Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!

Írta: Szántó T. Gábor - Rovat: Kiemelt, Politika

A vészkorszak vesztesége és emlékezete nem alku tárgya, és nem lehet eszköz senki kezében.

Szántó T. GáborA vészkorszak magyarországi eseményeinek 70. évfordulóján, zsidó szervezetek aggályaikat fejezték ki egy történelemhamisító közszolgálati rádióműsor, a Veritas Intézet vezetőjének holokausztrelativizáló nyilatkozata, a történelemhamisító Szabadság téri szobor terve, és a készülő Sorsok Háza ismeretlen tervei és a koncepció kidolgozásáért felelős személlyel kapcsolatos bizalomhiány miatt, és kilátásba helyezték, hogy távol maradnak az emlékév állami megemlékezéseitől.

Jobboldaliak szerint a tiltakozó zsidó szervezetek a baloldal szekértolói.

Baloldaliak szerint a Mazsihisz éles tiltakozása után a miniszterelnöknek diplomatikus levelet író, a tárgyalás és a kínos helyzetből való visszavonulás lehetőségét felkínáló zsidó érdekképviselet gyenge, gyáva, hazug, a jobboldal megvásárolta, stb.

*

A kormány a tiltakozások hatására – indoklása szerint, hogy ne ossza meg az országot –, úgy tűnik, elhalasztja a szobor felállítását a választások utánra. Könnyen lehet, hogy az elhibázott koncepcióra alapozott, zavaros szellemet tükröző, zavaros szimbolikájú szobor a választások után sem épül fel, de nem, ezt nem mondják ki juszt sem.

A további kritikákra – melyekkel kapcsolatban a Mazsihisz az emlékév eseményeinek bojkottját is kilátásba helyezte – a kormány nem reagált érdemben, s félő, hogy a miniszterelnök megkésett, s még csak érkezőben lévő levele sem kínál megoldást. (A levél időközben megérkezett). Pletykákból, fél-információkból meríthetnek – korántsem kielégítő – reményt az optimisták, hogy kormánykörökben Szakály Sándort, a holokausztrelativizáló mondatokat eleresztő történészt győzködik, hogy mondjon le, és lehet, hogy elfogadják a Sorsok Háza mellé a Mazsihisz által delegálni kívánt szakértőket.

Mindez azonban – zsidó szemmel – nem megnyugtató.

Kormánypolitikusok fejet hajtanak a vészkorszak 70. évfordulóján az áldozatok előtt, s tartják magukat a korábban a miniszterelnök által kijelentett tételhez, hogy szükség esetén „megvédik a zsidókat”. A kormány azonban továbbra is azzal az eszközzel él, amellyel eddig. A jobboldal jobboldala és a szélsőjobb számára kedves történelemképet táplál, mellyel a társadalom vele szemben álló rétegeit provokálja, és a szélsőjobb szavazóit is próbálja begyűjteni Horthy-nosztalgiás, a vészkorszakkal kapcsolatban felelősség-relativizáló nemzeti önképével, melyet az alkotmány sokat vitatott preambuluma is alátámaszt.

Csakhogy a mai zsidóság már nem azonos a vészkorszak előtti, vagy a diktatúra idején megfélemlített, konciliáns zsidósággal. Értjük, hogy a kormánypárt, a Jobbik ideológiai programelemeit beépítve (Nyírő, Wass, Új Színház, stb), a szélsőjobb szavazóit próbálja elszipkázni, s így a szélsőjobb talán nem jut markánsabb parlamenti képviselethez, de mindez nem nyugtat meg bennünket, mert félő, hogy a játékos összenő szerepével, másrészt a társadalom előtt legitimálja a vállalhatatlan nézeteket.

Felnőtt egy-két új nemzedék. A zsidó közösség elitje nem tudja elfogadni azt a szerepet, melyet kívülről szánnak neki. Nem fogja elfogadni a fenti logikát akkor sem, ha tudja, a kormánypárt nem azonos a Jobbikkal.

Nem kívánja azonban elfogadni azt a szerepet sem, melyet baloldaliak szánnak neki, hogy a vészkorszak emlékezetével, az antiszemitizmus elleni harccal együtt a zsidóság eszköz legyen, melyet a baloldal használ a jobboldal meggyengítése és a hatalom megszerzése érdekében, úgy beszélve a zsidó közösség vezetéséről, ahogy az elmúlt hetekben folyó vita kapcsán.

*

Senki nem ígérte, hogy könnyű lesz a múltfeldolgozás. A történtek világosan megmutatják, hol tart a magyar politikai elit. Az emlékév azonban nem valaminek a vége, hanem egy út állomása, s a vészjelek hosszabb távon talán kijózanítóan hatnak.

Lehet, hogy a zsidó közösség mostani éles tiltakozása rövidtávon ellenérzést vált ki a társadalom egy részéből, de ha nincs megértés szempontjaink iránt, akkor valóban jobb távol tartanunk magunkat az állami emlékezéssorozattól, és jobb távol tartanunk magunkat azoktól is, akik aktuálpolitikai eszközként használnák a vészkorszak emlékezetét és a zsidóságot.

Ha nem tudatosodott még kellőképpen a politikai elitben, hogy a vészkorszak vesztesége és emlékezete semmilyen értelemben nem lehet alku tárgya, és nem lehet eszköz; ha nem őszintén, önzetlenül éreznek együtt velünk, akkor magunkból kell erőt merítenünk. Jobb, megnyugtatóbb külön emlékeznünk.

„Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet!, mondja Istenetek.” (Jesája, 40. 1.)

 

 

támogatás