Mr. Clean és Mr. Security

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A választások  harmadik fordulója ismét patthelyzetet eredményezett. A demokráciát és tisztakezűséget megtestesítő Benny Gantz (Mr. Clean) és a biztonságot megtestesítő Netanjahu (Mr. Security) nem bírtak egymással.  A Demokrácia megkerülhetetlen. A Biztonság is megkerülhetetlen. Tárgyalniuk kell egymással.

Vannak falra festett ellenségek és vannak hús-vér valódiak. Izrael ellenségei az utóbbi kategóriába tartoznak, amit például onnan lehet tudni, hogy ezt ők maguk is a legnagyobb nyíltsággal hirdetik. Tudniillik, hogy a zsidó államot letörlik a térképről.

Ennek a törekvésnek az élén jelenleg Irán áll, egy hetvenmilliós regionális középhatalom, amelynek vallási küldetéstudattól buzgó vezetői fegyveres proxy-hálózatot építettek ki a Közel-Keleten, így Izrael szomszédágában, Szíriában, Libanonban és Gázában is. Izrael rituális megbélyegzése számtalan nemzetközi fórumon (mindenekelőtt az ENSZ-ben, a világ népeinek legnagyobb fórumán) a zsidósággal kapcsolatos középkori vádak felélesztése modern kivitelben.

*

Benjamin Netanjahu legnagyobb érdeme, hogy felismerte ezeket a tendenciákat és mindent megtett, hogy Izrael az új helyzethez alkalmazkodjon. Elengedte az emberjogi, kisebbségvédő ideológiához fűződő illúziókat (ha hitt bennük valaha), miután megértette, hogy Izrael ellenségei épp ezen a nyelven tanultak meg mesterfokon beszélni és politizálni. Az Izrael-ellenes gyűlöletrituálék az ENSZ-ben vagy az amerikai campusokon ezen a nyelven zajlanak – ld. a „palesztin szolidaritást”, ami valójában az „izraeli apartheid”-del rokonértelmű kifejezés.

Netanjahu belátta, hogy az Európai Unió és általában a „haladó nyugat” ezekhez az illúziókhoz ragaszkodik, nem beszélnek tehát közös nyelvet. Belátta, hogy a „haladó tábor” csak az antifasizmusban partner, a baloldali nyelven megszólaló zsidógyűlölethez nincs füle és nincs szeme.(Ez talán változik, vannak bíztató jelek, mint pl. a francia parlament anticionizmust elítélő határozata, de ez a folyamat mérhetetlenül lassú és ellentmondásos.) Fontos ezért a tudományos és gazdasági együttműködés az EU-val, Izrael első számú gazdasági partnerével, a politikai együttműködésben viszont Netanjahu már régóta a „lip service” stratégiáját alkalmazza. Az EU ugyanis ragaszkodik a „kétállami megoldás” nevű fikcióhoz, holott a palesztinok nem Izrael mellett, hanem Izrael helyett akarnak palesztin államot. Nem békés együttélést akarnak, hanem elégtételt és bosszút. Ami önmagában nem veszélyeztetné Izraelt – csak éppen a palesztinok mögött ott áll az egész „haladó világ” meg az arab-iszlám világ pénzügyi, politikai és erkölcsi erejével. Így pl. a palesztin oktatásban mindennapos Izrael- és zsidóellenes szövegeket tartalmazó tankönyveket nagyobbrészt EU-s pénzekből finanszírozzák, miközben az EU hivatalnokai és közvéleménye minderről hivatalból nem tud semmit.

A fentiekkel szemben eszményi partnere Izraelnek a narcisztikus Trump elnök. Trump személyiségének és politikájának a szolidaritás és az empátia nem erős oldala, ezért az ezekre építő (és manapság azzal visszaélő) nyugati emberjogi nyelvezetre nem fogékony. Ezért képesek Trump elnök és csapata (így például a nagyszerű Nikki Haley, volt ENSZ képviselő) világosan néven nevezni az emberjogi nyelven előadott Izrael-ellenes (és zsidóellenes) gyűlölködést. Amire a haladó Európa túlnyomó része nem képes, mert fasiszta múltja ellentételezéseként ragaszkodik a szolidaritáshoz és nem akarja fölismerni föl az ebbe csomagolt gyűlöletet.

Netanjahu érdemei tehát történelmiek: a gazdaság, a technológia, biztonság és a külpolitika terén évek óta illúziók nélkül, de biztos kézzel vezeti hazája hajóját barátságtalan vizeken. (Nem véletlen, hogy hosszú időn keresztül magának tartotta fenn a védelmi és a külügyi tárcát, alkalmanként más portfóliókkal egyetemben.)

*

Ugyanakkor, mint a fentiekből látszik, Netanjahu nem feltétlenül csapatjátékos, mellette előbb-utóbb mindenki másodhegedűs szerepbe kényszerül; alkalmanként nem habozik machiavellista lépéseket meglépni, ha máshogy nem boldogul. Nem törekszik utódot kinevelni maga mellett, noha hetvenedik évét már betöltötte. Egyre nyomasztóbb kérdés, hogy egyedülálló képességei és egyedülálló érdemei meddig ellensúlyozzák azt a tényt, hogy egy kollektivista hagyományú, demokratikus országban mindinkább megkerülhetetlen, hegemón szerepet játszik. Ez a hegemón szerep egyrészt hatékony politikát eredményez, másrészt sokak szemében sérti az ország ethoszát.

Hogy milyen mértékű ez a sérelem, azt jól mutatják a Netanjahu ellen folyó vizsgálatok, amelyek most már, a vádemeléssel a bírósági tárgyalás szakaszába jutottak.

Le kell szögezni, hogy a nyugati demokráciák mértékével mérve ezek a vádak nem nagy súlyúak. (Magyar szemmel egyenesen viccesek.) Ajándékba elfogadott pezsgő és szivar, médiamogulokkal kötött megállapodás a kormánykritika visszafogásáról – mindezek inkább szimbolikus jelentőségű kihágások, amelyek nem károsították súlyosan az izraeli demokrácia rendszerét. Ezért cseng hamisan, ha egy nyugati újságíró (pláne, ha egy magyar) korruptnak nevezi Netanjahut. Más vidéken a korrupciónak más a mértékegysége.

Ugyanakkor meg lehet érteni azokat az izraeli állampolgárokat, aki számon kérik hazájuk közéleti-etikai normáit egy olyan politikuson, aki az elmondottakon túl feltűnő jó viszonyt ápol Orbán- és Putyin-féle autokrata vezetőkkel és még olyan alakokat is hajlandó meghívni a Jad Vasémbe, erre a valóban szent helyre, mint Duterte, Fülöp-szigeteki elnök, aki – a kábítószer-terjesztőkkel szembeni könyörtelenségét hangsúlyozva – Adolf Hitlerhez hasonlította saját magát.

„Bibi a varázsló” – ez a jelző hívei számára páratlan politikai képességeit jelenti, bírálói számára viszont inkább fondorlatos politikai húzásait.

Így a legutóbbi két választási forduló már Netanjahu személye körül forgott: az ellene felálló koalíció legfontosabb programpontja nem más volt, mint Netanjahu leváltása. Az erre szövetkezett négyesfogat három tagja korábbi vezérkari főnök volt (!) – megmutatandó, hogy erős emberben a másik oldalon sincs hiány. Ám a négyesfogatnak együttvéve sem volt annyi politikai tapasztalata, mint Netanjahunak. Első emberük, Benny Gantz egy becsületes, rátermett és népszerű, ám a politika boszorkánykonyhájában teljesen járatlan katonaember. Netanjahu személyének és politizálásának opponálásán kívül a Kék-Fehérnek nem volt Netanjahuétól markánsan eltérő politikai programja.

Netanjahu, az óriás – ez már nem mindenkinek tetszik

*

A válsághelyzetet tehát úgy lehet leírni, hogy Netanjahu szimbolikus alakká nőtte ki magát: az ország egyik fele Izrael biztonságának és jólétének letéteményesét látja benne, a másik fele pedig a demokráciát belülről fenyegető legnagyobb veszedelmet. Az egyik oldal elvakult, baloldali, doktrinér fanatikusok áldozatának látja Netanjahut, a másik oldal elvakult, nacionalista, vallásos fanatikusok szövetségesének. Mind a haza biztonsága, mind a demokratikus berendezkedés szent és sérthetetlen, így a választásokon mindkét fél úgy mutogathatott a másikra, mint szent ügyek lábbal tiprójára. Az ilyen szembenállás a polgárháborús mentalitás előszobája.

Netanjahu nagysága és torzulása klasszikus ókori hősökre (Miltiádész, Coriolanus, Julius Caesar) emlékeztet, akiket a hazájuknak tett hatalmas szolgálatok után – joggal vagy sem – azzal vádoltak, hogy egyeduralomra törnek.

*

Egy kiegyensúlyozott politikai rendszerben az ország biztonsága és demokratikus berendezkedése örökké súrlódó szempontok, de komolyan nem veszélyeztetik egymást. A rendkívül turbulens viszonyok között létező Izraelben is sikerült ezeket mindeddig egyensúlyban tartani.

Hogyan állhatott elő olyan helyzet, hogy ezek az egyként fontos szempontok Netanjahu személye körül most egymás ellen feszülnek?

Lássunk erre egy példát.

A legutóbbi választás után a Kék-Fehér koalíció úgy tudott a kormányalakítási megbízáshoz szükséges, minimális, 61 fős többséget összehozni, hogy – a politikájuktól sok tekintetben távol álló – baloldali pártokon kívül megállapodást kötöttek az arab pártokat tömörítő Egyesült Listával. Ez egyben politikai demonstráció volt az arab szavazók lojalitását megkérdőjelező, s ellenük időnként hangulatot keltő Netanjahuval szemben.

A kisebbségek bevonása a politikai érdekérvényesítésbe (empowerment) a nyugati értékrend szerint feltétlenül pozitív lépés. A nyugati értékrend azonban nem tud mit kezdeni az olyan kisebbségekkel, amelyek ezeket az értékeket nem vallják, amelyek a kisebbségvédelmi lózungokat saját agresszív programjuk megvalósítására használják. Az amerikai campusokon terjedő – a kisebbségek és a multikulti nevében fellépő – anticionizmus ennek ékes bizonysága.

Az Izraelben élő arab kisebbség a hétköznapokban többnyire lojális: nem folytat intifádát, tanul, dolgozik, megfizeti az adóját. Politikai szinten azonban olyan pártokra szavaz, amelyek nem ismerik el Izraelt zsidó államként, hanem kétségbe vonják annak létjogosultságát. Az izraeli arabok egyfelől izraeli állampolgárok, akiket köteleznek az izraeli törvények, másfelől azonosulnak a palesztinokkal, akiknek identitása semmi egyéb, mint a „megszállás elleni küzdelem”. A Kneszet arab képviselői ennek megfelelően lojálisan szavaznak a költségvetésről, miközben van köztük, aki (más fórumokon) a palesztin terroristákat dicsőíti, van, aki megengedhetőnek tartja az izraeli katonákkal szembeni erőszakot és van, aki kijelenti, hogy el kell törölni a zsidók bevándorlását lehetővé tevő, sarkalatos visszatérési törvényt. Az arab pártok egyik képviselője, Ahmed Tibi korábban Arafat, majd Mahmud Abbasz tanácsadója volt, amit nehéz a zsidó állam iránti lojalitásként értékelni.

Az izraeli arab politikusok, s így az őrájuk szavazó arab kisebbség a hétköznapokban lojális, a nagypolitika és ideológia szintjén viszont nem lojális Izraelhez. És ez a feszültség a jelenlegi helyzetben nem feloldható.

Ebben a helyzetben a Kék-Fehér koalíció kisebbség-ellenességgel vádolta Netanjahut egyes kijelentéseiért, aki viszont az arabok bevonásáért a nemzetbiztonság veszélyeztetését hányta az ellenoldal szemére.

*

És itt jutunk vissza a korábban említett alapvető dilemmához: a nyugati világban ma uralkodó, emberjogi kisebbségvédő értékrendet eltérítették, ennek szellemében ez a konfliktus már nem kezelhető. A zsidók, mint a gyakran emlegetett bányakanári, elsőként kénytelenek megtapasztalni ezt a fenyegető veszélyt. 2000-ben, az izraeli békeajánlatra válaszul kapott palesztin intifádával világossá vált, hogy itt nem egy elnyomott kisebbség önvédelméről van szó. A palesztin nép nem elnyomott kisebbség, hanem a zsidó állammal szembenálló arab-iszlám világ élcsapata, amelynek harcmodora az, hogy elnyomott kisebbségnek állítja be magát. A világ, az ENSZ képében, pedig mindehhez lelkesen asszisztál. Ezzel a végtelenül cinikus játékkal Netanjahu tisztában van, a balközép ellenzék, úgy tűnik, nincs tisztában. Ebben a játékban Netanjahu maga is óhatatlanul valamennyire cinikussá válik, míg az ellenzék őszintén törekszik a megegyezésre. Tessék választani.

És miután a baloldali messianizmus csődöt mondott, Izraelben fölerősödött a jobboldali nacionalista és/vagy vallásos messianizmus: a vallásos cionista telepesek, valamint az ultraortodox zsidóság körei. Számbeli és politikai súlyuk is növekszik, amit a hagyományos demokrácia hívei aggodalommal néznek, hiszen ezeket a vallásos mozgalmakat nem a demokrácia érdekli. A szekuláris Netanjahu pedig szövetségesük, mert nélkülük esélye sincs a többségre. (Noha eddig elég jól tudta őket kezelni.)

Az ő ideológiája, – Izrael szekuláris nemzetállam, a zsidók nemzeti otthona és a világ zsidóinak menedéke – sértetlenül fennáll.

Netanjahut tehát – képességein, karakterén túl – a helyzet tette hegemónná: politikai ellenfelei elvesztették ideológiai fogódzójukat, ő pedig a túlsúlyba került jobboldal megkérdőjelezhetetlen vezére lett. Kihívói nem tudnak más ideológiát nyújtani, többnyire személyét támadják. Márpedig jobboldali politikát nála jobban senki nem tud csinálni.

A választások legutóbbi, harmadik fordulója ismét patthelyzetet eredményezett. A demokráciát és tisztakezűséget megtestesítő Benny Gantz (Mr. Clean) és a biztonságot megtestesítő Netanjahu (Mr. Security) nem bírtak egymással. Nem maradt más hátra, mint a tárgyalás, aminek következtében a Netanjahu személyét opponáló Kék-Fehér koalíció felbomlott. A Biztonság megkerülhetetlen. A Demokrácia is megkerülhetetlen. Tárgyalniuk kell egymással.

támogatás

Címkék:Benjamin Netanjáhu, Benny Gantz, Mr. Clean, Mr. Security, patthelyzet

[popup][/popup]