Növekvő félelem

A német zsidóság október 7-e után

Az út kis téren át vezet hazulról az S-Bahnhoz, a városi vasúthoz. Egyik sarkán a Bajszel nevű kocsma áll. Sok jelentésű – a háztól az átvitt értelemben vett kuplerájig terjedő – elnevezése jiddis gyökerekből ered. A Bajszelben – jól csapolt Flensburger kíséretében – igényes rendezvények firtatják a zsidó identitás és az antiszemitizmus kérdéseit.

Jó fél éve rendőrautó parkol éjjel-nappal a tér közepén. Feltehetően nem a rézsút fekvő libanoni falafelesre vigyáz: azóta álldogálnak ott rendőrök, hogy záróra után felgyújtott utcai szemetest hajítottak a Bajszel kirakatába, egyúttal beragasztották kívülről rágógumival a bezárt bejárati ajtó kulcslyukát. A kirakat csak megrepedt, a tűz nem hatolt a helyiségbe, s így kudarcot vallott az elképzelés, hogy benn égjen a személyzet még ott tartózkodó tagja.

A tettes nem került meg. Természetesen bárki lehetett. Általánosításra hajló elme azonban – márpedig kié nem az – éppen ebben a muszlimokban bővelkedő kerületben, Neuköllnben antiszemita indítékot gyaníthat a háttérben. Nem a Bajszel az egyetlen zsidó vendéglátóhely, amely megérezte 2023. október 7-e következményeit. Akad, amelyik bezárásra kényszerült a hazai vendégek és az izraeli turisták elmaradása miatt.

A rendőrök a Bajszel előtt a német kormány álláspontját fejezik ki: a zsinagógák és a zsidó iskolák rendőri védelme mindig is hozzátartozott a berlini utcaképhez, de másfél éve egyre több helyen látható. A német zsidók védelme Izrael Állam létjogának feltétel nélküli elismerésével párosul. Izrael biztonsága német „államérdek”, jelentette ki Angela Merkel hangzatosan a Kneszetben 2008-ban, bár mondandója világosabb lett volna, ha a „Staatsgrund” helyett a bejáratott „Staatsräson” kifejezést használja. Ezt a konszenzust még a szélsőjobboldali AfD sem kérdőjelezi meg – amelynek akárhány, amúgy náci eszmékkel rokonszenvező személy található is tagjai között.

Ugyanakkor az előző és a jelenlegi német kormány is figyelmeztetett arra, hogy az emberi jogok a palesztin polgári lakosságra is érvényesek. A katasztrofális humanitárius helyzet és a tervezett izraeli expanzió miatt Friedrich Merz kancellár leállította a Gázában bevethető német fegyverek szállítását Izraelnek. Német részről továbbra is a kétállami megoldást pártolják, viszont elhamarkodottnak tartják a francia és a brit álláspontot. Úgy vélik, nem szabad azzal kezdeni, amivel – egy tárgyalási folyamat lezárásaként – végezni kellene: a palesztin állam elismerésével.

A háború kitörése óta az említett környék, Neukölln a palesztinai arabokkal rokonszenvező, izraeli zászlókat égető tüntetések gócpontja Berlinben. A rendőrség újabb és újabb rendelkezésekkel igyekszik korlátozni a palesztinbarát tüntetéseket. Az elmúlt hónapokban többször is megtiltották, hogy a tüntetők egyik helyről a másikra vonuljanak. Nem engedélyezték dobok használatát sem, mert az általuk keltett zajban nem követhető, törvénybe ütköznek-e a beszédek és a jelszavak. A gyűléseken nemcsak a zászlóégetés tilos, hanem az erőszakra és antiszemitizmusra buzdító vagy Izrael ellen uszító felhívások is. Ezek ellenőrzésére egy februári berlini tüntetésen csak németül és angolul – arabul nem – hangozhattak el jelszavak.

A demonstrációkon távolról sem csupán arabok, hanem német szélsőbaloldali csoportok is jelen vannak. Álláspontjuk, miszerint tiltakozásuk nem a zsidóság, hanem a „cionisták”, az izraeli „megszállók” ellen irányul, sajátosan ötvöződik e tüntetéseken a Hamász és a Hezbollah, a zsidó állam megsemmisítésére törő terrorszervezetek éltetésével.

Izrael bírálata az antikolonializmus jegyében a hatvanas évek óta része a szélsőbaloldal nézeteinek. Már a 68-as diákmozgalom küzdött a kör négyszögesítésével: hogyan lehet kritizálni a cionizmust anélkül, hogy az zsidókat érintene, s ezáltal antiszemitizmus gyanújába keveredne? A Vörös Hadsereg Frakció tagjai azután praktikusan álltak a kérdéshez, amikor palesztin terrorszervezeteknél kerestek és találtak támogatást. A szélsőbal „felszabadító” és „egyenjogúsító” ideológiája szöges ellentétben áll ugyan a patriarchális és kirekesztő iszlám tradícióval, viszont nagyon is egybevág annak Amerika-ellenességével. A nyugati civilizáció elutasítása harmonizál a kapitalista „polgári” demokrácia elvetésével.

Az 1933-ban még 560 ezer fős német zsidóság – a náci népirtás és a kivándorlás következtében – 1950-ben csupán 15 ezer embert számlált az NSZK-ban. Létszáma alig emelkedett a német egyesítésig, amely után 1viszont – egy rájuk vonatkozó törvénynek köszönhetően – 1991 és 2004 között 200 ezer zsidó érkezett a volt Szovjetunióból. A viszonylag új keletű bevándorlás tette a németországi zsidóságot a francia és a brit után a harmadik legnépesebbé Európában, de egyben megszabta annak sajátos összetételét. Ezt nem utolsósorban két szám érzékelteti: miközben a zsidó hitközségek 90 ezer tagot tartanak nyilván, a Berman Jewish DataBank 225 ezerre becsüli a német zsidók összlétszámát.

Az eltérés abból adódik, hogy 2004-ig mindenki bevándorolhatott, aki a szovjet törvények alapján – tehát apai, és nem csak, mint a háláchá szerint, anyai ágon – zsidónak számított. A volt Szovjetunióból származó zsidókat kevéssé jellemezte a vallási hagyományok ápolása, a többnyire idős, német nyelvtudással nem rendelkező bevándorlók gyakran érkeztek szociálisan és kulturálisan hátrányos helyzetből. 2004-ben megszigorították az idevonatkozó törvényt: német nyelvtudáshoz, az integráció pozitív prognózisához (nem utolsósorban az érkezők életkorához), és egy hitközségbe való felvétel igazolásához kötötték az immigrációt.

A Németországi Zsidók Központi Tanácsának (Zentralrat) tavalyi felmérése elsősorban a hitközségek tagjait érte el, és csak kisebb részben kérdezte meg a volt Szovjetunióból bevándoroltakat. De még az előbbiek jó hatvan százaléka is inkább vagy teljesen szekulárisként jellemezte, miközben kimondottan vallásosnak viszont csupán tíz százaléka írta le magát. Ettől függetlenül vagy ennek ellenére majd minden megkérdezett számára „fontos” vagy „nagyon fontos” a történeti-kulturális értelemben vett zsidó identitás, jó kétharmaduk pedig részt vesz a helyi hitközség ünnepi, vallási vagy kulturális rendezvényein.

A németországi zsidók közérzetének változása egy mondatban is összefoglalható: félelmük növekedett 2023 októbere óta. Immár valamivel több mint a felük „inkább bizonytalanul” vagy „egyáltalán nem biztonságosan” érzi magát zsidóként a lakóhelyén. Másként kifejezve, háromnegyedük biztonságérzete csökkent a terrortámadás óta.

Ki is tudja rólam, hogy zsidó vagyok? – teszi fel magának a kérdést a nyolc éve Berlinben élő magyar IT-adminisztrátor, Dániel, aki úgy döntött, ha eddig nem mondta két libanoni barátjának, akikkel munka után együtt kosarazik, hogy ő zsidó, ezután bizonyosan nem fogja hangsúlyozni származását. Ő is tapasztalta a metrón, ami a berlini iskolákban nem csupán október 7-e óta ismert jelenség: a „zsidó” már önmagában, jelző nélkül is a legsúlyosabb szitokszavak közé tartozik a muszlim tanulók szókészletében. A Zentralrat elnöke, Josef Schuster így jellemezte egyesek felfogását: „Akadnak zsidók, akik komolyan felteszik maguknak a kérdést, meddig lehet még veszélytelenül élni Németországban.”

Nemcsak az antiszemitizmus miatti aggodalom, hanem az Izrael iránti lojalitás is növekedett: a felmérésben részt vevők túlnyomó része, közel kilencven százaléka „teljes egészében” vagy „inkább” támogatja Izraelt, éspedig „függetlenül a jelenlegi izraeli kormány magatartásától”. Még nagyobb arányban jelölik meg „nagyon” vagy „inkább” fontosként a zsidó állammal való szolidaritást. Sokan mindent ennek rendelnek alá: közel háromnegyedük rossznéven veszi, hogy szerintük a német média rendszeresen – többé vagy kevésbé – kedvezőtlen színben tünteti fel Izraelt. A maradék egynegyed viszont alighanem azzal a dilemmával küzd, hogy miként bírálható a szélsőségesen konzervatív, a demokratikus intézmények felszámolására törekvő Netanhaju-kormány anélkül, hogy háttérbe szorulna a háború tétje: Izrael és a zsidó nemzet fennmaradása.

Az izraeli kormánypolitika kritikája és a palesztinok tragikus helyzetének elismerése összeegyeztethető az Izraellel való szolidaritással, állítja a közel negyven éve Berlinben élő szoftverfejlesztő, Gábor. Olyan szülőéhez hasonlítja ezzel kapcsolatos felfogását, aki sok tekintetben nem helyesli gyermeke viselkedését, de kitart mellette, nem fordul ellene.

A növekvő félelem egyik jellegzetes terepe az egyetem, a baloldali diákságnak köszönhetően. A Németországi Zsidó Diákunió vezetője, Hanna Veiler így írja le a következményeket: „Az ember mindig hátrapillant, mindig figyeli, ki az, akiben megbízhat.” Veiler és zsidó diáktársai „nyílt, radikális antiszemitizmussal” szembesülnek a főiskolákon. Sok helyen palesztinbarát diákok szabják meg a diskurzust, ha másként nem megy, puszta hangerővel. Nem kevés zsidó diák kerüli az egyetemi rendezvényeket, és vannak, akik csak csoportosan mozognak a campus területén. „Mindig is létezett egy antiszemita alapzörej Németországban – mondja Veiler –, de ilyen antiszemita hullámot még nem élt át a nemzedékem.”

Veiler benyomását a statisztika is alátámasztja: 2024-ben a rendőrség kétszer annyi, több mint ötezer antiszemita bűncselekményt regisztrált, mint 2022-ben. A fordulópontot a palesztin terrortámadás és a rá következő izraeli beavatkozás jelentette. A bűnesetek túlnyomórészt és hasonló arányban szélsőjobboldali vagy iszlám motivációra, csekélyebb mértékben szélsőbaloldali indíttatásra vezethetők vissza.

Feltűnést keltett 2024 februárjában egy súlyos sérüléshez vezető támadás. Az áldozat, Lahav Shapira és a tettes, egy libanoni származású diák – mindketten a berlini Szabad Egyetem hallgatói – véletlenül találkozott egy kocsmában. A libanoni diák emlékezett arra, hogy Shapira palesztinbarát plakátokat szakított le az egyetemen, és rövid szóváltás után leütötte diáktársát, majd a földön fekvő ember arcába rúgott. Az áldozat agyvérzést és több törést és szenvedett. Idén áprilisban egy kerületi bíróság három év börtönre ítélte a huszonnégy éves libanonit. A bíró nem méltányolta sem annak megbánó magatartását, sem bocsánatkérését. Az ítélet túlment az ügyész által kért büntetés mértékén, mert, mint a bíró hangsúlyozta, el kell rettentenie hasonló tettek elkövetésétől.

Az antiszemita propaganda fontos katalizátora a rémhírektől és összeesküvés-elméletektől hemzsegő közösségi média. Az Institute for Strategic Dialogue (ISD) elemzése szerint az egyik elterjedt módszer mérvadó források információinak hamis értelmezése. Egy oroszbarát kommentárjairól is ismert influenszer például az ismert liberális napilap, a Haaretz cikkére hivatkozva vonta kétségbe az „izraeli hazugságokat” a gázai háborúról. Mint írta, az újság szerint sincsenek bizonyítékok a Hamász rémtetteire. Állításait ötmillióan olvasták – állapította meg az ISD –, miközben a Haaretz nyomban kiadott cáfolatát csak egymillióan.

Tetten érhetők hamis információk a másik oldalon is: erre volt példa a hír, hogy negyven izraeli csecsemőt fejeztek le a Hamász terrortámadása idején. A gyerekek egyébként is kulcsszerepet játszanak az indulatok szításában. Előfordult, hogy az állítólag Gázában éhező gyerekek képei Szíriából vagy Jemenből származtak; másfelől nem volt igaz az állítás, hogy egy halott palesztin gyerek képe csupán egy bábut ábrázolt. Mint Samuel Salzborn, Berlin antiszemitizmus elleni biztosa mondja: „A képek nyomban érzelmeket gerjesztenek, függetlenül attól, hogy egy más összefüggésből származnak-e, vagy mesterséges intelligencia alkotta-e őket, azaz nemcsak a kontextus, hanem az egész kép hamisítvány.”

Meglepő lenne, ha nem jelenne meg az interneten a világméretű zsidó összeesküvés újkori agyszüleménye is. Abból a valóban magyarázatra szoruló tényből, hogy a Hamász terrortámadása ily felkészületlenül érte a világ talán leghatékonyabb titkosszolgálatával rendelkező Izraelt, a közösségi médiában az a tömegesen terjedő rágalom lett, hogy a tömegmészárlás – mint minden más merénylet – mögött is maga az izraeli kormány áll, akár azért, hogy ürügyet szerezzen a leszámolásra a palesztin „felszabadító” szervezettel, akár azért, hogy elhallgattassa a demokrácia felszámolását kritizáló belső ellenzéket.

A palesztin polgári áldozatokért – köztük nőkért és gyerekekért – felelőssé tehető a mögéjük rejtőző és közöttük megbúvó Hamász, miközben tény, hogy izraeli bombák okozzák halálukat. Mint a háborúk polgári áldozatainak problémájával foglalkozó Larry Lewis tanulmánya megállapítja, más, hasonló bombázásokhoz viszonyítva az izraeli támadások jóval nagyobb áldozatokat követeltek a polgári lakosság körében. Lewis szerint az izraeli hadsereg nem szentelt kellő figyelmet a polgári lakosság kímélésének, bár nem tér ki arra, mennyiben játszott szerepet az áldozatok számában a terület rendkívül sűrűn lakott volta.

Ebből azonban, mint Pia Lamberty pszichológus, a Monitoring Strategie und Analyse (MAS) ügyvezetője is leszögezi, nem következik a közösségi médiában szintén gyakori – az ismert filozófus, Judith Butler által is osztott – vád, hogy Izrael népirtást, genocídiumot követ el Gázában. „Ez az állítás antiszemita narratíván alapszik, amelyet Izrael démonizálása céljából instrumentalizálnak” – hangsúlyozza Lamberty. „Egy nemzeti, faji, vallási vagy etnikai csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándéka” Izrael részéről nem igazolható. Ezzel szemben igaz, hogy a Hamász 1988-as alapító okmánya tartalmazza a zsidó nemzet megsemmisítésének célját. Arra mégis alkalmas ez a gyanúsítás, hogy alátámassza a szélsőbal által is kedvelt szlogent, miszerint „ma az izraeliek”, vagy még inkább általánosítva „a zsidók a nácik”.

Miként védekezhetne Izrael a terrortámadások ellen anélkül, hogy fellépése ártatlan áldozatokat is követeljen, és egyáltalán van-e kiút az állandó háborúskodásból? – teszik fel sokan a kérdést. Nem könnyű szembenézni azzal, hogy a konfliktus nem megoldható – legalábbis addig, amíg egy fanatikus terrorszervezet áll a Palesztinában lakó arabok élén.