudatosan, büszkén énekelni a Parlamentben. Nem a periférián. Nem leszegett fejjel. Nem magyarázkodva. Hanem a figyelem középpontjában.

Ez a kép azért paradigmaváltó, mert kicserél egy beidegződött társadalmi képet.

Az emberi idegrendszer nem elvont igazságokból épít jövőt, hanem képekből, mintákból, átélhető jelenetekből. Abból, amit már látott, amit el tud képzelni, ami belső térképébe íródik.

Egy társadalom is így tanulja újra önmagát: új képekből, új gesztusokból, új közös tapasztalatokból.

Most felkerült a közös belső térképünkre egy kép, amelynek régóta ott kellett volna lennie.

Ezen a képen a szégyent felváltja a büszkeség.

A hallgatást a hang.

A kirekesztettséget az elfogadás.

A megalázottságot pedig a méltóság.

Ezért kell nagyon vigyázni erre a pillanatra.

Egy dal nem oldja fel a szegregációt. Nem adja vissza az elpusztított életeket. Nem szünteti meg a hétköznapi rasszizmust. Nem törli el azt a köpést a balatoni úton.

De vannak gesztusok, amelyek után már nem lehet ugyanúgy nézni a világra.

Ez ilyen gesztus volt.

Ezért zokogtam.

Mert abban a pillanatban nemcsak egy dalt hallottam, hanem egy olyan ország lehetőségét, ahol végre megértjük: a cigány gyerekek méltósága nem kisebbségi ügy, hanem mindannyiunk szabadságának mércéje.

Az írás a Kendőzetlenül blogon jelent meg.