“Vissza a zsidó történeti kontextusba” – a Schweitzer-díj idei kitüntetettjének méltatása

A 2026-os Schweitzer-díj díjazott művét az elmúlt két év igen gazdag hebraisztika-judaisztika monográfia terméséből válogatva végül egy szűkebb hatos csoportból választotta ki a kuratórium.

A versenytársak iránti tiszteletből említsük meg ezeket a könyveket is névsor szerint: Csalog Eszter, Eszter könyve. Kommentár; Grüll Tibor, Ézsau három könnycseppje. A zsidók három háborúja Róma ellen; Konrád Miklós, Bevándorlás, integráció és antiszemitizmus: A galíciai zsidó bevándorlás és annak mítosza, 1735–1939; Kőszeghy Miklós, Jeruzsálem. Egy rejtőzködő város története; Kustár Zoltán, Bevezetés az Ószövetség irodalmába; Az utóbbi kettő a végső hármasban is benne volt, melyből már a család választott. Az idei díjazott tehát Fabiny Tamás: Júdás, az elveszett tanítvány, Budapest, Luther kiadó, 2023 (2024-es megjelenéssel).

A szerző evangélikus lelkész, leköszönő püspök, és újszövetséges teológus, jelenleg az Evangélikus Hittudományi Egyetem kutatóprofesszora. Aki nyomon követi Fabiny Tamás munkásságát, tudhatja, hogy már régóta foglalkoztatja Júdás alakja, többször publikált róla. Többek között annak idején a Júdás evangéliuma „szenzáció” apropóján is. Másik kedvenc témája a másál, konkrétan a jézusi példázatok és azok zsidó háttere. Könyvében bizonyos értelemben összeér a két kutatási terület, amikor Júdás alakjának értelmezéstörténetét a Tékozló fiú példázatának Shalom ben Chorin-i metaforájává formálja. Ő az a fiú, aki otthon maradt, ám így mégis elveszett. Vagyis Júdás nem „kívülről” árulja el Jézust, hanem belülről: zsidó tanítványként, zsidó messiásvárási horizonton belül. A könyv implicit kérdése így az, hogy a keresztény hagyomány miként dolgozta fel saját zsidó eredetét az árulás narratíváján keresztül.

Fabiny hermeneutikai érdeklődését követve a könyv ezt a kérdést a hatástörténetbe ágyazva válaszolja meg. Júdás nem az evangéliumi elbeszélések történeti rekonstrukciójában nyer értelmet, bár ezek egymáshoz való viszonyát is tárgyalja, hanem abban a recepciós láncolatban, amely az egyházatyáktól a középkori passiójátékokon és ikonográfián át a modern európai kulturális emlékezetig vezet. Judaisztikai szempontból a kötet legfontosabb tétje nem Júdás pszichológiája vagy a teológiában gyakran vizsgált szótériológiai státusza, hanem az a folyamat, amelynek során egy zsidó tanítvány alakja fokozatosan a zsidóság kollektív negatív jelképévé vált a keresztény hagyományban, illetve hogy neve miként vált morális kategóriából etnikai-kulturális sztereotípiává, és hogyan csúszott át fokozatosan antijudaista értelmezésekbe. Ugyanakkor nem naturalizálja az antijudaista olvasatokat, hanem történeti konstrukcióként tárja fel őket. Ez a megközelítés összhangban áll a modern judaisztika alapvető felismerésével: a kereszténység korai önmeghatározása nem választható el a zsidóságtól való elhatárolódás stratégiáitól. Júdás alakja ebben az értelemben nem teológiai szükségszerűség, hanem identitásképző eszköz.

A könyv egyik nagy erénye éppen az, hogy megmutatja: amit Júdásról gondolunk, az sokkal inkább kulturális örökség, mint bibliai evidenciák összessége. Ebben különös szerepet játszanak a képzőművészeti, sőt zenei és irodalmi alkotások elemzései, melyek a mindennapi élet részévé léptették elő az értelmezések eredményeit. Ezen a ponton kell megemlíteni azt is, hogy a kötet gazdag képanyaga és igényes összeállítása nem csupán Fabiny Tamás művészetek iránti lelkesedését és szépérzékét mutatja az olvasónak, hanem a Luther kiadó gondos munkáját is dicséri.

Fabiny írásmódja tudatosan kettős. Egyszerre tudós és tanúságtevő: a történeti elemzésbe időről időre személyesebb, reflexív hang is vegyül, amellyel vállalja saját nézőpontját. Éppen ezért könyvének legfontosabb értéke a zsidó olvasó számára az, hogy nem tesz kísérletet Júdás „megmentésére”, és nem kér együttérzést a zsidóság nevében. Ehelyett a keresztény hagyomány önvizsgálatát végzi el: hogyan járult hozzá egy teológiai alak a történelmi erőszakhoz, kirekesztéshez és előítélethez?

Teológiailag keresztény szempontból Júdás „elveszettsége” nem végleges ítéletként, hanem tragikus lehetőségként jelenik meg. Az irgalom kérdése végig ott húzódik a sorok között. Nem tantételként, hanem feszültségként, azaz: meddig terjed a felelősség, és hol kezdődik az irgalom határa? Fabiny irgalomról szóló ezen reflexiói judaisztikai olvasatban viszont ambivalensnek hatnak. Egyrészt megnyitják a lehetőséget arra, hogy Júdás ne az örök kárhozat ikonja legyen; másrészt viszont felvetik a kérdést, hogy vajon az irgalom diskurzusa képes-e teljesen leválni a korábbi kollektív bűnbakképzésről. Ez a feszültség nem a könyv gyengesége, hanem egyik legtermékenyebb pontja. Nem vádol, nem polemizál harsányan; inkább feltár, összekapcsol, és hagyja, hogy az olvasó maga vonja le a következtetéseket. Ez a visszafogottság a könyv erkölcsi tónusát is meghatározza.

A zsidó–keresztény párbeszéd szempontjából Fabiny Júdása végső soron nem megmentett és nem elátkozott, hanem visszahelyezett: vissza a zsidó történeti kontextusba, vissza a kereszténység saját eredettörténetébe, és vissza abba a térbe, ahol a zsidó és keresztény értelmezések nem kizárják, hanem kérdezik egymást. Ebben a térben Júdás már nem fegyver, hanem egyfajta tükör — és talán ez az egyetlen pozíció, amelyben alakja ma felelősen megszólaltatható.

Mindezek alapján Júdás az elveszett tanítvány könyvéért a kuratórium és a család 2026-ban Fabiny Tamásnak ítéli oda a Schweitzer-díjat és emlékplakettet. Gratulálunk!

(A szerző a Magyar Hebraisztikai Társaság elnöke)