„A Holokauszt az egész magyar társadalom története”

„Arról, hogy az egyszeri hivatalnok mit csinált, hogyan igényelte ki a zsidó szomszédjának a házát, hogyan költözött be, hogyan hordták szét a zsidók holmijait, ezekről általában nincs semmilyen párbeszéd. Ezt a leülepedett „valamit” alulról kellene megbolygatni, megvizsgálni és akkor talán elkezdődhetne a gyógyulás. Erről kellene, hogy szóljon a holokausztkutatás.”

 

Klacsmann Borbála fiatal korában kezdett el érdeklődni a Soá, a holokauszt iránt. Történész lett, dolgozott a Holokauszt Emlékközpontban, az amszterdami Anne Frank Háznak és a Jad Vasem levéltárának is. Jelenleg a University College Dublin posztdoktori kutatója, az Eastern European Holocaust Studies című tudományos folyóirat szerkesztői asszisztense, és a Holokauszttörténetek című tudományos-ismeretterjesztő Facebook-oldal tulajdonosa, szerkesztője.

Első könyved májusban jelent meg, Holokauszttörténetek címmel. Ennek kapcsán találkoztunk, s arra voltunk kíváncsiak, hogy miben tud újat mondani olvasóinak, miben különbözik ez a könyv a többi holokauszt témát boncolgató könyvtől.

„A célom az volt, hogy minél több emberhez eljusson a Holokauszttörténetek, hogy formáljam a társadalomban a holokausztról kialakult nézeteket. Sajnos az a tapasztalatom, hogy igen sekélyes a holokauszttal kapcsolatos tudás, az emberek általában a nyilasokra és a németekre fogják a történteket, mintha csak a folyamat egyfajta társadalmi vákuumban zajlott volna. A könyvem igyekszik ezt megcáfolni, sok olyan esetet mutatok be benne, amelyekben előtérbe kerül a zsidó–nemzsidó kapcsolat az átlagemberek és a bürokrácia szintjén. A legtöbben a zsidó vagyon kapcsán vonódtak be a holokausztba: tömegek igényeltek zsidó javakat és ingatlanokat – a Holokauszttörténetek több fejezetében is elemzem ezeket az igénylő leveleket. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem feltétlen kellett antiszemitának lenni ahhoz, hogy valaki nyugodt szívvel olcsón vagy ingyen elérhető javakat kérjen a helyi elöljáróságtól. Ez a folyamat nem lett feloldva, feldolgozva – hiszen még ha valakit nem is érdekelt, hogy honnan származott az adott tárgy vagy lakás, a háború után mégiscsak valahogy szembesülnie kellett azzal, hogy borzalmas körülmények között meggyilkolt emberek javai kerültek hozzá. És ez igenis traumatikus a szerzők, bírálók számára is, még akkor is, ha nem vallják be maguknak.

Azóta persze már felnőtt két generáció, ám ahogy a zsidó családokban is öröklődnek a történetek, traumák, úgy a nemzsidó társadalom mélyén is megmaradt ez a feldolgozatlan trauma, ami néha felszínre kerül és egyből tagadást, elhallgatást, versengő áldozatiságot vált ki ahelyett, hogy végre szembenéznénk vele. Ezért is írtam a könyvet: ha ennek alapján kialakulna egyfajta párbeszéd (zsidók, nemzsidók, érintettek, nem érintettek, stb. között), és elkezdenénk feldolgozni az eltelt 80 év alatt agyonhallgatott össztársadalmi traumát, már úgy érezném, hogy volt értelme megírni.”

*

A kötet varázsa abban rejlik, hogy a hétköznapi emberek döntéseit és cselekedeteit mutatja be a vészkorszak idején, szakmai zsargon nélkül. Az emberek nagy része a holokauszt idején homokba dugta a fejét, struccpolitikát folytatott. A könyv, többek között a „nem vettem észre” magatartásról ír és arról, hogy ez a hozzáállás hogyan alakulhatott ki az emberekben, és ennek milyen következményei lettek az egész magyar társadalomra nézve. Bori célja az, hogy a holokauszt, a társadalmi trauma oldódni tudjon.

A könyv előszavában egy városi legendáról olvashatunk, amely arról szól, hogy egy frankfurti festőművész a háború utolsó hónapjaiban, a városi tanács megrendelésére Hitler nagy méretű portréján dolgozott. Miután megtudta, hogy a szövetségesek hamarosan elfoglalják a várost, átfestette a képet, azért, hogy az új rezsimben is megkapja érte a fizetséget. De a festményt csak éppen annyira festette át, hogy ne legyen egyértelmű az, hogy valójában kit ábrázol. Az esemény tűpontosan kirajzolja azt, hogy a polgárok hogyan viselkedtek a vészkorszak alatt, ugyanis az elkészült alkotás hosszú ideig lógott a város tanácsterem falán, és mindenki úgy csinált, mintha nem vette volna észre, hogy kit is ábrázol valójában a portré.

A holokausztról szóló szélesebb narratívákban gyakran hiányzik a felelősség kérdése. A könyv ezt a hiányt is pótolja, mert nem csak azt mutatja be, hogy az állami intézmények miként kezdték el, minden ellenállás nélkül, tálcán átnyújtani a magyar zsidó állampolgárokat a biztos halálnak, hanem azt is, hogy a hétköznapi kisemberek hogyan vettek részt ebben. Elképzelt példát kapunk, hogy mi hangozhatott el ezeken a „megbeszéléseken”, milyen kérvények, beadványok születtek egy átlagos vasárnap délután a családi asztaloknál. Egy feljelentés a könyvből nagyon jól szemlélteti azt, hogy a nem zsidó családok miként „ügyeskedtek” érdekeik védelmében: „Veresegyház dr. Luttor Károly körorvos felesége zsidókhoz jár, csillagos zsidókkal jóbarátságban van és megy velük. Azt a kijelentést tette, hogy magának van mitől félnie, mert nemzeti szocialista.”

Ami kézzel fogható, az ezeknek a döntéseknek az írott dokumentumai. Bori hosszú évek kutató munkájának eredményeként, kisemberek élettörténetein keresztül feltárta azt is, hogy kinek mekkora felelőssége volt ebben. Egyéni sorsok, döntések, amelyek mögött nagyon sokszor a félelem és a kapzsiság lapult.

A holokauszt mindenkinek a környezetében jelen volt, mert általában mindenki ismert egy-egy zsidó származású embert, ha mást nem, akkor például a sarki fűszerest. A legtöbb esetben a felelősséget azzal hárították el a nem zsidók, hogy parancsra tették, amit tettek. A könyv valódi eseteken keresztül szemlélteti, hogy a magyar állampolgár hogyan mutogatott minden következmény nélkül egy másik magyar polgárra, hogy ő „más”.

*

A könyv bemutatja a Kállay-kettőst, vagyis a konfliktuskerülő „hintapolitikát”, de ez a fajta „hozzáállás” sem végződhetett másként, mint tragédiával. A tragédia nemcsak a zsidóság tragédiája, hanem a nem zsidó társadalom erkölcsi tragédiája is: mindazoké az embereké, akik azokat a beadványokat megfogalmazták, akik kirabolták szomszédjaikat az anyagi jólét érdekében, hogy mások kifosztása és halála árán kerüljenek kedvezőbb helyzetbe. Kevesen tudtak nemet mondani a kísértésnek.

„Kállay Miklós politikája a későbbi generációk történelmi ismereteivel felvértezve nem tűnik a legszerencsésebbnek. Ki kell azonban emelni egy fontos tényezőt: az egyik, hogy a hintapolitika célja épp az volt, hogy egy esetleges kiugrást előkészítsen, lazítson a német orientáción. Ilyen szempontból nézve tehát nyilván nem a miniszterelnök az egyedüli felelős a következményeiért, hanem a kormányzó és a teljes politikai vezetés. Másrészt pedig legalább a szándék megvolt arra, hogy az ország valahogyan a későbbi győztesek oldalára kerüljön. Természetesen a hintapolitika végül balul sült el, a béketapogatózások és a kiugrás megakadályozása érdekében a náci Németország megszállta Magyarországot – a következményeket pedig már jól ismerjük.”

*

A könyv egyik része nagy hangsúlyt fektet a kárpótlásra, amely már a holokauszt utáni időszakot jelenti. A szerző szerint ez nagyon komoly probléma, amellyel foglalkozni kell, mert ’45 után a  korábban üldözött zsidók nagy része nem tudta az életét újrakezdeni. Megszűnt az a közösség, amely korábban körülöttük volt, nem volt pénzük, újra kellett kezdeniük a tanulást, nem volt munkájuk. Egy példa a könyvből, amely megvilágítja azt, hogy a zsidótörvények következtében az érintettek kénytelenek voltak új megélhetést keresni:

„Dr. Bernstein József eredeti foglalkozása ügyvéd volt, minden bizonnyal a zsidótörvények következtében kényszerült pályát változtatni és cipőkészítéssel foglalkozni. Azonban, mint özvegye leveléből kiderült, ezt az ipart is csak nagy nehézségek árán tudta folytatni: iparát a zsidótörvények miatti korlátozások folytán Fónagy Nagy Géza neve alatt, az ő ipariigazolványával folytatta. Vagyis nem zsidó stróman segítette abban, hogy megélhetését ne veszítse el teljesen.”

*

De nem csak az anyagiak elvesztése jelentett hosszú távú problémát.

„Gondolj bele, hogy 1938 előtt valakinek volt egy jól menő üzlete vagy gyára, amit elvettek, ezért a második generáció már olyan körülmények közé született, aminél sokkal jobb körülmények közé születhetett volna a holokauszt előtt. Sajnos, ezt nem én fogom eldönteni, de a kutatással rá lehet mutatni, hogy ők tényleg megérdemelnék a kárpótlást. Nekem ez a szívügyem a Holokauszt egész kérdéskörén belül” – mondja Bori, aki szerint a kárpótlást nem csak pénzben kellene mérni, mert a holokauszt túlélőktől elvett „életet” nem lehet csak az anyagiakban kárpótolni.

„A kárpótlással épp azért kezdtem foglalkozni, mert érdekelt, mennyi igazságtartalma van annak az (egyébként meglehetősen antiszemita) nézetnek, hogy »már mindent visszafizettünk«. Végül erről írtam a disszertációmat, amit 2021-ben védtem meg. A kutatás során azt találtam, hogy jogi/elvi szempontból három nagyobb korszakot lehet elkülöníteni, ám ha intézményi szempontból nézzük, akkor inkább négyet, és a fordulópontok sem ugyanazokra az évekre esnek.

A három korszak így néz ki: 1945-1948/49, a szocializmus időszaka, majd a rendszerváltás és az azóta eltelt évek. Intézményi szempontból pedig különbséget kell tenni az Elhagyott Javak Kormánybiztossága (1945-1947/48), az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (1947/48-1955/1989), az NSZK-ból érkező és a NÜÉSZ / Nácizmus Üldözötteinek Országos Érdekvédelmi Szervezete/ által koordinált jóvátétel (1957-1970-es évek), valamint a rendszerváltás óta a kárpótlásról és jóvátételről gondoskodó intézmények (pl. MAZSÖK, Claims Conference, magyar kormány stb.) között.

A háború után bár a jog lehetőséget teremtett a túlélők kárpótlására, valójában ehhez semmilyen politikai támogatást nem kaptak, több okból kifolyólag sem. Az ország igen nehéz gazdasági helyzetben volt (elég csak a pengő hiperinflációjára gondolnunk), a politikai pártok sem akarták elveszíteni a támogatottságukat azzal, hogy a zsidó javakból részesülő társadalmi rétegektől visszaveszik a megszerzett javakat. Így tehát a túlélők csak saját magukra számíthattak. Ezzel kapcsolatosan több történet is található a könyvemben. Túlélők levelei alapján mutatom be, milyen helyzetbe kerültek azok, akik arra érkeztek haza, hogy a lakásukat kirabolták, esetleg nemzsidók laktak bennük.

Az Elhagyott Javak Kormánybiztossága /EJK/ feladata lett volna részleges kárpótlást nyújtani, a szervezet azonban az általa összegyűjtött és fenntartott, bérbe adott “elhagyott javak” bevételeiből tartotta fenn magát. Ezáltal tulajdonképpen pl. megfosztotta azokat a túlélőket, akiknek az ingatlanait kiadta, az őket illető bérleti díjaktól, továbbá a legtöbb esetben nem nyújtott hathatós segítséget az “elhagyott javak” felkutatásához. Már ekkor előfordult olyan, hogy a túlélő ellenében az új bírlaló javára döntöttek egy-egy vagyontárgy, haszonállat stb. esetében.

Az EJK hiányosságait az Országos Zsidó Helyreállítási Alap (OZSHA) volt hivatva pótolni azáltal, hogy az örökös nélküli javakat összegyűjti, eladja, és az így szerzett összegeket a nincstelen túlélők megsegítésére fordítja. Ez a haladó elgondolás azonban csak részben tudott megvalósulni. Az OZSHA ugyanis mintegy 3 millió forintot tudott összegyűjteni a hagyatéki ügyek felülvizsgálatával, időközben azonban a kommunista párt átvette a hatalmat, és az intézmény működése formálissá vált: a pénz évekig zárolt számlán állt, 1955-ben pedig az OZSHA-t beolvasztották az Állami Egyházügyi Hivatalba, működése formálissá vált.

Így a magyar túlélők valójában csak az NSZK-ból érkező jóvátétel révén jutottak először kárpótláshoz és jóvátételhez. Ez két hullámban érkezett: bár rengetegen jelentkeztek 1957-ben, diplomáciai és politikai okokból kifolyólag túlnyomó többségük csak az 1970-es években kapta meg az őt megillető összeget (30 évvel a holokauszt után!). Illetve azok, akik tartós egészségromlást szenvedtek el a náci táborokban rajtuk végrehajtott orvosi kísérletek miatt, az 1960-as években kaphattak egyösszegű jóvátételt. Nyilván az eltelt idő alatt sok túlélő elhunyt, tehát soha nem is kapott kárpótlást.

A rendszerváltás után (majdnem ötven évvel a holokauszt után) végre megnyílt a jogi és politikai út is a kárpótláshoz. 1991-ben a tulajdonban okozott károkért lehetett egyszeri részleges kárpótlást kapni. A magyar állam azonban ismét kifejezte, hogy a holokauszt túlélők szenvedése kevesebbet ér, mint a más jellegű üldöztetést elszenvedetteké, ugyanis az 1992-es XXXII. törvénycikk szerint, amely egymillió forintos jóvátételt juttatott utóbbiaknak, a túlélők erre nem voltak jogosultak. Alkotmánybírói beavatkozásra volt szükség ahhoz, hogy 1997-től kezdve végre a túlélők is megkapják a nekik járó jóvátételt. Ők azonban csak 300.000 forintot kaptak egymillió helyett.

Az örökös nélküli javak szétosztása érdekében a kormány létrehozta a MAZSÖK-öt, amely összvissz hét ingatlant, néhány műtárgyat és 4 milliárd forintnyi kárpótlási jegyet kapott. A MAZSÖK egyik legfontosabb feladata azóta is az, hogy életjáradékot biztosítson a holokauszt túlélőknek.

A véleményem természetesen az, hogy az állam NEM adta vissza sem a magyar zsidóságtól elkobzott javak ellenértékét (talán csak töredékét annak), és bár a jóvátétel szimbolikus, hiszen az átélt szenvedésért, az elvesztett rokonokért jár, a jogi huzavona révén a kormány megalázó helyzetbe hozta a túlélőket, ami miatt sokan inkább nem is kérték a felvehető összeget. Sokkal, több empátiával, egyenlő bánásmóddal, és a nemzsidó társadalom tájékoztatásával talán többre mehettünk volna.

Arról, hogy az egyszeri hivatalnok mit csinált, hogyan igényelte ki a zsidó szomszédjának a házát, hogyan költözött be, hogyan hordták szét a zsidók holmijait, ezekről általában nincs semmilyen párbeszéd. Ezt a leülepedett „valamit” alulról kellene megbolygatni, megvizsgálni és akkor talán elkezdődhetne a gyógyulás. Az emberekkel párbeszédet kellene folytatni, hogy beszéljenek erről. A társadalom többsége résztvevője volt az eseményeknek, ezért nagyon fontos lenne, hogy a nem zsidó családok is beszéljenek arról, hogy mi történt akkor.”

Mit adott neked a könyv megírása? Az élettörténetek felkutatás és bemutatása által megváltozott-e benned valami? Folytatod a kutatást továbbra is, hátha bővül a kép?

„Persze, hogy folytatom! Nekem a holokauszt kutatása a hivatásom, szeretném, ha életem végéig ezzel foglalkozhatnék. A könyv megírása, a kiadáshoz vezető folyamat igen sok időt és energiát igényelt, de most úgy érzem, hogy nagyon is megérte. Azóta még több érdeklődő van a Facebook oldalamon, sokan írják meg nekem a történeteiket (ami talán alap lehet egy következő könyvhöz is), és minden közönségtalálkozó alkalmával rengeteg megrázó, megható történetet hallok tőlük. Nagyon jó érzés, hogy az emberek bíznak bennem és el merik mesélni, hogy mi történt a családjukkal, segítséget kérnek a további kutatáshoz. És remélem, hogy én is tudtam nekik adni valamit, ami segítheti a családtörténetek felgöngyölítését, a múlttal való szembenézést.”

A magyar emberek akkori döntéseinek felelősségét, az önvizsgálat elmulasztásának terheit a mai napig hordozza a társadalom, mert a magyar holokauszt története az egész magyar társadalom története. A figyelmen kívül hagyott egyéni felelősség súlyos lelki következményeit közel nyolcvan év elteltével is viseli az egész ország.