Nem tartom elfogadhatónak, hogy politikai szereplők antiszemita politikai toposzokkal operáljanak

Bóka János Európai uniós ügyekért felelős miniszter az antiszemitizmus elleni küzdelem koordinálásáért felelős miniszterelnöki megbízott feladatát is ellátja. Nagyinterjúnkban az újratervezett Sorsok háza projekttől indultunk, és a nyugat-európai Izrael-ellenességet, valamint a magyar–izraeli kapcsolatokat is érintve, a hazai politikai antiszemitizmus problémájáig értünk el.

Alig egy hete érkezett a váratlan hír, hogy az évek óta félkész Sorsok házát az MTK sportklub kezelésébe adják. Deutsch Tamás és Ön is beszéltek arról, hogy lesz itt holokauszt-emlékmű, MTK-sportmúzeum, oktatási intézményi, kávézó, közpark. Ez már kész projekt vagy még csak olyan vázlatpontok?

Az volt a kormányzati elképzelés, hogy ez a viharos múltú és pillanatnyilag eredménytelen projekt új élettel teljen meg. Ne a régi konfliktusokat játsszuk újra, hanem nyissunk egy új fejezetet. Itt találkoztak a kormányzati szándékok az MTK szándékaival. Az előbbiek között szerepelt
– a méltó megemlékezés a Holokauszt áldozataira, különös tekintettel a gyerekáldozatokra;
– a törekvés, hogy megmutassuk, mi mindennel járult hozzá a zsidó közösség az ország építéséhez;
– közösségi tér kialakítása, ami hídépítést szolgálhat zsidó és nem zsidó közösségek között.

Nagy vonalakban ez a koncepció, ennél részletesebb terv nincsen. Az én felelősségem ebben a projektben az, hogy – az MTK vezetésével együtt – a projekthez felállítsunk egy védnöki testületet, amelynek összeállítása az én feladatom. Ez a testület fogja kidolgozni és megvalósítani a végleges koncepciót.

Ez a testület már létezik?

Még nem létezik.

Akkor, ha jól értjük, a zsidó szervezetek kész tényként szembesültek ezekkel a fejleményekkel.

Van egy kormányzati szándék, és ennek megvalósításába kívánjuk bevonni a zsidó közösséget, szervezeteik révén. De ha jól értem a kérdését, az a félelem fogalmazódik meg benne, hogy valójában a kormány már eldöntötte, hogy mit akar csinálni, és most eljátsszuk azt, hogy konzultálunk valakikkel, miközben a végeredmény már megvan. Ez a félelem azonban teljesen alaptalan. Az én célom az, hogy csak olyan projektelemek valósuljanak meg, amit valóban támogatnak azok, akiknek a javát ezzel a projekttel szolgálni kívánjuk.

És kaptak már visszajelzést a zsidó szervezetek részéről?

Amennyi kommunikáció volt eddig, abból háromféle reakciót láttam kibontakozni.
– A Mazsihisz úgy reagált, hogy egyelőre nem kíván nyilatkozni, meg akarja várni, hogy mi lesz az eredménye az ígért konzultációnak. Szerintem ez egy korrekt álláspont.
– Az EMIH hosszasan hivatkozott ennek a projektnek az előéletére, és reményét fejeztek ki, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelemmel megbízott miniszterelnöki biztos személye garancia lesz arra, hogy az ő szempontjaik is érvényesülnek majd. Ezt én óvatos bizakodásnak nevezném.
– És persze láttam olyan kritikai megjegyzéseket is, hogy ez a projekt eddig is egy problémahalmaz volt, ami most már nevetségesbe és groteszkbe hajlik, és egyenesen abszurd, hogy most egy sportegyesületet vonunk be a megvalósításba. Én erre a kritikára azt tudom válaszolni, hogy egy projektet az eredmény alapján kell majd minősíteni, de ettől még messze vagyunk.

Nem merült fel az az elképzelés, hogy egy olyan múzeumot létesítsenek, amely a magyar zsidóság teljes történetét bemutatná, hasonlóképpen, mint Varsóban a nemzetközileg elismert POLIN?

Nos, én magam is voltam a POLIN-ban, elég sok időt rászántam, és azt láttam, hogy ennek a koncepciónak nagyon sok erénye van, be tudja mutatni a közös történelmet, annak a napfényes és – finoman fogalmazva – az árnyékos időszakait is.

A fent említett védnöki testületbe nyilván szeretném bevonni a Holokauszt Dokumentációs Központ munkatársait is. Az én koncepcióm, ami egyelőre javaslat, és további konzultációt igényel, az, hogy ez az új intézmény valamilyen módon a magyarországi zsidó élet megnyilatkozásának, megnyilvánulásának a helyszíne legyen. Ebbe a koncepcióba belefér az is, hogy legyen egy olyan kiállító tér, ami a magyarországi zsidó életet mutatja be. Itt meg kell találni az összhangot a Holokauszt Dokumentációs Központ állandó és időszaki kiállításaival is. Meg kellene találni a hozzáadott értéket, hogy tudniillik miben tudja ez az agóra, ez a közösségi tér a már meglévő erőforrásokat kiegészíteni.

Egy kicsit konkrétabban ez mit jelent?

Nem feltétlenül állandó kiállításokban, hanem időszaki kiállításokban kellene gondolkodni, mert ezek a zsidó élet más-más aspektusait tudják bemutatni. Állandó kiállítás már van a Dokumentációs Központban, aminek a jövője nyilván állandó viták tárgyát képezi majd, ezért ezeket a beszélgetéseket ebben a kontextusban is érdemes tovább folytatni.

Kovács András szociológus koordinálásával és a magyar kormány támogatásával 2020-ban készült egy nagy felmérés az antiszemitizmusról 16 EU tagországban. Ebből az derült ki, hogy Nyugat-Európa országaiban az antiszemita előítéletet vallók aránya jóval alacsonyabb, mint Közép-Kelet-Európa országaiban, Magyarországot is beleértve. Ugyanakkor azt látjuk, hogy azokban az országokban, ahol az antiszemitizmus aránya a felmérés szerint jóval alacsonyabb, most sokkal magasabb az antiszemita megnyilvánulások száma. Közép-Kelet-Európa országaiban pedig, ahol magasabb antiszemitizmust mértek, sokkal kevesebb ilyen megnyilvánulást tapasztalunk. Furcsa paradox helyzet ez a kívülálló szemlélő számára, mivel tudná ezt magyarázni?

Mielőtt válaszolnék, talán érdemes kicsit hátrébb lépni. Ahhoz, hogy paradoxonról beszéljünk, először el kell fogadnunk, hogy az önök által említett kutatás egyértelműen megbízhatóan méri az antiszemitizmust. A tudományban – különösen a társadalomtudományokban – nincsenek lezárt kérdések. Így tehát mindig értelmes beszélgetések tárgya lehet, hogy amikor az antiszemitizmust mérik, akkor valójában mit mérnek. Magyarországon más kutatások is vannak az antiszemitizmusról, és ezek nem pontosan arra az eredményre jutnak, mint az Önök által említett kutatás.

Én, mint miniszterelnöki megbízott, feladatomnak érzem, hogy magáról az antiszemitizmusról legyen egy szakmai és társadalmi párbeszéd: mi ez, hogyan alakul, milyen fajtái vannak, mik a tendenciák Európában, Magyarországon és ezek egymástól mennyiben térnek el. Tehát az a kijelentés, hogy Magyarországon az antiszemitizmus mélyebben gyökerező, vagy szélesebb körben jelenlévő jelenség, mint a nyugat-európai társadalmakban, az egy szakmai vitában kiindulópont lehet, de nem biztos, hogy ezt mindenki elfogadja.

A másik eleme a vitának az, hogy Nyugat-Európa sok országában az antiszemitizmussal összefüggő erőszakos cselekmények száma nyugtalanítóan magas, és ezt a zsidó közösségek gyakran egzisztenciális fenyegetésként élik meg. Magyarországon is jelen van az antiszemita gyűlöletbeszéd és gyűlöletcselekmény is. Ezzel kapcsolatban is vannak kimutatások és statisztikák, amikkel kapcsolatban ugyanazt tudom mondani: vita tárgya, hogy ez megfelelő és általános képet ad-e az antiszemitizmus állapotáról Magyarországon. De tény, hogy itt a verbális agresszió, illetve a dolog elleni erőszak a meghatározó, személy elleni erőszakos cselekmény viszonylag kevés van. De a verbális erőszak és a dolog elleni erőszak ugyanúgy antiszemita gyűlöletcselekmények, mint a személy elleni agresszió, és ezzel szemben a magyar kormány ugyanúgy a zéró tolerancia politikáját alkalmazza.

De nem akarom kikerülni a kérdést. Miért van az, hogy Nyugat-Európában aggasztóan magas az erőszakos antiszemita gyűlölet bűncselekmények száma? Erről én nagyon sokat beszélgetek európai kollégáimmal, és az európai zsidó közösségek képviselőivel is. Ők is, én is egy sokelemű folyamat részének tekintjük ezt a jelenséget. Ennek hátterében ott van a nyugat-európai társadalmak átalakulása, a nemzetközi kapcsolatok átalakuló szerkezete, és általában a társadalmi diskurzussal kapcsolatos elemek. Szerintem erre nincsen egyszerű válasz, ennek vizsgálatát én is próbálom majd a saját tevékenységemmel elősegíteni. De azt nem lehet eltagadni, hogy Nyugat-Európában erősen jelen van a tömeges migrációval importált antiszemitizmus és az abból kinövő politikai erőszak.

Tudna valahol határvonalat húzni Izrael politikájának jogos bírálata és az Izrael-ellenesség között – ami tehát nem Izrael politikát, hanem Izrael létezését kérdőjelezi meg?

Azt olvasom, hogy a modern antiszemitizmust anticionizmusnak, Izrael-ellenességnek szokták címkézni. Az IHRA antiszemitizmus definíciója elég jól meghatározza, hogy milyen esetekben lehet az Izrael-bírálat mögött antiszemita indítékokat felfedezni. A modern politikai kommunikációban nagyon sokan tudatosan rájátszanak erre a kettősségre, és egy olyan kettős beszéd alakul ki, ahol alapvetően anticionista jelzőkkel és toposzokkal operálnak, de az egész kontextus az antiszemita érzelmek felkorbácsolását célozza, és ezekre rájátszik. De nekem nem az elméleti elhatárolás a feladatom, hanem az, hogy a zsidó közösségeket biztosítsam: számíthatnak védelemre és politikai támogatásra, amikor az európai és a honi zsidó közösségeket éri politikai támadás – akármilyen szimbólumrendszert használnak. Izrael politikájának bírálata persze a vélemény-nyilvánítás szabadságának határai között megengedett. Izrael Állam létezési jogának elvitatása azonban minőségileg más kategóriát jelent. És az is, amikor az európai zsidókat teszik felelőssé Izrael valamilyen politikai lépéséért. Amikor Izrael valamilyen lépését az ország „zsidó jellegével” magyarázzák, szerintem az is túllépi a legitim bírálat határait. Az, hogy Magyarország és az EU fönntartson egy kölcsönös és konstruktív párbeszédet Izrael Állammal, az nem csak a nemzetközi kapcsolatok, hanem az antiszemitizmus elleni fellépés szempontjából is létfontosságú. Ha az EU erről lemond, azzal aláássa az antiszemitizmussal szembeni fellépésé hitelességét. Ha az EU nem tartja többé Izrael Államot partnernek, akkor szerintem nem tud hiteles, antiszemitizmus elleni politikát folytatni.

Magyarország Izrael mellett szavaz a legtöbb esetben, és blokkolja az Izraellel szembeni EU-s kritikát, amiért Izrael hálás. A szuverenista politikusok szövetsége ez a transznacionalista gondolkodással szemben, vagy van valami mélyebb szövetség is a két ország között?

A stratégiai partnerség a két ország között több dimenzióban is értelmezhető. Az egyik az, hogy a magyar államnak elemi érdeke a stabilitás a Közel-Keleten. Így tehát a deeszkalációban és a békében vagyunk érdekeltek.  Ez több szempontból is fontos: ilyenek az energiaellátás, az áruellátás, az esetleges migrációs hullámok megelőzése és feltartóztatása. E téren Magyarország és Izrael érdekei egybeesnek, és a két ország vezetői tisztában vannak ezzel. Ez önmagában elég erős alap az együttműködésre. Van egy másik dimenzió, amit Önök úgy fogalmaztak, hogy szuverenista szempontból nézzük a nemzetközi együttműködést. Amit én egyébként nem tartok összeegyeztethetetlennek az EU működési logikájával. Amikor az európai eszméről és az európai integrációról beszélünk, akkor ez nem feltétlenül egy, hanem egymással versengő együttműködési formákat jelent. Szuverén nemzetek működnek együtt a „nemzetek Európája” koncepció keretében. Magyarország és Izrael, mint két szuverén ország működik a nemzetközi kapcsolatrendszerben, ahol elfogadjuk azt, hogy Magyarország egy magyar állam, Izrael pedig egy zsidó állam, és ez a közös nézőpont megkönnyíti az együttműködést bizonyos stratégiai kérdésekben. A harmadik dimenzió pedig az, hogy Izraelben nagyon sok olyan polgár él, akinek magyar gyökerei vannak, mint ahogy nálunk is sok izraeli állampolgár él. A stratégiai érdekeken és a szuverenista megközelítésen túl, van tehát kapcsolatainknak egy emberi oldala is, amit én nagyon erősnek érzek. Ez a három tényező együtt adja azt a szoros magyar–izraeli együttműködést, ami szerintem nagyon ritka az államok között.

Tulajdonít e téren jelentőséget annak, hogy Nyugat-Európában jelentős létszámú muszlim kisebbség él, akinek érzékenységeire a nyugati döntéshozóknak oda kell figyelniük, miközben Közép-Kelet-Európában ilyen szempont nem merül föl?

Én ezt két oldalról is meghatározónak látom. Szerintem Nyugat-Európa országainak többsége nem kül- vagy biztonságpolitikai szempontból, hanem döntően belpolitikai szempontból foglal állást a Közel-Kelettel kapcsolatban. Ez egy súlyos és messzire mutató kijelentés, de fenntartom. Ebből következik, hogy a nyugati politikusok lépéseit e téren nem Izrael Állam magatartása határozza meg – merthogy ezek a belpolitikai megfontolások függetlenek Izrael Állam magatartásától. Ezek saját politikai logikát követnek. Ezt az állításomat persze nem egy-két hetes, hanem öt-tíz éves időszakra visszatekintve lehet majd elbírálni – amikor majd látjuk, hogyan változik Izrael politikája, és hogyan alakul a közel-keleti helyzeté, és ezt miként követi az EU tagországok politikája. Határozott véleményem az tehát, hogy ezt az állásfoglalást belpolitikai okok indokolják. Van egy olyan – egyre növekvő – választói réteg, amely a választási matematika szerint már nem elhanyagolható, így ennek szempontjait figyelembe kell venni. Ez a réteg a zsidó választóknál már jóval nagyobb erőt képvisel. A másik szempont – amint ezt az antiszemitizmus okai között korábban már említettem –, hogy a nyugat-európai kormányok körében van egy nagyon komoly kitettség a progresszív, baloldali ideológia felé. Vagyis ebből az irányból ezek a kormányok védtelenek. Mivel a kommunikáció, a civil társadalom és a média struktúrája olyan, hogy az ebből az irányból érkező hatásokkal szemben védtelenek, ezeket a hatásokat maguk is ki akarják használni. A progresszív baloldali ideológiának mindig is voltak politikai hordozói. Az elmúlt ciklusban ilyen volt a – klímaváltozás ellen küzdő – Zöld Átmenet frakció. Ezzel szemben a nyugat-európai kormányok jelentős része nem kívánt ideológiailag védekezni, távolságot tartani, hanem ezeket a törekvéseket magukhoz ölelték és ennek élharcosaként jelentek meg. Most azt látom, hogy a progresszív baloldalon a klímaváltozás elleni küzdelem valamiért elveszítette mozgósító erejét. Láttuk, mekkora tüntetések voltak még néhány éve ez ügyben, és mekkora szerepet játszott ebben Greta Thunberg. Az ő személye mutatja legjobban a változást: klímaharcosból palesztinpárti harcossá nemesedett át. Az ilyen progresszív baloldali kampánnyal szemben ezek a kormányok ideológiailag védtelenek: kénytelenek alkalmazkodni hozzá, sőt, az élére állnak, mint ahogy a klímaváltozás elleni küzdelem élére álltak néhány évvel ezelőtt. Mindaddig, amíg ez a nyomás tart, addig ezek a kormányok ezt a pozíciót fogják felvenni – aminek nagyon kevés köze van ahhoz, hogy a Közel-Keleten mi történik.

Milyen stratégiai együttműködésnek lenne még tere Magyarország és Izrael viszonyában?

Gyakorlatilag már nincs olyan terület, ahol ne lenne együttműködés a két ország között. Így néhány hete írtunk alá megállapodást az űrkutatással kapcsolatban. Együttműködés folyik védelmi/biztonsági területen; egyre erősödik a turisztikai együttműködés; vizsgáljuk, hogyan lehetne a felsőoktatás, illetve kutatás/fejlesztés terén bővíteni az együttműködést. Ennek szomorú aktualitást ad az a javaslat, amely az EU Horizont programjából kizárná az izraeli partnereket: Izrael nyilván keresi azokat a partnereket, akikkel a téren tovább folytathatja az együttműködést, és Magyarország ilyen. Ami az én portfóliómat illeti, az európai zsidó közösségek védelme és az európai antiszemitizmussal szembeni küzdelem olyan terület, ahol sikerrel tudhatunk együttműködni, és én igyekszem ezeket a lehetőségeket feltérképezni.

A tömeges népvándorlás az egyik legfontosabb kérdéssé vált Európában. A moszlim országokból érkező bevándorlók körében jóval magasabb az antiszemitizmus aránya, mint az európai átlag, aminek oka, hogy ezekben az országokban az állami oktatás része volt az Izrael-, illetve zsidóellenesség. Hogyan lehet ezzel a jelenséggel szembe szállni? Van-e erre törekvés Nyugat-Európában?

Az első lépés, hogy el kell ismernünk ennek a problémának a létezését. Ez nem mindenhol történt meg, és nem is mindenhol látok erre szándékot. Európai körökben számos olyan beszélgetést folytattam, ahol partnereim jelezték: ennek a kérdésnek, tehát az „importált antiszemitizmus” problémájának felvetése túlmegy a vélemény-nyilvánítás szabadságának határain. Erről nem lehet nyilvánosan beszélni, mert ezzel a beszélő a rasszizmus vádját vonja magára. Folytattam olyan – számomra  megrázó – beszélgetéseket, ahol partnerem, a rasszizmus vádját elkerülendő, azt bizonygatta, hogy a bevándorlók Európában váltak antiszemitává. Így Ausztriában állították azt partnereim, hogy a moszlim bevándorlók nem antiszemitaként érkeztek, hanem az osztrák szélsőjobboldallal találkozva váltak azzá. Sosem gondoltam volna, hogy a bevándorlók és a szélsőjobb kapcsolata szellemileg ennyire megtermékenyítő lehet. Mindezt halálosan komolyan mondták nekem, ami azt jelenti, hogy Nyugat-Európában sokan még a tagadás fázisában vannak. Itt ugyanis importált antiszemitizmusról van szó, amelynek a gyökerei, megnyilvánulási formái, hatásmechanizmusa, kulturális háttere lényegesen eltér attól az antiszemitizmustól, amivel egyébként Európában találkozhatunk.

Lát különbséget etekintetben az európai jobb- és baloldal között? Merz kancellár például nemrég néven nevezte, hogy a bevándorlók otthon már az iskolában megtanulják az antiszemita előítéleteket.

Jobb- és baloldal a migráció és annak következményei szempontjából eltérő álláspontot vall. A jobboldal elég nyíltan beszél arról, hogy a tömeges migráció bizonyos kockázatokat jelent az európai országok számára, amelyek egyike a növekvő antiszemitizmus. Az európai baloldal ezt a fajta diskurzust nem követi, sőt, igyekszik csírájában elfojtani, rasszizmusnak bélyegezve azt. Ezen a platformon nagyon nehéz arról beszélni, hogy a tömeges migráció olyan problémákat szül, amelyek felszakítják az európai társadalmak szövetét – ideértve a növekvő antiszemitizmust. Az európai baloldal egyes szegmenseiben tehát egy ilyen vitát nem lehet lefolytatni.

A magyar parlamentben is van egy olyan párt, amely rendszeresen folyamodik a politikai antiszemitizmus eszközéhez. Ők a történelmet is egészen másképp értelmezik, mint az európai mainstream. A Mi Hazánk politikusai sanda gyűlöletkeltő, az uszítás határán mozgó kijelentéseket tesznek a zsidóság és Izrael ellen. Van-e kormányzati szándék arra, hogy fellépjenek velük szemben, és megpróbálják ezt, amennyire lehet, perifériára szorítani?

Ezt a fajta politikai kommunikációt és közbeszédet én is érzékelem, és Önökhöz hasonlóan ítélem meg. Számunkra e téren is meghatározó a zéró tolerancia az antiszemitizmussal szemben. Ez egy egyértelműen meghúzható vonal, amelynek mindkét oldalán vannak politikai aktorok. Én nem tartom elfogadhatónak, hogy politikai szereplők nyíltan vagy sunyi módon, antiszemita politikai toposzokkal operáljanak, amiket megpróbálnak visszavezetni a magyar közbeszédbe. Ez a magyar történelem korábbi tévedéseinek a megismétlése lenne. A kormány feladata ez ellen határozottan fellépni, és önmagát ezektől határozottan megkülönböztetni. Én ebben határozottan részt kívánok venni.

Konkrétabban milyen lépésekre gondol? Tervezi esetleg az ezzel kapcsolatos intézményrendszer változtatását, fejlesztését?

Az én megközelítésem nem igazán intézményközpontú. Megpróbálom azokat a területeket azonosítani, ahol a kormányzati beavatkozás eredményes lehet, akár rövid távon is. Az egyik ilyen terület az antiszemita gyűlöletbeszéddel és cselekményekkel szembeni fellépés. Én itt több olyan beavatkozási pontot is látok, ahol érdemes kísérletezni, projekteket elindítani, hogy lássuk, mennyire hatékonyak ezek. Az én megközelítésem ezzel kapcsolatban az, hogy igyekszem a gyűlöletbeszéd áldozatait a középpontba állítani, és az ő szempontjukból tekinteni ezekre a cselekményekre. Kérdés tehát, hogy ha valaki ilyen bűncselekmény áldozatává válik, akkor kihez tud fordulni, milyen segítséget tud kérni, az erre kirendelt intézményrendszer valóban jól és hatékonyan működik-e. A másik: az iskolás korosztályt fel kell készíteni arra, hogy az online térben fognak ilyen kijelentésekkel találkozni – ez sajnos elkerülhetetlen. Mit tehet, hogyan tud védekezni – ezeket az információkat el kell juttatni az iskolásokhoz, ezeket a csatornákat ki kell építeni. Ezt csak európai léptékben tartom megvalósíthatónak, mivel az online gyűlölettel csak így lehet felvenni a küzdelmet. Magyarországon nagyon sok ilyen kezdeményezés van, én ezeket szeretném egymással összhangba hozni, és ahol törvényhozás, vagy a pénzügyi támogatás terén segítségre van szükség, ott a kormányzati segítséget megadni.

Ön a közelmúltban arról beszélt, hogy az antiszemitizmussal szemben nem csak frontálisan lehet és kell küzdeni, hanem pozitív kezdeményezésekkel, amelyek a társadalomban meglévő előítéleteket csökkentik. Van-e konkrétum ezzel kapcsolatban, vagy ez még a jövő zenéje?

Konkrét kísérleti projektekkel most még nem szeretnék előállni, úgy vélem, ez november-december táján lesz aktuális. Akkor a beavatkozási területeket tartalmazó akcióterv véglegesítésre kerül, és ehhez hozzá tudjuk rendelni ezeket a kísérleti projekteket. Utóbbiakat szeretném április végéig lefuttatni, de legalábbis elkezdeni. Én olyan projektekben gondolkodom, amelyek a közösségek és személyek közötti kapcsolatra helyezik a hangsúlyt, és ez által személyes tapasztalatokon és élményeken keresztül járulnak hozzá az attitűdök és percepciók megváltoztatásához. Ezen a területen én az innovatív és informális megoldásokat keresem. Ezekre számos jó példa van, sok olyan civil szervezet van Magyarországon és Európában, amelyek hasonló projekteket visznek. Az én célom az, hogy megtaláljam, miként lehet ezeket a már meglévő ötleteket a magyar helyzetre adaptálni, elvinni oda, ahol ez még nem ismert, és hogyan lehet anyagi és adminisztratív támogatást nyújtani a már működő jó kezdeményezéseknek.

Visszatérve egy percre a múzeum kérdéséhez: a történelempolitikai viták centrumában mindig a Holokauszt, és az ezért viselt magyar felelősség állt. Ezek intézményes megjelenítése mindig vitákat váltott ki, merthogy két emlékezetközösség él Magyarországon, amelyek között kevés az átfedés. Ezért merül fel, hogy nem lenne-e észszerű a magyar–zsidó együttélés teljes spektrumát megvilágítani – hogy ne mindig a legfájdalmasabb, legtragikusabb és legmegosztóbb időszak álljon az előtérben.

Az emlékezetpolitika semmilyen szempontból nem megkerülhető. Ugyanakkor egy darázsfészek is, mert – mint ahogy Önök mondták – teljesen különböző narratívák élnek egymás mellett, melyek között alig van átfedés. Az én személyes hátterem ennek élő példája. Egyik nagyapám Holokauszt-túlélő, négy évet szolgált munkaszolgálatosként Ukrajnában, és az egész családját kiirtották. A másik nagyapám pedig leventeként harcolt a II. világháborúban, és az utolsó napokban valahol a nyugati végeken tette le a fegyvert. Az én két nagyapám háborús élményei egymással nem kompatibilisek. Mintha nem ugyanazt a háborút élték volna túl. Nekem mégsincs két történetem – nem lehet két egymást kizáró történetem arról, ami történt. Azt az érzelmi és intellektuális egyeztetést, amit a magyar társadalom az elmúlt évtizedekben nem végzett el, azt nekem magamban kell folyamatosan elvégezni. És mivel ez nekem valamennyire sikerült, személyiséghasadás nélkül, ezért bizakodom abban, hogy ezt a magyar társadalom is el fogja tudni végezni. Ez a folyamat azonban, ahelyett, hogy gyógyított volna, sebeket tépett fel mind a két oldalon, és mind a két oldal úgy érzi, hogy vele méltánytalanság történik, amikor ez a téma szóba kerül. Ezért ma már, több generáció egymásra rakódott sérelmei miatt, ezt a munkát közvetlenül nem lehet elvégezni. Ezért tartom nagyon jó ötletnek, hogy az emlékezetpolitikai kötelezettségünk teljesítése mellett, igyekszünk a zsidó és nem zsidó közösség produktív együttélésére fókuszálni. Amikor én a magyarországi zsidó élet elősegítéséről beszélek, akkor fontosnak tartom megmutatni, hogy ebben az országban milyen zsidó élet volt és van. És ezt a tapasztalatot próbálom egy „gyorsítóba berakni”. Budapesten és környékén viszonylag könnyű az együttélésnek jó példáit megtalálni, de ez nem biztos, hogy Magyarország más területein ez lehetséges, mert ott nincsenek olyan zsidó közösségek, akikkel a nem zsidók kapcsolatba tudnának lépni. Ezért olyan projekteket igyekszünk letenni az asztalra, amelyek a társadalmi együttélés pozitív példáit ki tudják termelni, és próbáljuk új dimenzióba helyezni a rendkívül konfliktusos emlékezetpolitikai kérdéseket – aminek a politikai antiszemitizmussal szembeni zéró tolerancia miatt ma már elsősorban szimbolikus jelentősége van, viszont éppen ezért nagyon nehéz társadalmi szempontból produktívvá tenni.