Túszok, terror és a jövő: Izrael stratégiai dilemmája Gázában

Az alábbi írás a vallásos cionista tábor gondolkodásmódjába enged bepillantást. 

Október 7-én Izraelt egy új korszakba taszította a Hamász terrorszervezet példa nélküli támadása. Az azóta eltelt időben a túszok kérdése nemcsak nemzeti traumává vált, hanem egy olyan erkölcsi és stratégiai mérlegelés középpontjává is, amelyre nincs egyszerű válasz. Gáza jövője, a Hamász felszámolása, a zsidó állam biztonsága és a még mindig fogságban sínylődő izraeli túszok sorsa egy olyan csomópontban találkozik, ahol minden döntésnek fájdalmas ára van – de a nem-cselekvésnek még nagyobb.

 

A túszok prioritása: humanitárius és vallási parancs

Izrael társadalma számára a túszok kiszabadítása nem csupán nemzeti ügy, hanem vallási kötelesség is. A zsidó hagyományban a pidjon s’vujim – a foglyok kiváltása – az egyik legszentebb micva. Nem véletlen, hogy a rabbinikus irodalom szerint „nincs nagyobb micva annál, mint kiváltani egy foglyot”. Ez az elv nemcsak a zsidó közösség történelmi tapasztalataiból fakad – üldöztetések, deportálások, bebörtönzések –, hanem abból a mélyen gyökerező meggyőződésből is, hogy minden egyes (esetünkben zsidó) ember élete végtelen értékkel bír.

Ennek megfelelően a társadalmi nyomás, a túszok családjainak szenvedése és az őket támogató mozgalmak hangja – teljes joggal – folyamatosan napirenden tartja az ügyet. Ám miközben a szív túszokat akar hazahozni, az ész figyelmeztet: nem engedhetjük, hogy egy terrorszervezet diktálja a háború, a béke vagy a politika feltételeit.

 

Nemzeti érdek és stratégiai arányérzék

Izrael vezetőinek elsőrendű kötelessége nem pusztán 50 ember – akik közül, ha a legóvatosabb becslésekre hagyatkozunk, talán 20 van még életben – megmentése. Hanem 10 millió izraeli polgár biztonsága. A Hamász pontosan ezt a morális dilemmát próbálja fegyverként használni: tudja, hogy Izrael népe és vezetése érzékeny a foglyok sorsára, ezért újra és újra megpróbálja túszhelyzetbe hozni az egész országot.

Ha a döntéshozók kizárólag a túszok szabadon bocsátásának szempontjait követnék, az a Hamásznak adott stratégiai győzelem lenne. A jelenlegi helyzetben minden lépést úgy kell mérlegelni, hogy az nemcsak a túszok remélt hazatéréséhez járuljon hozzá, hanem hosszú távon is garantálja Izrael védelmét és szuverenitását. Ezek a hangok még a túszok családjainak a köréből is hallatszanak, a Forum Tikva és a Forum Gvura erre a példa.

Ebben a kontextusban érdemes figyelembe venni Oren Szolomon dandártábornok öt pontját, amelyek a Hamász feletti győzelem, és ezáltal a túszok ügyének rendezését célzó stratégia sarokkövei lehetnek.

1. Katonai nyomás: a háború logikája

A Hamász csak az erőből ért. Minden olyan gesztus, ami a gyengeség látszatát kelti, csak megerősíti a pozícióját. Jelenleg Gázában számos olyan lakónegyed létezik, amelyek az izraeli titkosszolgálatok szerint potenciális túsztartó helyszínek – ezért teljes mértékben sértetlenek, mert “környezetvédelmi területként” vannak nyilvántartva. Ezeken a helyeken a Hamász alakulatok szabadon mozognak, miközben a Cahal keze meg van kötve.

Ennek következménye: zavartalan mindennapok a terror árnyékában – működő piacok, éttermek, kávéházak, ahol a Hamasz az úr, miközben izraeli katonák halnak meg a csatatéren. Ezt az egyensúlyt meg kell bontani. A katonai nyomásnak teljes területi kiterjedésűnek kell lennie, még akkor is, ha ez veszélyeket rejt magában a túszok számára. Mert ha nincs katonai nyomás, a Hamász nevetve fogja halogatni a tárgyalásokat, és elkerülhetetlenné válik a következő háború.

2. Terület: az identitás nyelve

A Közel-Kelet nem Genf, és nem is Oslo. A régió népeinek kollektív pszichéjében a terület az utolsó érv – az ultima ratio. Az emberi élet értéke gyakran másodlagos, de a földé szent és sérthetetlen. A Hamász azért tudja győzelemként eladni még a legnagyobb emberveszteségeit is, mert amíg Gáza földje az övék, addig a narratíva az övék marad.

Ezért szükséges Gáza egyes stratégiai részeinek izraeli annektálása. Ez nem öncélú bosszú, hanem világos üzenet: ha újra megtámadsz minket, elveszíted a földet, amelyen állsz. Ez az egyetlen nyelv, amit a Hamász és támogatói értenek – és amit komolyan is vesznek.

3. Segélyek: a Hamász szociális hatalmának felszámolása

A Hamász nem csak katonai szervezet – politikai, gazdasági, és társadalmi struktúra is. A külföldről érkező segélyek, amelyek részben az ENSZ, részben különböző nemzetközi NGO-k révén jutnak el Gázába, jórészt a Hamász kezén futnak keresztül. Még ha nem is minden centet ők kezelnek, a népesség szemében ők a felelősök a túlélésért. És akkor még nem is beszéltünk az ENSZ (UNRWA) és a Hamász összefonódásáról, ami tulajdonképpen szimbiózis.

Ezt a korrupt rendszert fel kell számolni. A segélyelosztásból teljesen ki kell iktatni a Hamászt, és át kell adni nemzetközi, de szigorúan ellenőrzött és depolitizált szervezeteknek, mint amilyen a manapság is működő GHF. Amíg a Hamász látványosan osztja (amellett, hogy javarészt ellopja) a lisztet és a gyógyszert, addig nem ellenség, hanem gondoskodó „apai” figura marad a lakosság szemében. Ezt a képet meg kell törni.

4. A kivándorlás nem ördögtől való

Milliók vándoroltak ki a polgárháborúban vergődő arab országokból (Szíria, Irak, Jemen, Líbia), akik közül sokakat tárt karokkal fogadtak a nyugati országok. Gázában sem más a helyzet, a lakosság egy része már ma is távozni próbál. Egyiptomon keresztül, a tengeren, vagy más csatornákon át, családok keresik a jövőt Európában, Amerikában vagy a Perzsa-öböl országaiban. Néhány ország – köztük Ciprus, Kanada és Chile – kifejezte hajlandóságát bizonyos számú menekült befogadására.

Ez nem megoldás holnapra, de stratégiai horizonton hatásos lehet. Ha Gáza népességének akár egy jelentős kisebbsége úgy dönt, hogy nincs jövője a Hamász uralma alatt, annak stratégiai jelzés értéke lesz. .

5. Gáza újjáépítése igen, a Hamasz újjáépítése nem

A háború utáni időszakot gyakran a „remény” és „újjáépítés” jelszavai kísérik. Ám Gáza esetében ez a remény sokszor nem a békéről szól, hanem a következő háborúról.

Ezért a háború utáni rehabilitációt szigorúan felügyelni kell. Nem lehet olyan újjáépítés, amely a Hamász visszatérését segíti elő. A cél nem a szenvedés növelése – hanem a stratégiai gondolkodás. Ha a lakosság elveszíti a reményt a Hamász által ígért jövőre, akkor más utat fog keresni. Talán kivándorol, talán fellázad, de nem fogja újra választani a terrort.

A Hamász tisztikarának kitelepítése: a radikális záróakkord

A Hamász vezetői nem élhetnek többé Gáza földjén. A katonai és politikai vezetőket – elfogásuk esetén – deportálni kell, mégpedig olyan országokba, amelyek nem biztosítanak számukra operatív hátteret. Amíg ezek az emberek jelen vannak, addig nem lehet hosszú távú stabilitásról beszélni. Ha pedig távol vannak, a gázai lakosság is elkezdhet más alternatívákban gondolkodni – politikai, vallási vagy civil alternatívákban.

 

Befejezés: emberiesség és realizmus határán

A túszok hazahozatala fájdalmas és erkölcsileg égető feladat. De nem lehet az egyetlen meghatározó szempont egy 10 milliós nemzet biztonsági stratégiájában. A Hamász felszámolása, Gáza jövője, a térség új politikai térképe mind-mind Izrael jövőjét formálja.

Aki kizárólag a túszok sorsából próbál meg politikát csinálni, az óhatatlanul a Hamász narratíváját erősíti. Aki viszont képes egyszerre látni a részletet és az egészet, az felismeri: a túszok hazahozatala és a Hamász végleges legyőzése nem ellentmond egymásnak. Épp ellenkezőleg – egymás feltételei.

Izraelnek most van lehetősége, hogy ne csak a múlt sebeit gyógyítsa, hanem a jövő háborúit is megelőzze. És ehhez bátorság, stratégiai gondolkodás, és morális tartás kell – együttesen.

***

A cikk írója az Országos Rabbiképző Intézet rabbi szakán végzett 2000-ben, majd az ELTE általános és alkalmazott nyelvészet szakán 2001ben. Diplomázása után alijázott és azóta Szaad kibucban él (3,5 km Gázától) feleségével és ott született gyermekeivel. A vallásos cionista táborhoz tartózónak vallja magát.