Mégis alkotmányos, mégis demokratikus

(Viszontválasz Halmai Gábornak)

Halmai Gábor válaszának megismételt fő állítása – miszerint Izrael nem alkotmányos demokrácia (ami enyhébb azért, mint eredeti állítása, mely szerint Izrael  “nemalkotmányos nemdemokrácia”) – olyan súlyú minősítés, amely nem tartható fenn a részletek (azaz a normatív szöveghelyek, az alaptörvények rendszere, valamint a Legfelső Bíróság értelmezési és korlátozó doktrínái) következetes és tételes elemzése nélkül.

Vitánk tárgya ezért nem az, amely felé eltolni kívánja a disputát, hogy ti. publicisztikában szabad-e publicisztikát idézni, hanem az, hogy egy alkotmányos-diagnosztikus állításhoz milyen bizonyítási rend tartozik. Ha például az általa komolytalanul felhozott Észak-Korea ugyanabba a kategóriába esik, mint Izrael (vagy akárcsak Magyarország), akkor valójában a kategóriával van baj. A trendek leírása (romlás, nyomás, polarizáció) és a fogalmi állítás között olyan köztes érvelési lépések hiányoznak, amelyek nélkül a következtetés nem vonható le.

Az arab nyelv státuszának lefokozása például lehet szimbolikus-politikai jelzés is, de a motiváció nem bizonyítja, hogy a változás joghatásként regressziót eredményez, különösen, ha ki is van mondva (és többször meg van erősítve), hogy a nyelvi státusz korábbi gyakorlati érvényesülése nem csorbulhat. Mindenesetre ezek a lépések az ethnosz-alapú alkotmányosságig bizonyosan nem vezethetnek el. Ám az ezügyben és más vonatkozásban tett ellenvetéseink érdemi megválaszolásának elmaradása miatt már csak a szerzőség szétválasztásának aligha ízléses kísérletére reagálunk.

Először: ha két szerző jegyez egy cikket, akkor azt két szerző jegyzi. A bírálat és a válasz tárgya a közölt szöveg, nem pedig a szerzők feltételezett belső munkamegosztása. A szerzőség efféle „utólagos felosztása” a vita szempontjából nemcsak irreleváns, hanem ízléstelen is: a másik fél helyett kíván dönteni arról, „valójában” ki mit gondolt, ki mit írt.

Másodszor: Halmai feltételezése tényszerűen sem áll meg. Ennek részleteibe – a vitát a tárgyánál tartva – nem kívánjuk sem vitapartnerünket, sem a tisztelt olvasót bevonni; elegendő rögzíteni, hogy a felvetések közösek, a gondolatmenet és a szöveg egészében közös, a felelősséget közösen vállaljuk, és a kritika is közös. A vita a mi értelmezésünk szerint – és függetlenül attól, hogy Halmai ezt miként kívánja keretezni – nem személyek, hanem állítások között áll fenn.

E tárgyat mindazonáltal tartjuk olyan fontosnak, hogy a róla szóló diszkusszióban személyeskedés és ideológiai előítéletek helyett valódi szakmai érvek domináljanak.