Tiltani könnyű, érvelni nehezebb

Két neológ és két reformrabbi vette a fáradságot és belenézett a zsidó forrásokba, hogy a nők tóraolvasásban való részvételét halachikus, vallásjogi érvekkel támassza alá.

Mi több, a két neológ rabbi ahhoz is kész hozzájárulni a vallási hagyomány áttekintése és megfontolása nyomán, hogy zsinagógáikban nőket is felhívjanak a Tórához.

Álláspontjukat el lehet fogadni, és bizonyára vitatkozni is lehet vele, ahogy a zsidó hagyomány így épül, fejlődik, halad, vagy éppen visszafordul, konzervál, megőriz, irányzatokra szakad, és az egyik szigorúbb, a másik megengedőbb álláspontot képvisel.

Véleményüket az évezredes hagyomány különböző irányzatai mellett a korszellem, a kihívások, a zsidóság fennmaradásáért érzett felelősség és ennek aktuális következtetései is befolyásolják.

A zsidó intézményrendszer vezetőinek joga, mi több: kötelessége, hogy válaszoljanak az újító törekvésekre és a kihívásokra. Hasznos és méltó azonban akkor lenne a válasz, ha nem csupán azzal intézné el a kérdést, hogy “az alapszabályban foglalt vallási elvek”-re hivatkozik, hanem ugyanúgy vallásjogi érvekre támaszkodna, és a nyilvánosság elé tárná, mint az újító kezdeményezők.

Méltó, érvelő vita által folytatódik és épül a hagyomány, adminisztratív eszközökkel való fenyegetéssel – “az alapszabály következő megsértése esetén (…) megteszi velük szemben a szükséges intézkedéseket” – nemigen. Ennél több kellene a szigorúbb hagyományértelmezés fennmaradásához is.

Van azonban itt még egy, korántsem elhanyagolható szempont, amit érdemes megfontolni.

Az egész zsidó vallási élet nehézségekkel küzd Magyarországon. A hitközségek a nyilvánosság előtt döntően nem híveik számával, hanem intézmények alapításával, gyarapításával próbálnak eredményhez, nyilvánossághoz, bevételhez és sikerélményhez jutni. Elsősorban nem a hívőkre támaszkodnak, akik autonóm intézményeket tarthatnának fenn adományaikból, hitközségi adóikból – mint évszázadokon át -, hanem a közösségi jóvátétel forrásaira, kereskedelmi bevételekre és az állam egyházaknak nyújtott és nekik járó támogatásra.

Mindez persze nélkülözhetetlen, merthogy a vészkorszak iszonyatos pusztítása és a kommunista diktatúra durva egyházellenes politikája következtében – hiába telt el annyi évtized – nincsenek kellő számban elkötelezett, adakozó hívek. A hagyomány láncolata szakadozik, és lassan alig lesznek olyan vallásgyakorlók a zsinagógákban, akik vallásgyakorló családjaikban gyerekként sajátíthatták el a hagyományt.

Igen nehéz helyzetben van tehát a helyi neológ hagyományokat folytató vallásos zsidó közösség (BZSH-Mazsihisz), érdemes ezt mérlegelve keresni a megoldásokat, különösen, mert kormányzatilag preferált versenytárssal áll szemben a lubavicsi haszid hagyományokat meghonosító EMIH képében.

A hitélet folytatása, a hívők megtartása és újabb nemzedékek bevonása itt is, ott is akadozik, ugyanakkor nemcsak hitközségek és irányzatok között zajlik verseny a hívek toborzásáért, hanem irányzatokon belül is. Presztízs, befolyás, és egyéb szempontok is befolyásolják a küzdelmet.

Lehet, hogy egy-egy döntéshozó neológ vezető nem attól tart, hogy az újító törekvések a zsidóság egészét, vagy a hagyomány fennmaradását veszélyeztetik, hanem attól, hogy e törekvések, és az arra hajló közösségek az ő gyülekezeteiktől szipkáznák el a híveket, mert az egalitárius alternatíva, az újat kínáló közösségek vonzóbbak lehetnek.

Érdemes mérlegelni, mennyiben vallási megfontolás, és mennyiben a versenytől való félelem alapozza meg nyitást elhárítani kívánó döntést.

Érdemes megfontolni, mi a jobb: minden újítást mereven elutasítva végignézni, ahogy kiürülnek a zsinagógák, vagy vallásjogilag megalapozott, óvatos engedményekkel ajtót nyitni egy-két zsinagógában a vallástól, hagyománytól, közösségtől elidegenedett, szekulalizálódott, a modernitás felé azonban nyitott zsidók felé.

Haladó, vagy halódó zsidóság? – a kérdés ugyanaz, mint közel száz esztendeje, csak félmillió áldozattal, és százezer asszimilálódott zsidóval vagyunk kevesebben. A népszámlálás szerint alig több mint tízezren nevezik magukat zsidónak, és egy átlagos szombatfogadás idején az ország összes (körülbelül 20) zsinagógájában/imaközösségében nincs 1000 ember.

Ma, amikor minden ezzel szembeni törekvés ellenére már – és még – nyitott és egyenlőségelvű szélesebb társadalomban élünk, a hanyatlás kockázatával szembenéző neológ zsidó vallási közösség is tehet talán egy kísérletet, hogy másfél tucat zsinagógája közül egy-kettőben teret enged a kezdeményezésnek, vagy ha tilt, legalább ne puszta munkajogi eszközökkel, hanem komoly vallási érveléssel tegye.