A két világháború közti társadalom a zsidóság hézagmentes asszimilációját kulcskérdésnek találta. Faji és szociális indokok garmadájával igazolták gondolkodók, mennyire üdvös lenne, mégis lehetetlen. Akár igaz, akár nem, ma már csak kevesen hiszik, hogy kívánatos cél volna.
 

Pénztörténet, forráskutatás, hunok és Árpádok az egyik oldalon.
Don-kanyar, zsidótörvények és nemzeti összeomlás a másikon. Hóman
Bálintot nem mint történészt, hanem mint politikai vezetőt állították
népbíróság elé. Ítéletet is az utóbbi felett mondtak

Az elmúlt bő másfél évtized során a szélsőjobb, a mérsékelt, önmagát néha konzervatívnak nevező jobboldali erők olykor nyílt, olykor burkolt támogatásával megszállta, kisajátította magának köztereink, utcáink jó részét. A penetránsan antiszemita Prohászka Ottokár püspökről még Balogh Zoltán képviselő (Fidesz) is azt hiszi, hogy csak azért szerepel képe a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításán, mert mi, a kiállítás tartalmáért felelős történészek nem folytattunk kellő mélységű történeti kutatómunkát.
 

Hetven évvel ezelőtt, 1939. november 11-én tartotta meg első előadását a pesti Goldmark-teremben a magyar színpadokról a zsidótörvények következtében száműzött zsidó színészekből alakult színház. A letiltott művészeket az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) több száz rendezvénnyel próbálta megmenteni a fizikai és szellemi pusztulástól. Az utolsó előadást 1944. március 19-én, a németek bevonulása napján tarthatták meg.

A tudós rabbi és a zsidóság történetével foglalkozó tudós

A Magyar Tudományos Akadémia Judaisztikai Kutatócsoport Kuratóriuma az 1995. évi Bacher Vilmos Emlékérem kitüntetést dr. Moshe Carmilly-Weinberger a kolozsvári kongresszusi (neológ) hitközség volt főrabbijának, a Yeshiva … Tovább »