A Nakba elhallgatott fele

A palesztin menekültkérdés sokaknak nem megoldandó emberi probléma volt, hanem hasznos politikai fegyver Izrael ellen. Egy soha be nem gyógyított seb, amelyet minden nemzedéknek újra fel lehet mutatni.

A zsidók nem 1948 egyik reggelén ébredtek arra, hogy a semmiből kitalálnak maguknak egy országot.

Csaknem egy évszázadon át építették újjá nemzeti otthonukat őseik földjén: zsidó tőkéből, zsidó munkával, zsidó szellemi és szervezőerővel.

A földeket jogszerűen vásárolták meg, gyakran erősen felvert áron, többek között oszmán és arab földbirtokosoktól, sokszor olyanoktól, akik maguk nem is éltek ott. Mocsarakat csapoltak le, földeket műveltek meg, utakat, iskolákat, kórházakat, közösségi intézményeket, védelmi szervezeteket és működő nemzeti infrastruktúrát hoztak létre jóval azelőtt, hogy a világ hajlandó lett volna Izraelt államként elismerni.

1939-re a brit mandátumterületen élő zsidó közösségnek már megvoltak egy állam alapvető intézményei. Ami hiányzott, az nem a legitimitás volt, hanem a nemzetközi elismerés.

És nem, a Nyugat nem ajándékcsomagban adta át Izraelt a zsidóknak. Nagy-Britannia szinte azonnal hátrálni kezdett a Balfour-nyilatkozat szellemétől, miután megkapta a palesztinai mandátumot.

Közben az egész modern Közel-Keletet ugyanazon birodalmi és mandátumi logika szerint rajzolták, nevezték és szervezték újra. Valamiért mégis csak a zsidó állam számít „mesterségesnek”. Érdekes.

Aztán eljött 1948, az ENSZ határozat, és Izrael kikiáltotta függetlenségét. A környező arab államok pedig megtámadták az újszülött zsidó államot. Nem békét akartak, nem határokról tárgyalni, nem együttélni. A cél Izrael megsemmisítése volt, még mielőtt levegőt vehetett volna.

Nem jött össze.

A háború következménye valóban súlyos arab menekültválság lett: 1948-49 során nagyjából 700 ezer palesztinai arab menekült el, vagy került ki otthonából. Ezt nevezik az arab emlékezetben Nakbának.

Az emberi tragédia valós volt. Családok veszítették el otthonukat, falvak ürültek ki. Ezt nem kell tagadni ahhoz, hogy a történet egészét elmondjuk. Az UNRWA saját összefoglalója is több mint 700 ezer palesztin menekültről ír az 1948-as háború következményeként.

Csakhogy a tragédia kezdőpontja nem egy zsidó hódító hadjárat volt, hanem az a háború, amelyet az arab államok Izrael megsemmisítésére indítottak, majd elveszítettek. Az áldozatok szenvedése valós volt. A politikai mítosz azonban abból él, hogy a történetből rendszeresen kihagyja a háború okát, felelőseit és következményeit.

Miközben a világ végtelenített magnószalagon ismételgeti a „Nakba” történetét, a történet másik feléről nagyvonalúan hallgat.

Izrael újjászületése után ősi zsidó közösségeket üldöztek el az arab és muszlim világból.

Iraki, egyiptomi, jemeni, líbiai, szíriai, libanoni, marokkói, tunéziai, algériai és más zsidók veszítették el otthonaikat, üzleteiket, zsinagógáikat, iskoláikat, temetőiket és évszázadok alatt felépített közösségi életüket.

Nagyjából 850 ezer zsidót űztek el, vagy kényszerítettek menekülésre arab és muszlim országokból. Többségük Izraelben talált menedéket. Nem nemzedékeken át fenntartott ENSZ-táborokban, politikai díszletként, hanem egy szegény, ostromlott országban, amely befogadta őket, új életet adott nekik, és polgáraivá tette őket.

Az elűzött zsidók elkobzott vagyona, az otthonok, üzletek, közösségi intézmények és egyéb javak értéke dollármilliárdokban mérhető.

Azok a földrajzi területek pedig, ahonnan a zsidó közösségeket kiszorították a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, sokszorosan meghaladják a mai Izrael területét.

Csakhogy ez a történet nem fér rá egy tüntetőtáblára.

Mindenki a Nakbáról beszél. Szinte senki nem beszél az arab országokból elűzött zsidók “Nakbájáról”. Sőt, alig esik szó azokról a palesztinokról is, akiket nem zsidók, hanem arab államok taszítottak újabb menekülésbe, üldöztek, zártak táborokba, vagy használtak fel eszközként politikai zsarolásra.

Jordániában a palesztin fegyveres szervezetek és a monarchia közötti hatalmi konfliktus 1970-71-ben véres leszámoláshoz vezetett: a Fekete Szeptember után a PLO fegyvereseit kiszorították az országból.

Libanonban a palesztin menekültek évtizedeken át jogi és társadalmi peremhelyzetben éltek, korlátozott munkavállalási és tulajdonszerzési lehetőségekkel, táborokba szorítva, miközben a libanoni politika egyszerre félt tőlük, használta őket, majd időről időre magukra hagyta őket. A palesztin menekültek libanoni munkavállalási és tulajdonszerzési korlátozásait több emberi jogi és regionális forrás is dokumentálja.

Irakban Szaddám bukása után a palesztin közösség kollektív gyanú alá került, mert a rezsim korábban kedvezményezettként kezelte őket; fenyegetések, kilakoltatások, gyilkosságok és menekülés következett. Líbiában Kadhafi a kilencvenes években cinikus gesztusként kezdte kiutasítani a palesztinokat, hogy így „emlékeztesse” a világot a visszatérés jogára.

Kuvaitban pedig az 1991-es Öböl-háború után palesztinok százezrei kényszerültek távozásra, mert a PLO Szaddám Huszein oldalára állt Kuvait iraki megszállása idején.

A Human Rights Watch 1991-es jelentése szerint 1991 júliusára a korábbi palesztin közösségnek már csak töredéke maradt Kuvaitban, más források pedig a palesztinok legnagyobb, arab államból történt kényszerű elmozdításaként írják le az esetet.

Vagyis a palesztinokat nemcsak Izrael ellen használták, hanem saját arab „testvéreik” is újra meg újra feláldozható politikai tömegként kezelték őket.

Százezreket tartottak függésben, jogfosztottságban vagy száműzetésben éppen azok a rezsimek, amelyek fennhangon hirdették, hogy értük harcolnak.

Ez a Közel-Kelet egyik legkellemetlenebb igazsága: a palesztin ügyet sok arab kormány nem megoldani akarta, hanem használni. Lehetőleg úgy, hogy a számlát mindig Izraelnek küldhessék.

Izrael nem „földlopásból” született. Felépítették, megvédték és benépesítették azok, akik hazatértek, köztük százezernyi zsidó menekült, akiket az arab és muszlim világból üldöztek el.

A palesztin menekültek sorsa tragédia. De a tragédiából akkor lesz politikai fegyver, amikor csak az egyik oldalon számít a menekült, csak az egyik oldalon számít az elveszett otthon, csak az egyik oldalon számít a történelmi fájdalom.

Mert ha 700 ezer palesztin menekült története örök vádirat Izrael ellen, akkor miért nem vádirat az arab világ ellen a 850 ezer elűzött zsidó története?

Miért nem követel senki „visszatérési jogot” Bagdadba, Kairóba, Damaszkuszba, Tripoliba, Szanaába vagy Algírba azoknak a zsidó családoknak, akiknek ősei ott éltek évszázadokon át?

Miért természetes, hogy Izrael befogadta a zsidó menekülteket, miközben az arab államok jelentős része nem integrálta a palesztinokat, hanem generációkon át fenntartotta őket politikai sebként?

A válasz egyszerű, csak nem illik kimondani.

Mert a palesztin menekültkérdés sokaknak nem megoldandó emberi probléma volt, hanem hasznos politikai fegyver Izrael ellen. Egy soha be nem gyógyított seb, amelyet minden nemzedéknek újra fel lehet mutatni.

Ez az a fejezete a Nakbának, amelyet a hangzatos jelszavaknak el kell takarniuk.