A Kasztner-vonat utasai Bergen-Belsenben

Szécsényi András hosszú évek óta kutatta a bergen-belseni magyar deportáltak történeteit, e kutatás eredménye a 2025-ben a Jaffa Kiadónál megjelentetett kötete. Bár a könyv tudományos igényű monográfia, a szerző gondot fordított arra, hogy a szöveg közérthető és olvasmányos legyen, és a jegyzetapparátust is úgy formázta, hogy ne legyen megterhelő a nem szakmabeli olvasók számára.

A kötet több szempontból is különleges: egyrészt a szerző egy korábban kevéssé kutatott témát dolgozott fel, amellyel ugyanakkor hozzájárult ahhoz a historiográfiai irányvonalhoz, amelyet „Auschwitz decentralizációjának” neveznek. Ennek lényege, hogy az elsősorban Auschwitz-Birkenauba deportált magyar zsidók útját a haláltáboron túl is kövesse, ezáltal a fókuszt kiterjessze olyan más táborokra, altáborokra, gettókra, amelyeknek magyar vonatkozású aspektusait a kutatók még nem vagy csak kevéssé tárták fel. Emellett a Csereláger elsősorban az üldözöttek szempontjából mutatja be Bergen-Belsent, amivel szintén egy (legalábbis magyar viszonylatban) viszonylag új történetírói metódust alkalmaz – szemben a korábbi, az elkövetőkre és az általuk létrehozott forrásokra koncentráló írásokkal.

A Csereláger hét nagy fejezetből áll. A szerző előbb elhelyezte Bergen-Belsent a német táborrendszerben, valamint azon náci politikai-diplomáciai törekvés vonatkozásában, amelynek célja az volt, hogy bizonyos zsidó csoportokat vagy a Német Birodalom határain kívül élő németekre, vagy pedig pénzre, árura cseréljék. Az ilyen túszként összegyűjtött zsidók számára építették fel 1943 elején a bergen-belseni tábort, és ezt tükrözik a tábor szektorainak elnevezései is. Miután a szerző számba vette a táborból induló csereakciókat, figyelmét az ún. Ungarnlagerre (magyar tábor) és a Häftlingslagerre (fogolytábor) fordította, mivel ezekbe deportáltak magyar zsidókat.

A kötet egyik fejezete azt kontextualizálja, hogyan kerültek magyar deportáltak a lágerbe. A magyar holokauszt viszonylag ismert epizódja a Kasztner vonat története – azt azonban már kevesebben tudják, mi is történt később a vonat utasaival. A Cserelágerből ezt is megtudhatjuk: miután ismertette a mentőakció történetét és az utaslista összeállítását, a szerző nyomon követte a vonaton utazók sorsát érkezésükig, majd a további fejezetekben a táborban tartózkodásukhoz kapcsolódó tapasztalataikat is. Emellett azonban az olvasó megismerheti kevésbé ismert deportált csoportok történetét is, például azokét, akiket előbb Strasshofba, majd onnét Bergen-Belsenbe vittek a nácik, valamint a nyilasok által Budapestről elhurcolt áldozatokét.

A könyv további fejezetei a deportált foglyok szemszögéből, az általuk írt naplók, feljegyzések, valamint interjúik alapján mutatják be a tábort, az oda- és elutazást. Itt a szerző olyan – a korábbi szakirodalom tükrében nem szokásos – megközelítési módokat használt, amelyek segítségével feltárta például, hogyan terjedtek az információk a Kasztner vonat utasai között, milyen érzéseket váltottak ki belőlük az utazás körülményei, hogyan érintette a deportált zsidókat az, hogy egyik táborból a másikba kényszerültek „költözni”, vagy éppen hogy Bergen-Belsenbe érkezve megfosztották őket személyes holmijaiktól.

Hiszen teljesen más tapasztalatokat szereztek a „kiváltságos” Ungarnlager lakói, ahol a családok együtt maradhattak és jobb ellátásban részesültek, mint azok, akik a fogolyszektorba kerültek, ahol sokkal kíméletlenebb bánásmódban volt részük. Erre példák az alábbi idézetek. Reményi Irén szerint “az ember nem volt ember, piszokban, tetvek és egyéb élősdiek lakótársa volt a tömeg nyomorult üldözött.” Ezzel szemben Weiczner Jenő utólag szembesült a többi tábor borzalmaival, és így írt: “Ó, ha tudtam volna, mi történik testvéreink millióival, akkor naponta hálát adtam volna Istennek azért, hogy engem, bennünket olyan kivételes sorsban enged élni.”

A tábori mindennapokat az olvasó különböző szemszögekből ismerheti meg, amelyek felölelik a közösség működését, az étkezést, a feketepiac szabályait, a kulturális tevékenységeket, de emellett a különböző helyszínekhez kapcsolódó tapasztalatokat és érzéseket is. Ezek mellett a szerző külön alfejezeteket szentelt az önkifejezés különböző formáinak – naplók, valamint rajzok, amelyek a könyv forrásbázisának is részét képezik –, a pletykák szerepének, az erőszak formáinak, valamint a nemi és családi szerepeknek. Szinte a tábori élet teljességét felölelik ezek a témák, rajtuk keresztül az olvasó megértheti, min mentek keresztül a rabok – de azt is, hogy mekkora különbségek lehettek ugyanazon tábor különböző szektorai között, és mennyire sokat jelentett, hogy valaki milyen körülmények között került oda: hiszen teljesen más tapasztalatokat szereztek a „kiváltságos” Ungarnlager lakói, ahol a családok együtt maradhattak és jobb ellátásban részesültek, mint azok, akik a fogolyszektorba kerültek, ahol sokkal kíméletlenebb bánásmódban volt részük.

A tábor története 1944 végén – 1945 elején kulminált, amikor a foglyok létszáma az evakuálások miatt felduzzadt, tífuszjárvány ütött ki, és a tábor vezetése már képtelen volt normális keretek között tartani a tábori állapotokat. A foglyok éhezés és betegségek, valamint az őrség brutalitásának következtében ezrével haltak meg. A szerző lépésről lépésre ismerteti e folyamatot, azután tér át a tábor kiürítésének majd felszabadításának történetére. Bergen-Belsent a brit hadsereg szabadította fel, akikre hatalmas feladat várt: fertőtleníteni, megtisztítani a területet, ellátni és felgyógyítani a még élő rabokat. Amint a könyvből kiderül, ez nem ment zökkenőmentesen, és maguk a rabok is gyakran kellemetlen tapasztalatokról számoltak be, amelyeket a gyógyítás-gyógyulás során szereztek. Talán nem meglepő a következtetés, hogy az átélt traumák, a betegségek, a rossz fizikai állapot, továbbá a felszabadítók hozzáállása miatt is sokan még hosszú ideig nem érezték magukat sem „szabadnak”, sem biztonságban.

A Csereláger utolsó fejezete végigköveti a táborból evakuált csoportok sorsát, és bemutatja, hol érte őket a felszabadulás, milyen körülmények között élték át annak pillanatait. A szerző a hillerslebeni hontalan tábort és Theresienstadtot a „félszabadság” tereinek nevezi, utalva arra, hogy a magyar zsidók hosszabb időre ezekben a táborokban ragadtak, egyrészt egészségügyi állapotuk miatt, másrészt pedig azért is, mert a magyar állam nem biztosította számukra a hazatérés lehetőségét. Így a túlélők többsége különböző módokon (gyalog, vonatokra, kocsikra felkéredzkedve) jutott végül haza. Az utolsó alfejezet pedig a magyar holokauszt egy szinte ismeretlen epizódját tárgyalja: a Vöröskereszt szervezésében Svédországba rehabilitációra szállított túlélők történetét. Az ide került túlélők között akadt olyan, aki ott maradt Svédországban vagy külföldre emigrált, néhányan pedig hazatértek.

Szécsényi András könyve sok tekintetben illeszkedik a magyar holokauszt kurrens historiográfiájába, ugyanakkor sok új információt tartalmaz az eddig talán kevéssé ismert bergen-belseni táborról, így hozzájárulva nemcsak a magyar kutatáshoz, hanem a tábor nemzetközi történetéhez is. Metodológiai szempontból is figyelemre méltó a kötet, hiszen rengeteg olyan újfajta megközelítést alkalmaz (például érzelemtörténet, mindennapok története, gender), amelyek csak az elmúlt egy-két évtizedben jelentek meg és/vagy honosodtak a magyarországi holokausztkutatásban.

A Csereláger hosszú évek kutatómunkájának gyümölcse, amelyet Szécsényi András múzeumi és levéltári munkája mellett pusztán érdeklődésből és elhivatottságból végzett – beleértve a hazai és külföldi ösztöndíjak megpályázását, külföldi levéltári tartózkodásokat, a túlélők felkutatását és interjúztatását. E folyamat során sok érintettel találkozott és alakított ki baráti kapcsolatot – ami a november 3-i könyvbemutatón is látszott, hiszen a terem tele volt, és a bemutató hivatalos része után több túlélő is megosztotta emlékeit a közönséggel, mi több, egy Bergen-Belsenben tanult dal is elhangzott.

A kötetet jó szívvel ajánljuk minden, a magyar történelem és a holokauszt iránt érdeklődő olvasónak.

(Szécsényi András: Csereláger – Magyar zsidó deportáltak Bergen-Belsenben és azon túl (1944–1945), Budapest, Jaffa, 2025.)