A holokausztemlékezet reprezentációja a Magyar Nemzeti Galériában (1957–2024)

A holokauszt emlékezete az elmúlt évtizedekben a kulturális emlékezet egyik központi viszonyítási pontjává vált Európában. Mindemellett az, hogy ez az emlékezet milyen formában jelenik meg intézményi keretek között, jelentős mértékben függ az adott társadalom emlékezetpolitikai hátterétől, körülményeitől és a közvetítő intézmények szerepfelfogásától. A tanulmány azt vizsgálja, hogy a Magyar Nemzeti Galéria (MNG) mint a magyar képzőművészet kanonikus intézménye, hogyan reprezentálta a holokausztot 1957 és 2024 között.

A kutatás eredményei alapján a Magyar Nemzeti Galéria a vizsgált időszakban nagyrészt nem, illetve csak részben tekinthető autonóm emlékezetpolitikai ágensnek.  A vizsgált témát illetően az MNG a domináns politikai és kulturális direktívák által meghatározott módon működött, és inkább csak közvetett és fragmentált formában reprezentálta a holokausztot. A holokausztemlékezet intézményi megjelenése hosszú ideig periférikus maradt, és csak a közelmúltban kezdett el önálló, expliciten tematizált narratívává válni.

2024-ben a holokauszt 80. évfordulóján számos kiállítással emlékeztek meg a modernkori magyar történelem egyik legsötétebb időszakáról. Tanulmányomban az Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain címet viselő holokausztkiállítás (1.kép) apropóján vizsgálom meg, hogy a Magyar Nemzeti Galériában, amely 1957-es megalapítása óta a magyar képzőművészet és a magyar képzőművészek legjelentősebb állami intézménye, valamint kiállítótere, milyen kiállítássokkal reflektáltak a holokauszt magyar vonatkozású fejezetére. A jelentőségét ennek a kutatásnak a 80. évfordulón túl a felelősség kérdése adja. Az, hogy mi épül be a kulturális emlékezetbe, az többek között a könyvtárak, archívumok, múzeumok kompetenciája, felelőssége is. A kiállítás egy kivételes hazai állomása annak a több évtizedes nemzetközi folyamatnak, aminek eredményeként a holokauszt emlékezetének a jelentőségnövekedése figyelhető meg.[1]

 

A kutatás elméleti kerete

A tanulmány Aleida Assmann nyomán annak a kulturális emlékezetnek a fogalmából indul ki, amely az emlékezet intézményesült, mediálisan közvetített formájaként értelmezhető. Az emlékezetpolitika fogalma arra utal, hogy az adott társadalomban milyen narratívák, hangsúlyok és elhallgatások mentén szerveződik a múltról való gondolkodás és (köz)beszéd. A szocialista időszakban elsősorban az antifasiszta ideológia, a rendszerváltást követően a pluralizálódó emlékezeti ágensek[2] eltérő feltételeket és lehetőségeket kínáltak a holokauszt reprezentációjához.

A kulturális emlékezet nem spontán módon alakul ki, hanem intézmények – többek között múzeumok – közvetítésével stabilizálódik és válik kollektív referenciává. A múzeumok a kulturális emlékezet olyan kitüntetett intézményei, amelyeknek nem csupán a megőrzés a feladata, mert pozíciójuknál és szerepüknél fogva a múlt reprezentációját aktívan alakítják is. A múzeum nem semleges tér, hanem jelentésképző szereplő. A médiumként működő kiállításaival, programjaival kurátori döntések, intézményi prioritások és a mindenkori kulturális normák mentén szervezi újra és a jövőre való kihatással kommunikálja a múltat a jelenkori társadalomnak.

Az emlékezés feladata nemcsak jelen idejű kérdés a múltra vonatkozóan, hanem egy közösség jövőképét is meghatározza. Bár ezeket a döntéseket egy szűkebb réteg hozza meg, egy nyílt, demokratikus berendezkedésű országban társadalmi viták mentén formálódik.[3] A 80. évforduló fordulópontként is felfogható, hiszen a szemtanúk időszakának vége felé járunk, és emiatt a holokausztemlékezet élő tapasztalata lassan végérvényesen átkerül a kulturális emlékezet dimenziójába. Márpedig innentől kezdve válik konkréttá az a felelősség, amelyet az olyan intézményeknek, mint amilyen a Magyar Nemzeti Galéria is, fel kell vállalniuk, különösképpen igaz ez egy művészeti kánonteremtő múzeum esetében, mert az „emlékezeti kultúrában sosem magával a múlttal van dolgunk, hanem mindig annak a reprezentációjával és mediális megfogalmazásával.”[4] Egy múzeumi intézmény aktív emlékezetpolitikailag akkor tekinthető meghatározónak, ha rendszeresen hoz létre emlékezeti kiállításokat, nyíltan vállalt koncepciók alapján tematizálja a múlt képzőművészeti örökségét, és új narratívákat fűz a kulturális emlékezetbe.

 

A Magyar Nemzeti Galéria 1957–2012 között működött önálló múzeumként, ezt követően a Szépművészeti Múzeumba tagozódott be szervezetileg. 1957-es megalapításakor a volt Kúria Kossuth téri épületében lelt ideiglenes otthonra, ahonnan 1975-ben költöztették át a Budavári Palota központi épületébe, melyet kifejezetten a galéria múzeumi funkcióinak alárendelve építettek újjá. A jelenlegi tervek szerint, a Liget Projekt egyik elemeként a Nemzeti Galériát elköltöztetik a Városligetben felépítendő új múzeumépületbe.

A holokausztemlékezet és művészet kapcsolata rendkívül komplex, csak bizonyos paraméterei körülhatárolhatóak, és mivel maga a művészet és a holokauszt fogalomköre is rendkívül tág, a holokausztemlékezetről az objektív, tudományos terminusok mellett, több szubjektív faktor érintésével, és változó hangsúlyok mentén lehet csak körültekintően beszélni. A művészet mint médium szerepe kiemelkedően fontos a holokausztemlékezet kapcsán (is), hiszen ahogy Kertész Imre fogalmazott: „…a holocaustról, erről a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést.”[5] Farkas Zsófia kurátor kiállításkoncepciója[6] a tanúság felől közelítette meg a kérdést, amikor szemtanú művészek alkotásaiból válogatott, mivel „a holokauszt idejéhez és helyéhez kötött művészeire a legjellemzőbb e tanúság funkció.”[7]

A kutatás struktúrája

Az idővonalon két fő kutatási egységre tagolható a kutatás:

1. a rendszerváltás előtti időszak: 1957–1989
2. a rendszerváltást követő időszak: 1990-től 2024-ig

Ezt a két időszakot azért fontos egymástól elválasztani, mert a szocializmus évtizedei alatt a holokauszt hivatalos narratívája az antifasiszta mártíromságra épült,[8] és az emlékezetpolitikát elsősorban ennek rendelték alá a múzeumi terekben is, amire jó példa A magyar képzőművészek a fasizmus ellen (1965) és a Nemzetközi antifasiszta plakátkiállítás 1975-ből (2. kép). Ugyanakkor már az ’50-es évek végén elkezdődött a vészkorszak emlékezetének átalakulása.[9] A holokauszt 1960–70-es évekbeli művészeti recepciójával részletes tanulmányban[10] foglalkoznak a korszak és a műfaj szakértői, vizsgálva többek között a téma egyéni és társadalmi nézőpontját, valamint a különböző művészgenerációk munkásságát és azok recepcióját a holokausztemlékezet szempontjából.  A holokauszt emlékezete csak a 80-as évek végén, 90-es évek elején vált a hivatalos emlékezetpolitika részévé.[11]

A két korszak összehasonlításának érdekes többletkeretet ad az a véletlen időzítése a kutatásnak, hogy a rendszerváltás lényegében pont a múzeum működésének idejét (77 év) felezi el (33 + 34 év), így akár még több lehetőség kínálkozik az összefüggések kinyerésére és értelmezésére.

 

A helyszín tekintetében az időszakos kiállításokat a Magyar Nemzeti Galéria saját kiállítótereire redukáltam, így a vidéki és külföldi helyszínek kimaradtak az összesítésből. A kutatás vizsgálati halmazában azért csak a galéria épületében (volt Kúria és a jelenlegi épülete) megrendezett kiállítások vannak, mert véleményem szerint kiemelt jelentőséggel bír azok lokációja is, ha a társadalmi üzenetüket vizsgáljuk. A Magyar Nemzeti Galéria rendezett kiállításokat más helyszíneken is, külföldi, fővárosi és vidéki intézményekben, de ezeknek az archívuma egyrészt töredékesebb, nehezebben kutatható, másrészt nagyon változóak a kooperációk körülményei is, hiszen sok esetben csak műtárgykölcsönzésről volt szó, azaz nemcsak a reprezentatív helyszínhez képest más az üzenetük ezeknek a kiállításoknak, de a fajsúlyuk miatt is nehezen lehetne átlátható vizsgálati keretrendszert felállítani, egymással összehasonlítani a központi kiállításokat a Nemzeti Galéria vidéki, külföldi projektjeivel.

 

A kiállítások csoportosításában a tanulmány különbséget tesz explicit és implicit reprezentáció között. Explicit reprezentáció alatt azokat a kiállításokat értem, amelyek tematikusan, illetve deklarált módon a holokausztra fókuszálnak, míg implicit reprezentációról akkor beszélek, amikor a holokauszt csak közvetett módon, például antifasiszta diskurzusba ágyazva, vagy egyéni életművek kontextusában jelenik meg. A holokauszttal kapcsolatos tematika alapján a Magyar Nemzeti Galéria időszakos kiállításait két fő csoportra lehet tagolni:

1. csoportos, illetve tematikus kiállítások
2. egyéni és életműkiállítások
3. A csoportos, illetve tematikus kiállítások közé azokat a tárlatokat sorolom be, melyekben a kurátori koncepció alapján, direkt, vagy indirekt módon a holokauszt áll a fókuszban, vagy a holokausztemlékezethez kapcsolható, és erre leginkább magyar művészek alkotásain keresztül reflektál a kiállítás.
4. Az egyéni és életműkiállítások halmazából azokat a kiállításokat válogattam be ebbe a csoportba, melyek olyan művészeket és alkotásaikat mutatják be, akik üldöztetésük okán érintettek voltak a holokausztban, és / vagy munkásságuk valamilyen szegmensében ez meg is jelenik (még abban az esetben is, ha vélhetően az adott kiállításon nem ez volt a fókusz). Ebben a csoportban külön figyeltem arra, hogy kiemeljem azokat a kiállításokat és művészeiket, akik minden kétséget kizáróan összeköthetőek a holokausztemlékezettel.

A kiállító művészek és a kiállított műalkotások tekintetében fontos részletezni, mi alapján kerültek be a kutatás vizsgálati halmazába, miért választották ki őket, vagy adott esetben, miért maradtak ki abból. Jelen kutatás kizárólag a magyar, vagy magyar származású művészek körét és alkotásaikat érinti a Magyar Nemzeti Galéria műkődésének intervallumában. Mivel a zsidó identitásnak és a holokausztemlékezetnek nincsenek mérőszámai, igyekeztem a lehető legkörültekintőbben megfogalmazni azokat a kritériumokat, amelyek alapján szűrtem. Napjainkban is állandó vita, párbeszéd tárgyát képezi, hogy a magát zsidó identitásúnak tartó művészek körén kívül, ki nevezhető zsidó, zsidó származású magyar művésznek, és ez mennyiben érinti a művészetét, és mindezeken túl, mennyiben kapcsolható össze a magyarországi holokauszt emlékezetével. Általánosságokat szinte lehetetlen megfogalmazni, hiszen ezeket a kérdéseket leginkább az egyes alkotók, illetve alkotásaik alapján lehetne pontosítani. Részben emiatt is alapvetően a csoportos kiállítások vizsgálatára helyeztem a hangsúlyt, hiszen ezek esetében a kurátor, az intézményi háttérrel egyértelműen megfogalmaz egy koncepciót, amely mentén egy viszonylag konkrét üzenetet kíván közvetíteni a Nemzeti Galéria. A csoportos, tematikus kiállítások alapján, egyértelműbben lehet vizsgálni az intézmény emlékezetpolitikáját is, jelen esetben a holokauszt magyar vonatkozásainak tükrében, ugyanakkor van egy viszonylag szűk csoportja az egyéni kiállításoknak is, ahol a holokauszt döntő hangsúllyal jelenik meg az alkotó érintettsége, munkássága révén.

Az egyes kiállított műalkotásokat nem vizsgáltam meg abból a szempontból, hogy azok mennyiben kapcsolódnak a holokauszthoz. Ez abban az esetben nem is szükséges, ha egy csoportos kiállítás kifejezetten a holokausztra fókuszálva jött létre, mert itt a kurátori koncepció eleve olyan kontextusba emeli az egyes alkotásokat, hogy azok szinte kizárólag a holokauszt felől megközelítve értelmezhetőek. Ha a csoportos kiállítás csak indirekt módon, vagy részben kapcsolódik a holokauszt emlékezetéhez, akkor ezt a további kutatást szükséges lenne elvégezni. Jelen esetben a fellelhető katalógusok alapján két csoportos kiállításnál tudtam az indirekt kapcsolatot konkrétan azonosítani (holokausztemlékezet az antifasiszta tematikán belül).

Abban az esetben, amikor egy-egy alkotó életmű vagy egyéni kiállításáról van szó, az egyes alkotások elemzése már fontosabb kérdés lehet. A kiállítások vizsgálati halmazának ez a 2. csoportja veti fel a legtöbb kérdést, hiszen egy egyéni alkotónál, amennyiben nem egy holokauszttal foglalkozó kiállítás apropóján kerülnek kiállításra a képei, hanem egy adott korszakáról, műfajról (grafika, portré, tájképek stb.), vagy akár a teljes életművéről van szó, mégis a holokausztemlékezet kutatása kapcsán kell eldönteni, hogy az a kiállítás akár indirekt módon vajon képes volt-e a holokauszt emlékezetét közvetíteni a kiállításlátogatók felé.

A kollektív emlékezet olvasata felől közelítve érdemes azt a szempontot is figyelembe venni, hogy a zsidó származású magyar művész, a holokauszthoz kapcsolódó periódusban, majd az azt követő, akár évtizedek során bármikor hogyan reflektált, ha egyáltalán reflektált alkotásaiban a saját és környezte egyre reménytelenebb helyzetére, és az az alkotói korszaka, illetve műve(i), vagy akár annak hiányában saját személye, mennyiben testesíti meg a holokauszt tragédiáját, traumáját a II. világháborút követő recepciója során. Emellett az I. vizsgált időintervallumban (1957–1989), jellemzően a háborút követő évtizedekben a hivatalos emlékezetpolitika is erősen befolyásolta egy adott művész holokauszttal kapcsolatos képzettársításának lehetőségét. Véri Dániel Ámos Imre első, MNG-ben rendezett kiállítása kapcsán írja: „A vészkorszak, mint a fasizmus elleni harc egyik epizódja a hivatalos történelmi elbeszélés részévé vált, ezzel párhuzamosan azonban az áldozatok zsidó származásának említését mellőzni igyekeztek.”[12] Ugyanis, ahogy arra Véri rámutat Haulisch Lenke kurátor kiállításkatalógusában Ámos naplóidézetéből kiszerkesztették a zsidó szót.

Természetesen, amikor explicit módon jelenik meg a holokauszt az alkotásokban, gondoljunk csak Ámos Imre utolsó éveinek remekműveire, vagy többek között Bálint Endre, Gedő Ilka alkotásaira, nem kérdéses a holokausztemlékezet hangsúlyos szerepe az életműben, és ezáltal egy kapcsolódó kiállításban sem. Ha azonban az alkotó munkássága kapcsán ez nem jelenik meg, ahogyan Scheiber Hugó, vagy Fényes Adolf esetében sem asszociálunk a holokausztra, nagy valószínűséggel egy ilyen alkotónak szentelt tárlat, nem érinti az utókor holokausztemlékezetét.

Maga a zsidó identitás kérdése is megnehezíti a holokausztemlékezethez köthető kiállítások beazonosítását. A rendszerváltás előtti periódusban a zsidó identitás megélése a magánszférába szorult vissza, ehhez kapcsolódóan pedig a holokauszt a fasizmus elleni harc egyik fejezetévé redukálódott.[13] Az egyes művészek tekintetében Vajda Lajos zsidóságának recepciója lett például megosztó, hiszen ahogy Véri Dániel kifejti tanulmányában,[14] a szakirodalomban leginkább csak a rendszerváltás után foglalkoztak Vajda művészetével annak zsidó származása, identitása kapcsán. Az ellentmondásosságot jól tükrözi, hogy miközben S. Nagy Katalin 1976-os tanulmányában, lényegében elsőként ír Vajda és a holokauszt (művészi) viszonyáról,[15] addig a szerző 1996-os, Van-e magyar zsidó képzőművészet? című tanulmányában Vajda már csak érintőlegesen szerepel.

Jelen kutatás szempontjából is érdekes kérdés, hogy vajon mi a helyzet azokkal a művészekkel, akik még időben (akár a holokauszttól függetlenül) elhagyták az országot, és külföldön teljesedett ki az életművük (például Moholy-Nagy, Huszár Vilmos, Zilzer Gyula). Azoknak az egyéni kiállításoknak az esetében, melyek művészei Magyarországon kényszerültek bujkálni (Gyenes Gitta, Anna Margit), vagy az üldöztetés valamilyen formáját átélni, illetve akik közvetve (Basch Andor, Vadász Endre) vagy közvetlenül (Ámos Imre, Sugár Andor, Farkas István) a holokauszt áldozatai lettek, nem volt kérdéses, hogy bekerüljenek-e a holokauszthoz köthető kiállítások listájába. Természetesen ennek a skálának a két szélső pontja között számos nehezen eldönthető egyedi eset van (például Rozsda Endre vagy Gera Gyula kiállítása), melyeket csak még mélyrehatóbb kutatással lehetne alaposabban vizsgálni (például a kérdéses kiállítások, alkotók, alkotások korabeli sajtóvisszhangja, művészettörténeti elemzése alapján).

A kiállítások válogatásának módszertana, kutatott paraméterek

A beazonosításhoz a kiállítások címét, a kurátor(ok) nevét, a kiállítás időpontját és időtartamát adtam meg. A csoportos kiállítások esetében a magyar művészek nevét soroltam fel (a nemzetközi tárlatok esetében is), ahol ez az információ elérhető volt. A kiállítások volumene kapcsán vizsgáltam, és ahol erről volt fellelhető adat, megadtam, hogy készült-e kiállítási katalógus, mennyi művész (a legtöbb esetben a művészek neve is elérhető volt), hány darab alkotását állítottak ki, és milyen időtartamú volt a kiállítás. Sajnos a látogatószámra és a kiállítások költségvetésére vonatkozó adatokat nem gyűjtött a galéria, illetve azok nem elérhetőek.

A kvalitatív besorolás során igyekeztem olyan nyilvánvaló kritériumrendszert alkalmazni annak eldöntésére, hogy egy kiállítás a holokausztemlékezethez köthető-e, amely magában foglalja a kiállítás tematikáját, kurátori koncepcióját, valamint a bemutatott művészek életrajzi és recepciós kontextusát. Az alábbiakban részletesen kifejtem, hogy milyen kritériumrendszer alapján válogattam ki a holokausztemlékezettel összekapcsolható kiállításokat a Magyar Nemzeti Galéria időszakos kiállításainak teljes halmazából (788 db időszakos kiállítás 1957–2024 között). A besorolás során minden kiállítást egységes szempontrendszer alapján vizsgáltam. Bizonyos határeseteknél konzervatív döntési elvet alkalmaztam, azaz csak egyértelmű kapcsolat esetén soroltam a mintába.

1. A csoportos kiállítások esetében azok a tárlatok kerültek be a válogatásba, melyek közvetve (antifasiszta tematika), vagy közvetlenül (holokausztemlékezet) foglalkoznak a holokauszttal, és zsidó identitású, illetve származásúnak tekintett magyar művészek alkotásai (is) szerepeltek a kiállításban.

Azok a csoportos kiállítások nem kerültek be a válogatásba, melyek tematikája egyáltalán nem érintette a holokauszt emlékezetét, illetve abban az esetben sem, ha a kiállításban szerepelhettek zsidó származású művészek és alkotásaik (például: Magyar festészet 1800-1945 I. 1971; Szentendrei művészet 1976, Nyolcak és aktivistaék 1981; Búcsú a XX. századtól. 100 év 100 kép. Válogatás a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből 1999; A Vasilescu gyűjtemény 1999; Magyar Vadak Párizstól Nagybányáig 1904–1914, 2006). A csoportos kiállítások közé nem soroltam be a Telcs Edének és tanítványainak szentelt tárlatot (1974) sem, mert a tematikája miatt még Telcs Ede személye ellenére sem gondolom a holokauszt emlékezetéhez köthetőnek, ugyanakkor Telcs Ede 1963-as emlékkiállítását már megtartottam, mivel ebben az esetben az ő személye volt a fókuszban. Weininger Andor és a pécsi művészkör kiállítását (1991) ugyanebből az okból nem választottam ki.

Külön megemlítem A felszabadult Budapest művészete című tárlatot (1961, kurátorok: Pogány Ö. Gábor, Csap Erzsébet, Bertalan Vilmos, Kovács Ferenc, Polgár Károly és Szabó István), mely a cím alapján akár kapcsolódhatott is volna a holokausztemlékezethez, de a kutatásom eredménye egyelőre azt igazolta, hogy a kiállítás teljes egészében a szocialista ideológiának volt alárendelve, és érintőlegesen sem foglalkozott a holokauszttal, amit bár konkrét tárgy és művészlista nem áll rendelkezésre, Csap Erzsébet társkurátor beszámolója[16] egyértelműen igazol, így ez a kiállítás nem lett kiválasztva.

Ugyanakkor az 1973-ban megrendezett, Üzenet az élőknek című,[17] kifejezetten a holokausztról megemlékező kiállítás anyaga, nagyrészt külföldi művészek alkotásaiból, és emléktárgyakból lett kiválogatva az Auschwitzi Állami Múzeum gyűjteményéből, azaz magyar művészek részvétele csak feltételezhető (Varga Imre Apokalypszis című alkotása például szerepelt[18]), ezzel együtt mégis beválogattam a kiállítást, mint a Magyar Nemzeti Galéria első, holokausztemlékezettel foglalkozó időszakos kiállítása, kis létszámú magyar résztvevővel.

2. A kutatásomban az egyéni, illetve életműkiállítások esetében, csak azokat válogattam be, melyek a zsidó identitású, illetve zsidó származásúnak tekintett magyar művész személye alapján, és / vagy a munkássága révén (is) összekapcsolhatóak a magyarországi holokauszt emlékezetével. Ebben a kategóriában az alábbiak szerint mérlegeltem, illetve csoportosítottam az alkotókat elsősorban életrajzi adataik alapján, hogy az adott kiállítás bekerült-e a válogatásba.

 

1. A válogatásba nem került be olyan kiállítás, melyet olyan zsidó identitású, vagy zsidó származásúnak tekintett magyar művésznek szenteltek, aki külföldön vált sikeres alkotóvá már a holokauszt előtt, és Magyarországon a holokauszttal kapcsolatban nem szenvedett közvetlenül, valamint a háború után nem lett szerves részese a hazai szellemi életnek (Moholy-Nagy, Huszár, Zilzer, Kertész), vagy már a háború előtt elhunytak (László, Widder, Tihanyi), de ide soroltam azokat a művészeket is, akikről nem derült ki, milyen formában érintette őket a holokauszt (Krón Jenő). Ez alapján, az alábbi kiállításokat kihagytam:

• Moholy-Nagy László (1895–1946), Moholy Nagy László emlékkiállítás 1975, kurátor: F. Mihály Ida; Természet és technika. Az újraértelmezett Moholy-Nagy (1916 – 1923) 2008, kurátor: Gergely Mariann és Botár Olivér
• Huszár Vilmos (1884–1960), Huszár Vilmos festő, tervező kiállítása 1985, kurátor: Flip Bool és Gergely Mariann
• Zilzer Gyula (1898–1969), Zilzer Gyula emlékkiállítás 1971, kurátor: Pogány Ö. Gábor és Pénzes Éva
• André Kertész (1894–1985), André Kertész fotóművész kiállítása 1971
• Trauner Sándor (1906–1993), Trauner Sándor kiállítása 1981, kurátor: Bajkay Éva
• László Fülöp (1869–1937), „A nagyvilág művésze vagyok…” László Fülöp (1869–1937) 2019, kurátor: Bellák Gábor, Sandra de Laszlo, Katherine Field, Somfalvi Beáta
• Widder Félix (1874–1939), Widder Félix emlékkiállítás 1971, kurátor: Soós Klára
• Tihanyi Lajos (1885–1938), Tihanyi Lajos emlékkiállítás 1973, kurátor: D. Fehér Zsuzsa és Dévényi István
• Krón Jenő (1882–1974), Krón Jenő emlékkiállítás 1972, kurátor: Soós Klára

 

1. Azon művészek egyéni kiállítása bekerült a válogatásba, melyek alkotóit (részben) zsidó származásuk miatt üldözték, bár ők külföldön élték túl a II. világháborút, ugyanakkor erős szálakkal kapcsolódtak a magyar művészeti élethez is:

• Marton Ervin (1912–1968), a francia ellenállás tagjaként élte túl a világháborút
• Reissman János (1905–1976), Franciaországban, illegalitásban élte túl a világháborút
• Szilágyi Jolán (1895–1971), a Szovjetunióban élte túl a világháborút
• Bíró Mihály (1886–1948), Franciaországban, illegalitásban élte túl a világháborút
• Lesznai Anna (1885–1966), az USA-ban élte túl a világháborút
• Rozsda Endre (1913–1999), Franciaországban élt

 

1. Azokat a művészek, illetve a nekik szentelt kiállítások is bekerültek a válogatásba, akik a holokausztot Magyarországon elszenvedő túlélőkként kapcsolhatóak össze a holokauszt emlékezetével, de munkásságukban explicit módon nem jelenik meg a holokauszt:

• Fényes Adolf (1867–1945)
• Berény Róbert (1887–1953)
• Telcs Ede (1872–1948)
• Scheiber Hugó (1873–1950)
• Vajda Ernő (1889–1980)
• Pór Bertalan (1880–1964)
• Diener-Dénes Rudolf (1889–1956)
• Bokros Bierman Dezső (1889–1965)
• Schönberger Armand (1885–1974)
• Redő Ferenc (1913–2012)
• Vörös Rozália (1919–1992)
• Szőllősi Endre (1911–1967)
• Reismann Marian (1911–1991)
• Rév Miklós (1906–1998)
• Róna Emmy (1904–1988)
• Keleti Éva (1931)
• Schubert Ernő (1903–1960)
• Herczeg Klára (1906–1997)
• Gera Gyula (1915–1968)
• Czóbel Béla (1883–1976)
• Gábor Móric (1889–1987)

 

1. A válogatásba szintén bekerültek azok a túlélő művészeknek és alkotásaiknak szentelt kiállítások, ahol meg is jelenik az életműben a holokausztemlékezet, illetve a zsidó identitás témája (még akkor is, ha ez nem az adott kiállításon szereplő alkotások esetében volt így):

• Gyenes Gitta (1887–1960)
• Anna Margit (1913–1991)
• Ország Lili (1926–1948)
• Gedő Ilka (1921–1985)
• Kádár Béla (1877–1956)
• Gábor Marianne (1917–2014)
• Barta Ernő (1878–1956)
• Vilt Tibor (1905–1983)
• Schaár Erzsébet (1908–1975)
• Bálint Endre (1914–1986)
• Jakovits József (1909–1994)
• FILO, Fischer Ilona (1910–1986)
• Stein Anna (1936)
• Féner Tamás (1938)

 

1. A holokausztemlékezetet halálukkal, illetve részben művészetükkel is képviselő zsidó identitású, illetve szidó származásúnak tekintett magyar művészeknek szentelt kiállítások szintén bekerültek a vizsgált kategóriába:

• Sugár Andor (1903–1944)
• Vadász Endre (1901–1944)
• Vajda Lajos (1908–1941)
• Basch Andor (1885–1944)
• Beck Ö. Fülöp (1873–1945)
• Goldman György (1904–1945)

 

1. A holokausztemlékezetet munkásságukkal is, és halálukkal is képviselő művészek és kiállításaik egyértelműen bekerültek a vizsgált kategóriába:

• Ámos Imre (1907–1944)
• Farkas István (1887–1944)

Kutatási felületek

A kutatásom során az elsődleges forrás a Magyar Nemzeti Galéria online adatbázisa mellett, a Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetben (KEMKI) fellelhető dokumentumok közül az 1957-től 2023-ig terjedő időszakra vonatkozó, időszakos kiállításokkal foglalkozó anyagok voltak. A galéria kiállítási listáit, az azokban szereplő adatokat, illetve az azokhoz kapcsolódó kiállítási katalógusokat, iratokat dolgoztam fel. Azoknál a csoportos kiállításoknál, ahol nem állt rendelkezésre kellő információ a múzeum dokumentumai között, másodlagos forrásokat is igyekeztem felkutatni (pl.: A felszabadult Budapest[19] vagy az Üzenet az élőknek[20] kiállítások kapcsán, mely kiállítások művészlistája hiányos volt, nem állt rendelkezésre információ a kiállított alkotásokról). Továbbá a kutatáshoz, azaz a magyarországi holokausztemlékezethez kapcsolódó szakirodalmat is kutattam. A kiállításokban szereplő művészek kapcsán megvizsgáltam a fellelhető életrajzi adatokat, mind a származás, mind a holokauszt vonatkozásában.[21]

 

A kutatás vizsgálati halmaza a kiállítások számában

Kutatásomban a Magyar Nemzeti Galéria alapításától (1957) kezdve, 2024. októberéig vizsgáltam az időszakos kiállításokat, és az azokban kiállító zsidó származású művészeket, a holokausztot érintő egyéni és csoportos kiállításokat. A múzeum fennállása alatt, azaz 1957-től 2024. októberéig 788 kiállítást rendeztek a Magyar Nemzeti Galériában. Ebből a rendszerváltás előtt, azaz az 1957-1989 közötti 33 évben 520 tárlat nyílt meg. A rendszerváltást követően, 1990-től 2024-ig 34 év alatt 268 kiállítást rendeztek meg.

A holokausztemlékezethez kapcsolódó csoportos és egyéni kiállítások az MNG történetében

1. 1957-1989 közötti korszak

 

1. Csoportos kiállítások, melyek közvetve (antifasiszta tematika), vagy közvetlenül (holokausztemlékezet) foglalkoznak a holokauszttal, és zsidó identitású, illetve zsidó származásúnak tekintett magyar művészek alkotásai is szerepeltek a kiállításban:

A kiállítás címe: Magyar képzőművészek a fasizmus ellen

Kategória: Holokauszthoz kötődő kiállítás

Kurátor: Doroghyné Fehér Zsuzsa

A kiállításban szereplő művészek: 190

A kiállításban szereplő alkotások száma: 592

A kiállítás időtartama: 1965. december 10 – 1966. január 9.

A kiállítás helyszíne a galériában: Magyar Nemzeti Galéria

Készült-e publikáció, múzeumi kiadvány: igen

 

A kiállítás címe: Üzenet az élőknek

Kategória: Holokauszt fókuszú kiállítás

Kurátor: Dávid Katalin

A kiállításban szereplő művészek: egy korabeli cikk szerint Varga Imre jelen volt[22]

A kiállításban szereplő alkotások száma: korabeli cikk szerint Varga Imre: Apokalypszis szobra

A kiállítás időtartama: 1973. április 10-22.

A kiállítás helyszíne a galériában: Magyar Nemzeti Galéria

Készült-e publikáció, múzeumi kiadvány: igen

 

 

A kiállítás címe: Nemzetközi antifasiszta plakátkiállítás

Kategória: Holokauszthoz kötődő kiállítás

Kurátor: Bajkay Éva, Pogány Ö. Gábor és Dr. Boreczky László

A kiállításban szereplő művészek: 38 magyar művész

A kiállításban szereplő alkotások száma: 677 (ebből 88 magyar alkotás)

A kiállítás időtartama: 1975 (pontos időtartam ismeretlen)

A kiállítás helyszíne a galériában: Magyar Nemzeti Galéria

Készült-e publikáció, múzeumi kiadvány: igen

 

2. Egyéni és életműkiállítások, melyek zsidó identitású, illetve zsidó származásúnak tekintett magyar művész személye alapján, és / vagy a munkássága révén (is) összekapcsolhatóak a magyarországi holokauszt emlékezetével (48 db), megalkotva a holokauszthoz kapcsolható egyéni kiállítások kategóriáját. Kiemeléssel jelöltem azokat a kiállításokat, amelyek szorosabban, egyértelműbben beletartoznak a holokausztemlékezet fogalomkörébe, és így ezek a holokauszthoz kötődő kategóriába tartoznak (6 db):

1958	Ámos Imre emlékkiállítás
1960	Fényes Adolf emlékkiállítás
1963	Berény Róbert emlékkiállítás
1963	Telcs Ede emlékkiállítás
1964	Scheiber Hugó emlékkiállítás
1965	Basch Andor emlékkiállítás
1965	dr. Vajda Ernő fotóművész kiállítása (Virágok, fák, tájak)
1965	Filo (Dr. Mihályfi Ernőné) plakátkiállítás
1965	Reismann János fotókiállítás
1966	Pór Bertalan emlékkiállítás
1967	Bíró Mihály emlékkiállítás
1968	Diener-Dénes Rudolf emlékkiállítás
1969	Szilágyi Jolán kiállítása
1969	Bokros Birman Dezső emlékkiállítás
1969	Vajda Ernő fotóművész kiállítása
1970	Beck Ö. Fülöp emlékkiállítás
1970	Gera Gyula emlékkiállítás
1970	Schönberger Armand kiállítása
1970	Redő Ferenc és Vörös Rozália gobelinjei
1971	Kádár Béla emlékkiállítás
1971	Marton Ervin emlékkiállítás
1972	Szöllősi Endre emlékkiállítás
1972	V. Reismann Marian fotóművész kiállítás
1973	Sugár Andor emlékkiállítás
1974	Redő Ferenc gobelin kiállítása
1974	Rév Miklós fotóművész kiállítása (A gyerekek világa)
1976	Keleti Éva fotókiállítása
1976	Lesznai Anna emlékkiállítás
1977	Gábor Marianne gyűjteményes kiállítása
1977	Ország Lili festményei
1977	Vajda Ernő fotóművész kiállítása
1978	Barta Ernő emlékkiállítás
1978	Berény Róbert emlékkiállítás
1978	Farkas István emlékkiállítás
1978	Gyenes Gitta emlékkiállítás
1978	Schubert Ernő emlékkiállítás
1978	Vajda Lajos emlékkiállítás
1978	Vilt Tibor kiállítása
1979	Bálint Endre kiállítása
1979	Gábor Móric kiállítása
1979	Goldman György emlékkiállítás
1979	Pór Bertalan emlékkiállítás
1979	Róna Emy kiállítása
1980	Vörös Rozália és Redő Ferenc falikárpit kiállítása
1981	Herczeg Klára szobrászművész kiállítása
1982	Ámos Imre rajzai 1939-1944. Mementó.
1982	Vadász Endre emlékkiállítás
1983	Anna Margit kiállítása
1983	Jakovits József szobrászművész kiállítása
1983	Művész és mecénás (kiállítás a Fruchter-gyűjtemény Czóbel képeiből)
1983	Schaár Erzsébet: Utca ­ emlékkiállítás
1985	Schönberger Armand festőművész kiállítása
1986	Stein Anna festőművész (Párizs) kiállítása
1988	Féner Tamás fotókiállítása (S.P.Q.R. )

 

 

1. 1990-től 2024-ig terjedő korszak

 

1. Csoportos kiállítások, melyek közvetve vagy közvetlenül foglalkoznak a holokauszttal, és zsidó identitású, illetve zsidó származásúnak tekintett magyar művészek alkotásai is szerepeltek a kiállításban:

A kiállítás címe: Soá

Kategória: Holokauszt fókuszú kiállítás

Online felülete: https://mng.hu/kiallitasok/soa/

Kurátor: Petri Lukács Ádám (koncepció)

A kiállításban szereplő művészek: 19, ebből 7 képzőművész (a többi író vagy zeneszerző)

Ámos Imre, Basch Andor, Beck O. Fülöp, Farkas István, Fényes Adolf, Gelléri Andor Endre, Goldmann György, Gyopár László, Halász Gábor, Jándi Dávid, Karácsony Benő, Kemény Simon, Nádor Mihály, Kuti Sándor, Radnóti Miklós, Rejtő Jenő, Szerb Antal, Szomory Dezső, Weiner László

A kiállításban szereplő alkotások száma: ismeretlen

A kiállítás időtartama: 2019. december 13. – 2020. március 1.

A kiállítás helyszíne a galériában: Magyar Nemzeti Galéria, C épület, második emelet

Készült-e publikáció, múzeumi kiadvány: nem

 

A kiállítás címe: Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain

Kategória: Holokauszt fókuszú kiállítás

Online felülete: https://mng.hu/kiallitasok/igy-tortent-a-holokauszt-korai-emlekezete-szemtanu-muveszek-alkotasain/

Kurátor: Farkas Zsófia

A kiállításban szereplő művészek száma: 30

Holló Imre, Gyenes Gitta, Csillag Albert, Turán-Hacker Mária, Gedő Ilka, Áldor Péter, Reichental Ferenc, Kádár György, Bálint Endre, Bán Kiss Edit, Barta Ernő, Fekete Edit, Kádár Béla, Lukács Ágnes, Varsámyi Pál, Vörös Géza, Schraga Weil, Löwinger Sándor, Lakos Alfréd, Irsai István, Merényi Schuller Zsuzsa, Sándori Tibor, Szabó Ferenc, Göndör Bertalan, Abádi Ervin, Adler Miklós, Jankay Tibor, Eppinger Wiesz Margit, Katz Sándor, Gera Éva

A kiállításban szereplő alkotások száma: 236 (több mű egy-egy grafikai sorozat részét képezte)

A kiállítás időtartama: 2024. április 17. – október 13.

A kiállítás helyszíne a galériában: Magyar Nemzeti Galéria

Készült-e publikáció, múzeumi kiadvány: igen, magyar és angol nyelvű kiállítási albumok

 

2. Egyéni és életműkiállítások, melyek zsidó identitású, illetve zsidó származású magyar művész személye alapján, és / vagy a munkássága révén (is) összekapcsolhatóak a magyarországi holokauszt emlékezetével (1 db). Kiemeléssel jelöltem azokat a kiállításokat, amelyek szorosabban, egyértelműbben beletartoznak a holokausztemlékezet fogalomkörébe, és így ezek a holokauszthoz kötődő kategóriába tartoznak (9 db):

1993	Ország Lili kiállítás (Módszerek-művek)
1994	Farkas István emlékkiállítás
2004	Gedő Ilka festőművész kiállítása
2008	Vajda Lajos (1908-1941) kiállítása
2013	Chagall – Ámos. Háború és béke között
2013	Rozsda – Az idő ölelésében
2014	A nyolcadik templom. Bálint Endre (1914-1986) művészete
2016	Árny a kövön. Ország Lili művészete
2019	Kihűlt világ. Farkas István (1887-1944) művészete
2021	„… félig kép, félig fátyol …” Gedő Ilka (1921-1985) grafikái

 

A kutatás eredménye, konklúzió

A kutatás eredményeiből megállapítható, hogy emlékezetalakító szempontból a Magyar Nemzeti Galéria fennállása óta csak részben, jellemzően a rendszerváltást követő időszakban tekinthető független intézménynek. Annak ellenére, hogy a holokauszt mint nemzeti trauma társadalmi súlya megkerülhetetlen, a holokausztemlékezet reprezentációja napjainkig aránytalan maradt, azaz nem vált az intézményi reprezentáció autonóm és strukturáló elemévé, és többségében más narratívák alárendelt részeként jelent csak meg.

A módszertan alapján felállított kritériumoknak végül 69 (64 egyéni és 5 csoportos) kiállítás felelt meg az összes, azaz 788 időszaki kiállításából a Magyar Nemzeti Galéria működésének teljes idejében. A közel 10%-os arány akár kedvezőnek is tűnhet, ugyanakkor ha közelebbről megvizsgáljuk a kérdést, akkor látható, hogy a helyzet mindkét vizsgált korszak tekintetében elmarad az elvárttól.

A két vizsgált korszak tekintetében, a galéria fennállásának első felében (33 év) összességében több, mint kétszer annyi kiállítást rendeztek, mint a lényegében ugyanakkora időintervallumot átfogó második korszakában (34 év). Mindkét korszakot tekintve, a csoportos, holokausztra (is) reflektáló kiállításokból jelentősen kevesebb van, mint az egyéni tárlatokból, de számukat tekintve lényegében azonosak (3+2 db). Az egyéni kiállítások esetében már jóval nagyobb a különbség, ugyanakkor arra is fel kel hívni a figyelmet, hogy a rendszerváltás előtti időszakban az egyéni kiállításokon a holokauszt jóval kisebb hangsúllyal (vagy a maitól eltérő konnotációval) került fókuszba, mint a rendszerváltást követő évtizedekben.

A módszertan alapján a MNG 788 kiállításából 5 csoportos kiállítás került be végül a válogatásba, melyből 3 az I. korszakban, azaz a rendszerváltás előtt nyílt meg, 2-t pedig a II. korszakban, a rendszerváltást követően rendeztek. Kifejezetten a holokauszt emlékezetével foglalkozó, arra reflektáló (csoportos, illetve tematikus) kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria 77 éves történetében csak kettő volt. Az első a rendszerváltás előtt nyílt meg 1973-ban Üzenet az élőknek címmel, valószínűsíthetően magyar művész részvétele nélkül. A másik kettő a holokauszt évfordulójához kapcsolódóan, a rendszerváltás után is csak évtizedekkel később rendezték meg: a Soá 2019-ben (3. kép), mint kisérőkiállítás, majd öt évre rá a 80. évfordulón az Így történt című 2024-ben, amelynek előzménye a 2B Galériában 2021. nyarán megrendezésre került Szemtanúk című kiállítás[23] volt. További kettő indirekt módon a holokauszthoz köthető csoportos kiállítás a rendszerváltást megelőzően nyílt meg, antifasiszta tematikával.

Ez az eredmény amiatt is elszomorító, mert a tematikus, csoportos kiállítások tematizáló jellegük miatt jelentősebb mértékben tudnak hozzájárulni a kulturális emlékezet formálásához. Ez részben műfaji sajátosságukból fakad, részben pedig amiatt, mert jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak.

Egyéni kiállításokból 54 nyílt meg a rendszerváltás előtti első korszakban, és 10 a rendszerváltást követően, azaz összesen 64. Az egyéni kiállítások tekintetében jól kirajzolódik, hogy mely művészek jelentek meg mindkét vizsgált korszakban (I.+ II. korszak szerint). Ezek a kiállítások a holokauszthoz kötődő kategóriát alkotják (a csoportosok közül azok analógiájára, melyekben egyértelműen megjelenik a holokauszt, de nem kizárólagosan):

Ámos Imre: 2 + 1 kiállítás, összesen 3 db

Farkas István: 1 + 2 kiállítás, összesen 3 db

Ország Lili: 1 + 2 kiállítás, összesen 3 db

Vajda Lajos: 1 + 1 kiállítás, összesen 2 db

Bálint Endre: 1 + 1 kiállítás, összesen 2 db

 

Rajtuk kívül egy alkotónak volt több egyéni kiállítása is: a II. korszak 10 egyéni kiállításából kettőt Gedő Ilkának szenteltek.

Gedő Ilka: 0 + 2 kiállítás, összesen 2 db

 

A legkorábbi egyéni kiállítás, amely összekapcsolható a holokauszt emlékezetével 1958-ban nyílt meg, amely Ámos Imre alkotásait mutatta be.

Ezek a művészek és egyéni kiállításaik kiemelkednek az összes többi egyéni kiállítás közül. Ezekben az esetekben ugyanis egyértelműen kijelenthető, hogy ezek fontos alakító tényezői a nemzeti holokausztemlékezetnek a magaskultúrában, és ilyen formában a Nemzeti Galéria működésében is fontos helyet foglalnak el, hiszen ezek az alkotók mindkét vizsgált időszakban megjelentek egyéni kiállításaikkal, egyértelműen képviselve munkásságukkal, életükkel a holokausztemlékezet intézményi reprezentációját.

Egyértelműen holokauszttematikájú kiállítás kategóriában a legkorábbi Üzenet az élőknek címmel (4. kép), 1973-ban volt látható 12 napig, emléktárgyak és külföldi alkotók[24] munkáival, valamint az Auschwitz Állami Múzeum kiállítási tárgyaival. Emlékezetpolitikai szempontból különösen érdekes ez az első, holokauszttal foglalkozó kiállítás, mert a holokauszt magyar vonatkozásai lényegében nem jelentek meg.[25] Ezzel ellentmondásos eredményt értek el, hiszen egyfelől nagyon fontos lépés volt a nemzeti, kollektív emlékezet szempontjából, hogy a Nemzeti Galéria fogadta be ezt a tárlatot, másfelől viszont nem segítette elő a magyarországi eseményekkel, áldozatokkal, tettessekkel való szembenézést, és ezáltal a múlt feldolgozásának megkezdését.

4.kép

Üzenet az élőknek c. kiállítás leporellója címlapja, Magyar Nemzeti Galéria, 1973.

 

A második ilyen időszakos (társ)kiállítás 2019. végén nyílt meg Soá címmel, Farkas István párhuzamosan megtekinthető életműkiállításához[26] kapcsolódóan, és 75 napig volt látogatható 19 művész, közöttük 7 képzőművész alkotásaival. A harmadik, legutolsó holokausztkiállítás, mely egyben a legnagyobb szabású holokausztemlékezettel foglalkozó, és lényegében az egyetlen, amely kizárólag magyar művészek (30 alkotó) munkáit (kb. 236 db) bemutató önálló tárlat[27] volt a Magyar Nemzeti Galéria 77 éves történetében, 2024-ben nyílt meg, Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain címmel (5.kép), és 165 napig volt látogatható.

5.kép

Üzenet az élőknek, kurátor: Farkas Zsófia, Magyar Nemzeti Galéria, 2024. Fotó: kiállítás-portfóliójából

 

MNG időszakos kiállításai	Összes megrendezett Csoportos + Egyéni	Holokauszthoz kötődő CSOPORTOS	Holokauszthoz kapcsolható EGYÉNI	Holokauszt fókuszú CSOPORTOS	Holokauszthoz kötődő EGYÉNI
I.    1957-1989	520	2	48	1	6
II.   1990-2024	268	–	1	2	9
MNG 1957-2024	788	2	49	3	15

 

 

A kutatás eredménye a felelősség szempontjából a legtanulságosabb, ugyanis a kollektív emlékezet, azon belül is a kulturális emlékezet alakulásában, alakításában a nemzet vezető intézményeinek nagyon fontos szerepe van. Magyarországon a rendszerváltás előtt, ahogy az a totalitárius rendszerekben, úgy nálunk is az állam formálta a kollektív emlékezetet, és ez a Magyar Nemzeti Galéria kiállításkoncepcióiban is egyértelműen megnyilvánult. Láthattuk, hogy a holokauszt emlékezete elsősorban antifasiszta narratívába burkolózott két csoportos kiállításon is. Az egyetlen, valóban a holokausztra fókuszáló tárlaton pedig kivonták az emlékezet-képletből a magyar komponenst. A demokratikus társadalmakban azonban, ahogy ezt Aleida Assmann megfogalmazza, ez a feladat már nem központi irányítás alatt kellene, hogy alakuljon.[28] Ennek ellenére Magyarországon a rendszerváltást követő évtizedek múltán is nagyon komoly központosított, állami beavatkozásokat láthatunk a holokausztemlékezet kapcsán (is), jelesül egy politikával átitatott és manipulált kollektív emlékezettorzulást, melyet az a Megszállási emlékmű[29] körül kialakult társadalmi megosztottságot elmélyítő jelenség is jól reprezentál, amely során a szembenézés elhomályosítása, a felelősség kérdésének elmaszatolása történik, és ezzel mint kollaboráns, a holokausztban tevékenyen közreműködő ország tovább halogatja a nemzeti szembenézést, elfogadást, ezáltal is gerjesztve az úgy nevezett „rossz közérzet” atmoszféráját.[30]

A nemzeti intézményi szerep társadalmi felelősségi kérdése kapcsán az egyik legkirívóbb hiányosság, amivel a kutatás során szembesültem, hogy a roma holokauszttal[31] sem egyéni, sem csoportos kiállítás keretein belül nem foglalkozott a Nemzeti Galéria. Az elszalasztott lehetőségekkel érdemes szembenézni és egy emlékezetpolitikai paradigmaváltáson elgondolkodni, hiszen az emlékezetkultúra kérdése nem egy statikus fogalom, annak alakítása folyamatos terhet, kihívást ró minden szereplőre. A holokausztemlékezet esetében az egyik legfontosabb kérdés, hogy hogyan tud az eredeti „hordozó csoporton” túl a teljes közösség számára is jelentőssé válni.[32] A nemrég bezárt Így történt… kiállítás nemcsak a tapasztalati emlékezet korszakát zárja le, de egy fontos lépés a Nemzeti Galéria működésében is, mellyel remélhetőleg el tud mozdulni a holokausztemlékezettel kapcsolatos tehetetlenségi állapotából, állami státusza ellenére távol tud maradni a kulturális emlékezet politikai manipulációitól, és lassan fel tud zárkózni azoknak a hasonló volumenű és műfajú, de aktívabb és progresszívebb intézmények körébe[33], ahol már felismerték, hogy a művészek azok, akik tapasztalataik révén képesek a médiumok felszabadító kezelésével a múlt reflexív megidézésére.[34]

Ugyan az emlékezet a múlttal foglalkozik, abból táplálkozik, mégis képes egy jelen idejű tapasztalat létrehozására aktuális identitáspolitikai, illetve ideológiai jelenségeket reprezentálva különös tekintettel az emlékezetpolitika és a társadalmi emlékezet relációjában.[35] Bár a magyar társadalom befogadási készége a holokauszt magyarországi emlékezetének kapcsán sokat fejlődött a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben, ugyanakkor a magyar felelősség kérdésében a hivatalos emlékezetpolitika is súlyos lemaradásban van.[36] A jelenség összefügghet a tanúság eltűnésével és a kulturális emlékezet intézményesülésének erősödésével, amely új felelősséget ró a múzeumi intézményekre a múlt mediális feldolgozásában és a társadalmi emlékezet alakításában. A holokausztemlékezet intézményi reprezentációja nem pusztán kulturális, hanem strukturálisan meghatározott jelenség, amely az adott társadalom emlékezetpolitikai kereteinek függvényében válik láthatóvá vagy marginalizálttá. A vizsgálat rámutat arra, hogy a holokauszt(-emlékezet) reprezentációja a Magyar Nemzeti Galériában továbbra is intézményi és emlékezetpolitikai kihívásként értelmezhető, és mint állami múzeum egyelőre elhanyagolható módon vállal részt a holokausztemlékezet alakításában. Ebben a kontextusban vetődik fel a kérdés, hogy a Magyar Nemzeti Galéria miként vállalja fel a jövőben a holokausztnak mint nemzeti traumának a művészi reprezentációja iránti kötelezettségét, teherként, tartozásként vagy lehetőségként.

A kutatás kiterjesztése kelet- és nyugat-európai állami művészeti múzeumok azonos időszakban való működésének vizsgálatával lehetővé tenné annak összehasonlító feltárását, hogy az intézményi autonómia és a holokauszt reprezentációjának formái miként alakultak különböző emlékezetpolitikai kontextusokban.

 

A szerző építész, kultúratörténész, az OR-ZSE Vallástudományi Doktori Iskolájának doktorandusza

Budapest, 2026. április

 

 

Felhasznált szakirodalom és források:

• Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában. Beavatkozás, Múlt és Jövő, Budapest, 2016.
• Csap Erzsébet: A felszabadult Budapest művészetének kiállításáról, Művészet, II. évf. 1. szám, Budapest, 1961.
• Farkas Zsófia: Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain., Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2024.
• Gyáni Gábor: A történelem mint emlékmű, Kalligram, 2016.
• Kertész Imre: A holocaust mint kultúra, Századvég, Budapest, 1993.
• N.: Üzenet az élőknek, Magyar Hírlap, 1973, április 11.
• N.: „Üzenet az élőknek”, Új Élet, 1973.05.01. 28. évf. 9. szám
• Magyar Zsidó Lexikon, (szerk.: Ujvári Péter), 1929.
• Magyar Nemzeti Galéria belső adatbázisai, dokumentum és irattára (KEMKI)
• MILEV adatbázisa, URL: https://collections.milev.hu/exhibits/show/artists/muveszek (utolsó letöltés időpontja: 2025.01.11.)
• Róka Enikő: Az értékhalmozás csendes évtizedei. A Fővárosi Képtár története, 1959—1989, Századok, 2023. 6. szám, Mecenatúra és társadalmi vállalkozás
• Nagy Katalin: Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben, Glória Kiadó, Budapest, 2006.
• Nagy Katalin: Van-e magyar zsidó képzőművészet? Múlt év Jövő, VIII. (1996) 1. sz.
• Szemtanúk – Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből, kurátor: Farkas Zsófia, 2B Galéria, Budapest, 2021.07.14-08.17., URL: https://2b-org.hu/szemtanuk-eyewitnesses/ (utolsó letöltés időpontja: 2025.01.11.)
• Tamás István: Üzenet az élőknek, Népszabadság, 1973. április 22.
• Véri Dániel: Vajda Lajos zsidósága: rétegek és kontextusok, Múlt év Jövő, XXIX. évf. 4. sz., 2008.
• Véri Dániel: Holokauszt és művészet: Utak és csomópontok. In: Sasvári Edit, Hornyik Sándor, Túrai Hedvig (szerk.): A kettős börzében innen ér túl. Művészet Magyarországon 1956—1980. Budapest, Vince Kiadó, 2018.
• Véri Dániel: ״Faji és vallási szempontok”: Ámos Imre művészettörténeti recepciója, Múlt és Jövő, XXVIII.évf. 3.szám, 2017.
• Zombory Máté: Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika, In: Szász Anna Lujza, Zombory Máté (szerk.): Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete, Befejezetlen Múlt Alapítvány, Budapest, 2014.

[1] Vö. Zombory Máté: Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika, In: Szász Anna Lujza, Zombory Máté (szerk.): Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete, Befejezetlen Múlt Alapítvány, Budapest, 2014, 8.

[2] A társadalmi emlékezetet formáló szereplők: maga az állam, intézmények, közösségek, médiumok stb.

[3] Vö. Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában. Beavatkozás, Múlt és Jövő, Budapest, 2016, 43.

[4] Uo. 269.

[5] Kertész Imre: A holocaust mint kultúra, Századvég, Budapest, 1993, 22.

[6] Farkas Zsófia: Így történt. A holokauszt korai emlékezete szemtanú művészek alkotásain., Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2024

[7] Kőbányai János: A holokauszt művészete, Múlt és Jövő, 2004. 15.éfv. 1-2.szám, 83.

[8] Vö. Véri Dániel: ״Faji és vallási szempontok”: Ámos Imre művészettörténeti recepciója, Múlt és Jövő, XXVIII.éfv. 3.szám, 2017, 45-49.

[9] „Az ötvenes évek vége fordulópontot jelentett a holokauszt — korabeli kifejezéssel: a vészkorszak — formálódóban lévő emlékezete szempontjából. Ekkor készültek a koalíciós évek után az első jelen- tős, vészkorszak-témájú művek, például Bálint Endre alkotásai.” Véri Dániel: ״Faji és vallási szempontok”: Ámos Imre művészettörténeti recepciója, Múlt és Jövő, XXVIII.éfv. 3.szám, 2017, 45.

[10] Vö. Véri Dániel: Holokauszt és művészet: Utak és csomópontok. In: Sasvári Edit, Hornyik Sándor, Túrai Hedvig (szerk.): A kettős börzében innen ér túl. Művészet Magyarországon 1956—1980. Budapest, Vince Kiadó, 2018, 208—227.

[11] Vö. Gyáni Gábor: A történelem mint emlékmű, Kalligram, 2016, 186.

[12] „»Egyre inkább olvassa az ember az újságokban a faji és vallási szempontok döntő szerepét kritika helyett. Mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és a hite, amellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja.«

Ezzel az idézettel szemben az 1938. november 9-i naplóbejegyzés első fele valójában így hangzik: »Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az és így tovább […]« Ügy tűnik, szorgos lektorkezek az eredeti szövegből kihúzták a zsidó szót — vagy talán a szerző öncenzúrájáról lehetett szó —, és helyettesitették

»faji és vallási szempontok« -kal.” Véri Dániel: ״Faji és vallási szempontok”: Ámos Imre művészettörténeti recepciója, Múlt és Jövő, XXVIII. évf. 3.szám, 2017, 46.

[13] Vö. Véri Dániel: Vajda Lajos zsidósága: rétegek és kontextusok, Múlt év Jövő, XXIX. évf. 4. sz., 2008, 52.

[14] Uo.

[15] ״A csonthegyek — utolsó szénrajzain — félelmetes víziók, apokaliptikus látomások, mindez hitelesen megérzett rögzítése a két-három évvel később Közép-Európát elborító csonthegyeknek.” S. Nagy, 1976, In: Véri Dániel: Vajda Lajos zsidósága: rétegek és kontextusok, Múlt év Jövő, XXIX. évf. 4. sz., 2008, 52.

 

[16] „Nyitányként természetszerűen adódott a szocializmus magasztos eszméjét hirdető, a felszabadulást szimbolizáló

emlékművek bemutatása, majd az újjáépítés fáradságos, de heroikus munkáját megjelenítő, a romok között lassan meginduló életet grafikai műveken, festményeken ábrázoló alkotások felsorakoztatása. Az épülő hidak elválaszthatatlan kapcsolatot jelentenek a két városrész között, nem véletlen, hogy romos állapotában és helyreállítás közben egyaránt szívesen foglalkoztak művészeink megörökítésükkel. […] A kiállításon felsorakoztatott festmények, rajzok a főváros lakóinak életét örökítik meg. Felismerhetjük rajtuk közvetlen környezetünket, a mindenki által jól ismert és szeretett utcákat. Nincsenek ezek között kimagasló alkotások, de mindegyik nagy szeretettel beszél arról, amit ábrázol és a nézőt is segíti abban, hogy még jobban megismerje és megszeresse Budapestet.” Csap Erzsébet: A felszabadult Budapest művészetének kiállításáról, Művészet, II. évf. 1. szám, Budapest, 1961, 8-11.

[17] „A Nemzeti Galériában ma reggeltől látható kiállítás címe: Üzenet az élőknek. Rendezője dr. Dávid Katalin művészettörténész, aki a Magyar Partizán Szövetség, a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága, a Hazafias Népfront, valamint a Galéria megbízásából Auschwitzban járt, és az egykori haláltábor múzeumának raktárában őrzött gyűjteményből válogatott anyagot. Ezek így együtt még sohasem kerültek közönség elé. Mindegyik tárlórészlet középpontjában megdöbbentő, szívet elszorító relikviák állnak: kis cipőcskék, megölt gyermekek lábbelijei, játékok, rongybabák. Mellettük műalkotások, festmények és szobrok, amelyek a rabok üzenetét tolmácsolják az élőkhöz.” N.N.: Üzenet az élőknek, Magyar Hírlap, 1973, április 11, 11.

[18] Tamás István: Üzenet az élőknek, Népszabadság, 1973. április 22., 8.

 

[19] Róka Enikő: Az értékhalmozás csendes évtizedei. A Fővárosi Képtár története, 1959—1989, In: Századok, 2023. 6. szám, Mecenatúra és társadalmi vállalkozás, 1141-1170.

[20] Tamás István: Üzenet az élőknek, In: Népszabadság, 1973. április 22., 8.

[21] MILEV adatbázisa, URL: https://collections.milev.hu/exhibits/show/artists/muveszek (utolsó letöltés időpontja: 2025.01.11.)

1. Nagy Katalin: Emlékkavicsok – Holocaust a magyar képzőművészetben, Glória Kiadó, Budapest, 2006

Magyar Zsidó Lexikon, (szerk.: Ujvári Péter), 1929, URL: https://mek.oszk.hu/04000/04093/html/  (utolsó letöltés időpontja: 2025.01.11.)

 

[22] Vö. Tamás István: Üzenet az élőknek, In: Népszabadság, 1973. április 22., 8.

[23] Szemtanúk – Traumaábrázolások a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteményéből, kurátor: Farkas Zsófia, 2B Galéria, Budapest, 2021.07.14-08.17., URL: https://2b-org.hu/szemtanuk-eyewitnesses/ (utolsó letöltés időpontja: 2025.01.11.)

 

[24] Egy korabeli cikk Varga Imre jelenlétét is említi, Vö: Tamás István: Üzenet az élőknek, In: Népszabadság, 1973. április 22., 8.

[25] A korabeli sajtóban ezt erős kritikával is illették: „Az az érzésünk, hogy legalább egy olyan felirat kellett volna a kiállításon, amely a rideg számok tükrében mutatja, hogy Auschwitzban a nácik hány millió embert gyilkoltak le, fel kellett volna sorol- ni a megölt milliókat milyen országokból hurcolták oda és bizonyára megérdemelte volna a négyszázezer magyar zsidó vallású állampolgár auschwitzi halála is. hogy legalább egy mondatban megemlékezzenek róluk.” In: N.N.: „Üzenet az élőknek”, Új Élet, 1973.05.01. 28. évf. 9. szám, 54.

[26] Kihűlt világ. Farkas István (1887-1944) művészete, 2019.12.13-2020.03.01., kurátor Kolozsváry Marianna

[27] Az Üzenet az élőknek kis számú magyar közreműködővel valósult meg 1973-ban, a Soá című 2019-ben pedig egy párhuzamosan futó főkiállítás kistestvéreként került megrendezésre

[28] Vö. Assmann, Aleida: Rossz közérzet az emlékezet kultúrában. Beavatkozás, Múlt és Jövő, Budapest, 2016, 37.

[29] A hivatalos nevén A német megszállás áldozatainak emlékművét, Párkányi Raab Péter alkotását a komoly civil tüntetéssorozat és kritikák hatására hivatalos átadóünnepség nélkül állították fel 2014. július 20. éjjelén a budapesti Szabadság téren. A kormány az emlékmű felállítását nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű üggyé nyilvánította, így annak felállításához semmilyen hatósági engedélyre nem volt szükség.

[30] Vö. Assmann, Aleida: I.m, 202-203.

[31] Jelen kutatásnak nem volt fókusza külön a roma holokauszt emlékezetének reprezentációja, de fontosnak tartottam megemlíteni, mivel a parajmos is a holokausztemlékezet fogalomkörébe tartozik. Az, hogy ezt szükséges külön megemlíteni már önmagában jellemző a magyarországi holokausztemlékezet fragmentáltságára.

[32] Jeffrey C. Alexander gondolatai alapján. In: Zombory Máté: Tér-idő történelem. Holokauszt-emlékezet és transznacionális politika, In: Szász Anna Lujza, Zombory Máté (szerk.): Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete, Befejezetlen Múlt Alapítvány, Budapest, 2014, 8.

[33] Jelen tanulmány keretein belül nem vizsgáltam, hogy hazai kontextusban, a hasonló jelentőségű kulturális közintézmények működése részben, vagy egészben nevezhető-e haladó, nyitott szellemiségűnek.

[34] Vö. Assmann, Aleida: I.m, 270.

[35] Vö. Gyáni Gábor: I.m., 193.

[36] Uo. 199.