Önbírálat, öngyűlölet

Az önbírálat, a saját hibáival és vétkeivel való szembenézés egyszerre áldás és átok a zsidó népen. Reflexiók Németh Zoltán cikkére.

Az önbírálat, a saját hibáival és vétkeivel való szembenézés egyszerre áldás és átok a zsidó népen.

• Áldás, hiszen az önvizsgálat segít abban, hogy hibáinkat feltárva jobbítsuk saját magunkat, így saját életünket élhetőbbé tegyük. (Talán nem véletlen, hogy a pszichoanalízis „zsidó találmány”.) Csak ezen az úton érhette el a zsidó nép egyedülálló szellemi teljesítményeit.
  Ez az önreflexív kultúra alighanem egyedülálló, egyetlen nép sem tudja ezt ilyen önpusztító szenvedéllyel művelni. Amikor más népek az önvizsgálat gesztusait gyakorolják, gyakran erre az archaikus zsidó példára nyúlnak vissza. „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben” – írja a Himnusz szerzője, a zsidó prófétai hagyományból merítve: a próféták rendszeresen visszatérő üzenete az, hogy a zsidó nép bűnei miatt jutott sanyarú sorsára.
• És átok, mert a zsidó nép önvizsgálatban jeleskedő gyermekei gyakran nem ismernek határokat és átveszik a zsidók elleni archaikus gyűlölet által előállított „érveket” is. Pál apostoltól Spinozán és Marxon keresztül a mai elit értelmiség krémjéig (Jehudit Butler, David Gossmann) terjed azok sora, akik lesújtó ítéletet („Népirtás!”) mondanak a zsidó népről, anélkül, hogy enyhítő körülményeket találnának számára.

A zsidó önvizsgálat és öngyűlölet közötti határok mára – az irtózatos külső nyomás következtében – teljesen elmosódtak. Az izraeli hadsereg (IDF) megítélésénél jobb példa erre nincs is.

A hadsereg kántorának meghívása az amszterdami hanukka ünnepségre ezért messzemenően szimbolikus jelentőségű, és ezt érzi (ha nem is biztos, hogy érti) mindkét oldal. A meghívás igazi tétje nem kevesebb, mint az, hogy joga van-e a zsidóknak megvédeni magukat. Aki a hadsereg kántorát nem tűri meg, az az izraeli hadseregről magáról mond lesújtó ítéletet, aki pedig ezt teszi, az valójában azt üzeni, hogy Izrael (jelen korunkban a kollektív zsidó) nem jogosult megvédeni magát – vagy legalábbis e joga kétségbe vonható. Azok a zsidók, akik ennek az üzenetnek behódolnak, túllépnek az önvizsgálat határain.

Még így is lehetnek pragmatikus érvek amellett, hogy jobb lett volna egy másik kántort meghívni – ám aki így érvel, annak tudnia kell, hogy milyen – a zsidó nép létezési jogát indirekt módon megkérdőjelező – álláspontnak tett engedményt. Ennek belátása nem érződik a Concertgebouw döntését pártoló zsidók érveiben.

Csak a vak nem látja (és nagyon sokan vakok), hogy az izraeli hadsereg – és rajta keresztül Izrael, a kollektív zsidó – elleni világméretű lejárató-kampány valójában a zsidók önvédelmi jogának megkérdőjelezése. „Népirtás, Népirtás!” – üvöltik miniszterelnökök, akadémikusok, civil aktivisták, újságírók, influenszerek, diákok és utcai tüntetők – egyetlen világméretű kórusba összeolvadva. Próbáljon valaki egy ilyen üvöltő tömeggel szembeszállni.

Ez iskolapéldája annak, amikor a zsidó önvizsgálat behódol a zsidó(ön)gyűlöletnek. A behódolót azzal kecsegtetik, hogy megőrizheti presztízsét (professzori állását, elit szellemi klubokban, vezető NGO-kban meglévő tagságát.) Megmaradhatsz zsidóként közöttünk, csak ítéld el a cionistákat. A cionisták a gonosz zsidók, az anticionisták a jó zsidók.

Mint ahogy annak idején, 1883-ban, Tiszaeszláron a 15 éves Scharf Móric is behódolt az apját rituális gyilkossággal vádoló csendőrtisztek nyomásának és azonosult a vérváddal. Ugyanilyen helyzetben van ma számtalan prominens, integrálódott zsidó, akinek egyértelműen tudomására hozzák: állj közénk vagy kopj le!

Az emberjogi, kisebbségvédő, antirasszista baloldal, amely több nemzedéken át a zsidók ideológiai otthona volt, most hirtelen ellenségessé vált. Teljesen érthető, hogy sokan a zsidók közül inkább szellemi otthonukat választják és lemondanak zsidóságuk ama részéről, amely az új közegben nem vállalható. Közülük kerülnek ki például a Jewish Voice for Peace palesztinpárti aktivistái, akik emberjogi és hagyományőrző szólamokat hangoztatva  szembefordulnak a zsidó fősodorban éltetett cionizmussal. Kiérdemelve az „áruló” megbélyegzést az utóbbitól.

Kétségkívül nem minden anticionista zsidó elvtelen áruló. Baloldali identitásuk/szellemi otthonuk fontosabb számukra, mint zsidó közösséghez tartozás. Eddig ez a kettő összefért, október 7 óta hirtelen nem fér össze. Választásra kényszerültek és azzal kecsegtették őket, hogy megmaradhatnak zsidónak és progresszívnek is – ha megbélyegzik cionistákat. Sokakban volt is erre hajlandóság.

Szempontjaik pszichológiailag érhetőek – erkölcsileg azonban elfogadhatatlanok. Mert lemondtak a tények megismeréséről a döntő területen, a gázai áldozatok számának ismertetésekor. Ami az Izrael elleni „Népirtás” vád, vagyis az új vérvád alapja. Amelynek alapján a zsidó önvédelem jogosságát megkérdőjelezik.

*

A valós helyzet itt ez: a Hamasz, a gázai lakosság tudtával és jóváhagyásával többszáz kilométernyi hadialagutat épített, melyet teljesen egybeintegrált a civil infrastruktúrával. Parancsnoki központok kórházak alatt, fegyverraktárak óvódákban, rakétakilövők családi otthonokban. Gáza teljes civillakosságát golyófogóvá változtatták. Az ezt felügyelő UNRWA, az ENSZ helyi szervezete természetesen minden tudott, de nem szól egy szót sem. Húsz évig tartott, míg ez a páratlanul aljas szisztéma kiépült, a nemzetközi közösség pénzén és annak orra előtt, miközben a nemzetközi közösség messze eltekintett másfelé. Amikor azonban a harcok megindultak és a Hamasz prezentálta az első civil áldozatokat, kiderült, hogy a nemzetközi közösség nagyon is képben an, mert rohant közzétenni a halott gyerekek képeit. Ily módon bensőséges együttműködést alakítva ki a Hamasz hóhérai és a humanista nyilvánosság között.  Hogy a civileket golyófogónak használják a Hamaszosok, azt a nyugati közvélemény hivatalból nem tudta, állítása szerint nem „szolgáltattak rá meggyőző bizonyítékot”. A Hamasz illetve a BBC/CNN/Guardian/ és társaik együtt állították elő a civil halottak képeit, amit aztán a nyilvánosság előtt széltébe-hosszába mutogattak. És felmerül a kérdés, hogy vajon őszinte kétségbeeséssel – avagy inkább őszinte örömmel, amennyiben a képeket a zsidók arcába tudták vágni, mondván: lám, ezek vagytok ti.

Izrael azon zsidó kritikusai, akik ezekben az esetekben a Chillul Hasém, Örökkévaló nevének megszégyenítését látják, az összképből semmi egyebet nem látnak, csak az izraeli katonák „bűntetteit”. A halott gyerekeket előállító Hamasz, az ezt készségesen rögzítő és továbbító nyugati média, valamint a képek láttán begőzölő és az Izraelt népirtással vádoló nyugati közvélemény – mindez, mint tényező az Izraelt vádoló zsidók körében alig létezik.

A Biró Tamás és Gábor György vitájához hozzászóló Németh Zoltán cikkében mindenesetre ezeknek a szempontoknak nyomát sem láttam.

Semmiféle erkölcsi felháborodást nem láttam írásában, ami a Hamasz embertelen politikáját, gyerekek ágyútöltelékké nevelését egy szóval elítélné.

Márpedig mindezek tudomásul vétele és beszámítása nélkül semmiféle hiteles véleményt nem lehet mondani az izraeli hadsereg hibáiról és bűneiről.

*

Az IDF kántorát a Concertgebouw épületéből kitiltó holland hivatalnokok ezeket a szempontokat nem vették figyelembe. A nagy nemzetközi Izrael-ellenes kórusban talán nem is jutott el hozzájuk ilyen szempont. A zsidóknak viszont felelőssége, hogy mindent megtegyenek a valós helyzet megismertetéséért. Tudatosan elmulasztani azt, hogy bemutassák a Hamasz és a mass média együttműködését a palesztin halottak előállításában – ez hillul hasém, tudatos rosszhiszeműség, az antiszemita kártya kijátszása a zsidó állam ellen. Ami azok malmára hajtja a vizet, akik az IDF-et népirtó szervezetnek bélyegzik.

Jogunk van a legnehezebb helyzetben is kritikával illetni a zsidó aktorokat – de csak a teljes helyzet ismeretében. Németh Zoltán elzárkózik az ilyen komplex helyzetek megismerésétől.

Hogyan lehet harcolni terroristák ellen olyan közegben, ahol gátlástalan gyilkosok és nem kevésbé gátlástalan médiamunkások operálnak, várva arra a pillanatra, hogy a golyófogónak kitett civilek elpusztuljanak, s az erről készített riportot minél gyorsabban a média rendelkezésére lehessen bocsájtani? Amivel maximális nyereséget lehet besöpörni – mert a nemzetközi közvélemény Izraelt fogja elítélni.

Amiből az is következik, hogy a gátlástalan médiamunkások és a termékeiket fogyasztó „humanista” közönség nem az áldozatok számának minimalizálásában, hanem maximalizálásában érdekelt, mert csak így lehet Izraelt és hadseregét maximálisan elmarasztalni és kántorának fellépését minél magasabb erkölcsi piedesztálról elutasítani.

Aki a humanizmusnak azon a szintjén áll, hogy minderről nem vesz tudomást, annak jogát az izraeli hadsereg kántorának megbélyegzésére nem ismerem el.

*

„Az ártatlanok és a bűnösök közötti különbségtétel a zsidóság egyik alapelve (2Mózes 23:7)” – figyelmeztet NZ.

És vajon hogyan kell e különbségtételt a gyakorlatban érvényesíteni, amikor a terroristák egy kórházban mind civilben vannak, és lehetetlen kideríteni, hogy melyik orvos, ápolónő, beteg, hullaszállító vagy éppen hulla fogja következő pillanatban előkapni a stukkerét, kézigránátját? Ha ennyire nem lehet különbséget tenni ártatlan és bűnös között, azért ki a felelős? És ha a kitörő lövöldözésben ártatlan ápolónő és fegyvert rántó hullaszállító is meghal, majd a Hamasz hírt ad arról, hogy meghalt 12 egészségügyi dolgozó, és ezt röpíti szét a média – az kinek a felelőssége?

És aki ezek után az IDF-et ítéli el, és elutasítja a hadsereg kántorának részvételét a hanukka ünnepségen – attól vegyünk mi erkölcsi leckéket?