Megszámláltattunk? A népszámlálási adatok értelmezéséről

Schweitzer Gábor a 2022. évi népszámlálási adatokból levonható következtetések és tanulságok közös megvitatására tett javaslatot. Biró Tamás nyelvész-hebraista is reagált az adatokra.

Kapitány a hajógépésznek:  

– Mennyi?  

– 7635.  

– Mi 7635?  

– Mi mennyi?  

A népszámlálási adatok elemzése önálló szakma, a számos faktor figyelembevétele mind módszertani, mind statisztikai felkészültséget igényel. Ezzel a felkészültséggel nem rendelkezem, ezért inkább kérdéseket teszek fel, mintsem válaszokat adok. De bármi is az oka annak, hogy a magukat zsidónak vallók száma 2011-hez képest 30%-kal, 2001-hez képest pedig 40%-kal esett vissza, a jelenség önvizsgálatra, a zsidó identitással kapcsolatos fogalmaink újragondolására kényszerít bennünket.

Mint bármely mérés esetén, itt is az egyik fő kérdés az, hogy

a mérés vajon pontosan mit is mér.

Az önmagukat zsidónak vallók száma nyilvánvalóan nem függ össze közvetlenül a bármely „objektív” szempont szerinti zsidók számával: például a halákhikusan zsidók számával, a legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkezők számával, a zsidó intézményhez kötődők számával, a legalább heti gyakorisággal a zsidó vallást gyakorlók számával és így tovább. Ráadásul, aki magát nem vallási, hanem származási, etnikai, nemzetiségi, kulturális vagy egyéb szempontból tartja zsidónak, milyen valószínűséggel fogja kitölteni ezt a kimondottan a vallásra irányuló népszámlálási kérdést? Az, aki „hagyománytisztelő”, „hagyományőrző”, avagy az, aki „a maga módján spirituális”, de saját mércéje szerint sem „vallásos” a szó szoros, a szó hagyományos értelmében, az mit fog bevallani?

Mit is fed az a tény, hogy 2022-ben pontosan 7635 fő vallotta magát zsidó vallásúnak? Hogyan viszonyul ez a halmaz a zsidó felekezetek és intézmények számára az adójuk 1%-át felajánló személyek kétszer ekkora halmazához? (Tegyük hozzá: a népszámlálásban részt vevők közül nem mindenki nyújt be SZJA-bevallást.) Látatlanban mondhatjuk: a 7635 zsidó egy erősen heterogén csoportot alkot, mint ahogy azok is, akik inkább kihagyták a népszámlálás ezen kérdését. Nehéz megmondani, hogy (önmagán túl) mit is mér ez a mérés.

Húsz éve világos, hogy a magyarországi népszámlálás kivitelezési protokollja mellett nagyon magas a „rejtőzködő” zsidók aránya. A most megfigyelt tendenciát kétféle módon is lehet értelmezni: vagy azt gondoljuk, hogy konstans „rejtőzködési arány” mellett csökkent az önmagukat zsidónak tartók száma, vagy azt, hogy nőtt a „rejtőzködési arány”. Ki tudja megmondani, hogy hány százalékkal csökkent az alapsokaság, amelyből a „rejtőzködési arány” miatt csak egy kis hányadot látunk? És azt, hogy mennyivel emelkedett a „rejtőzködési arány”, például a társadalmi antiszemitizmustól való megnövekedett félelem vagy az államapparátus (az adatokat elvileg anonim módon tároló KSH) iránti csökkent bizalom miatt? Vajon a személytelen online kitöltés lehetősége növeli vagy csökkenti a „rejtőzködési arányt” 2001-hez képest, amikor még számlálóbiztosok gyűjtötték az adatokat?

A másik nagy kérdés az, hogy

egyáltalán speciálisan zsidó jelenségről van-e szó.

Egy csökkenő lakosságszámú országban eleve egy csökkenő lélekszámú zsidó közösségre számítanánk, de az adatok szerint a két csökkenés nem áll egymással egyenes arányban. Az országos átlagnál nagyobb csökkenésre számítunk akkor, ha az országos átlagnál nagyobb a csökkenés azokban a társadalmi rétegekben, amelyhez a hazai zsidóság zöme tartozik. Csak a részletesebb adatok szakszerű elemzése után derül majd ki, hogy önmagukban ezek a demográfiai folyamatok a zsidóság csökkenéséből mennyit magyarázhatnak meg.

Több más felekezet létszáma is erősen csökkent, hol kisebb, hol nagyobb arányban, mint a zsidóké. Ismét több nem zsidóságspecifikus okot sorolhatunk fel, amelyeket csak alaposabb kutatások tudnának szétszálazni egymástól. Vajon azok a személyek, akik korábban vallásosnak mondták magukat, megváltoztatták a hitüket a tudomány fejlődésének hatására? Vagy inkább arról van szó, hogy az elmúlt két évtized során elhunyt vallásosabb generáció helyére egy vallástól eltávolodott fiatal generáció lépett egyre szekularizáltabb társadalmunkban? Egyáltalán a vallástól való eltávolodásról van szó, vagy csak a hagyományos felekezeti kötődések helyét egy újfajta, a régi népszámlálási kategóriákba nem illeszthető spiritualitás veszi át? Az is valószínű, hogy régebben szignifikánsan többek számára volt axióma a felekezeti hovatartozás, de ma már kevesebben gondolkodnak úgy, hogy ha katolikusnak / reformátusnak / evangélikusnak keresztelték gyermekkorban, akkor ő katolikus / református / evangélikus (függetlenül attól, hogy mikor járt utoljára templomban, és miben hisz). Ha így van, akkor a számok csak az identitást, nem pedig a bármilyen értelemben vett vallásosságot mérik.

Még egy felvetés az ördög ügyvédjeként: talán a korábbi generáció, szocializációjánál fogva, fegyelmezettebben válaszolt az „államhatalom” által feltett opcionális kérdésekre is, míg az újabb generáció automatikusan „szkippeli” azt, ami nem kötelező. Húsz év alatt 1,1 millióról 3,9 millióra nőtt a kérdésre nem válaszolók száma, akik vagy vallásosak, vagy nem. Ha így van, akkor a megfigyelt tendenciának végképp semmi köze nincs a vallásokhoz, hanem a tekintélyhez, az államhoz való viszony megváltozását mértük ki. Egyedül a módszertanban járatos szociológus fogja ezt a lehetséges értelmezést elvetni, a többi adattal való részletes összehasonlítás után.

Összefoglalva, megfelelő módszertani és statisztikai szakértelemmel kell kielemezni az adatokat ahhoz, hogy eldönthessük: a változás milyen arányban tulajdonítható az adatfelvétel technikájának, az általános demográfiai és szociológiai folyamatoknak, mely faktorok hatnak egyszerre minden hazai felekezetre, és a csökkenésből mennyi az, ami valóban zsidóságspecifikus tényezőknek tulajdonítható.

Engem a népszámlálás adatai abban erősítenek meg, hogy

a hagyományos felekezeti kategóriák helyét az identitások új formái veszik át

a 21. századi társadalmunkban. Az egyén identitása korábban egyszerű rubrikákból állt: nemzetiség, felekezet, anyanyelv, nem, társadalmi osztály, foglalkozás, lakóhely… A beírható értékek egymást kizárták, és gyakran születésétől fogva meghatározták az egyén életét. Ezzel szemben ma már egyre több rubrikába egyre többféle értéket írhatunk be, amelyek közül egyre többet változtathatunk meg életünk során. Gondoljunk a foglalkozás kategóriájára: olyan szakmákat művelünk, amelyek egy-két évtizede nem léteztek, és a középkorúak olyan arányban váltanak új területekre, amely egy generációval ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. A társadalmi nemtől elszakadt új kategória a szexuális orientáció, és felpörgött a földrajzi mobilitás. A vallási, társadalmi, nyelvi és etnikai határok egyre kevésbé számítanak a párválasztás során, így a következő generációban egyre gyakoribb a többszörös identitás.

Identitásaink ma már spektrumokon helyezkednek el, képlékenyek, változóak, és lázadunk a megörökölt, születés óta „elrendelt” társadalmi beskatulyázások ellen. Mivel a népszámlálás konzervatív műfaj, a kérdések és a kivitelezés módszerei csak lassan változnak, hogy lehetségesek maradjanak a sok évtizedet átívelő összehasonlítások, ezért a népszámlálások nem nyújtanak árnyalt képet a mai identitásokról. Ez egy kiábrándító felismerés annak, aki a 19. és 20. századi társadalomtörténet kutatása során előszeretettel használ népszámlálási adatokat.

A régi identitások logikája szerint működő egyházaknak, felekezeteknek minél hamarabb

alkalmazkodniuk kell az új realitásokhoz.

A zsidóságra is ugyanez áll. Nem csak a felekezeti, hanem a nemzeti, etnikai, kulturális értelemben vett zsidó identitásra is. A 2000 és 2022 között megfigyelt változást nem szabad egyszerűen a holokausztra és a kommunizmusra való mutogatással elintéznünk, hanem meg kell alaposabban értenünk az ezredforduló óta eltelt évtizedek társadalomlélektani folyamatait is (amelyek, persze, részben a holokauszt és a kommunizmus emlékéből is táplálkoznak), amennyiben a 21. század második negyedének a kihívásaira fel akarunk készülni.

A Schweitzer Gábor által szorgalmazott párbeszédhez jó kiindulási alapot szolgáltathatnak Kovács András és Barna Ildikó szociológiai kutatásai. A párbeszéd folyamán fogalmazódhatnak meg azok a pontosabb kérdések, amelyek újabb, célirányos kutatásokat motiválhatnának. Azonban jellemző a mai magyar zsidó felekezeti viszonyokra, hogy habár az antiszemitizmusról szóló kutatásokat a Mazsihisz és az EMIH is megrendelte néhány évvel ezelőtt egységes módszertannal, de elmaradt az adatok közös értelmezése, a következtetések közös levonása, pláne az antiszemitizmus elleni stratégia közös megalkotása. Ezért én nem is annyira az adatokat, hanem az adatokról való diskurzus igényét hiányolom.