De alkotmányos demokrácia

Az alábbi írás Halmai Gábornak az Élet és Irodalom 2025. december 18-i számában megjelent cikkére adott válaszunk, amelynek közlését az ÉS szerkesztősége terjedelmi okokra hivatkozva nem vállalta.

Halmai Gábor problémaérzékeny írásában (Két nemalkotmányos nemdemokrácia. ÉS, LXIX. 51-52, 2025. december 18.) párhuzamot von Magyarország és Izrael között azon az alapon, hogy „az alkotmány alanyát” szerinte mindkét állam az „ethnosszal azonosított nemzetben”, nem pedig a démoszban határozza meg. Izrael esetében e megállapítást a szerző az izraeli törvényhozás által 2018-ban elfogadott „nemzetállami” alaptörvény sokat idézett passzusaival igazolja. Írásának eme fejtegetéseivel azonban a magunk részéről nem tudunk azonosulni.

Annál inkább egyetérthetünk ugyanakkor az írás első felében lefektetett alkotmányos alapelvek fontosságával (kevesen vállalkoznának az alkotmányelmélet legfőbb tételeinek olyan kiváló összefoglalására, amely a cikkben szerepel), és sajnos maradéktalanul elfogadhatjuk a jelenlegi magyar közjogi berendezkedés találó és jogos bírálatát is. Izrael azonban – a szerző állításával szemben – minden tekintetben valódi alkotmányos demokrácia (sok nehézséggel, persze), nem pedig „nemalkotmányos nemdemokrácia”, mint – sajnálatunkra – Magyarország (a jelzett szó Tóth Gábor Attila kiváló könyvéből van kölcsönözve).

Izrael Államának – mint ezt (ha máshonnan nem) Halmai Gábor korábbi írásaiból tudhatjuk (lásd például: „Alkotmányozási momentum” Izraelben? ÉS, LXVII. 51-52, 2023. december 21, továbbá: Liberális cionizmus. Utópia vagy mítosz? ÉS, LXVIII. 51-52, 2024. december 19.) – folyamatosan bővülő alkotmánya van. Egyes tételeit és passzusait nem egy, hanem számos dokumentumban találjuk, mindenekelőtt az úgynevezett alaptörvényekben, melyeket az eredeti (kompromisszumos) koncepció szerint a többi törvényhez hasonlóan az izraeli parlament, a Knesszet alkot meg, és egyelőre elsősorban egy majdani kartális alkotmány egyes fejezeteiként olvasandók. Az 1990-es évek közepére azonban ezen alaptörvények – mindenekelőtt két alapjogi tárgyú alaptörvény elfogadásával – már olyan szövegkorpusszá álltak össze, amelyet az izraeli Legfelső Bíróság – elsősorban akkori legendás elnöke, Aharon Barak interpretálásában és azóta is töretlen joggyakorlatában – méltán tekint egyfajta írott (noha nem teljes) alkotmánynak (teljessé éppen eme joggyakorlat igyekszik tenni).

Ezen alaptörvények sorába illeszkedik az Izraelről mint a zsidó nép nemzetállamáról szóló alaptörvény, amelyet keletkezése, sőt előkészületei óta számtalan alapos kritika ért (kiváló hazai bírálatát lásd: Pap András László: Alkotmányos identitás Izraelben: a 2018-as nemzetállami törvény. Miskolci Jogi Szemle, 202. 1. különszám, 205-214.o.). E valóban méltán vitatható alaptörvény azonban legfeljebb egy részben megszületett, a jövőben valamikor kodifikálandó alkotmányszöveg egy részeként, és nem teljes alkotmányként, sőt még csak nem is annak alapjaként értékelendő, és végképp nem rontja le a többi alaptörvényben, mindenekelőtt az alapjogi alaptörvényekben – továbbá a Legfelső Bíróság konzekvens döntéseiben – felépített közjogi és jogdogmatikai architektúrát, amelynek maga a kérdéses alaptörvény nem mond ellent, hanem – miként ezt még ezen alaptörvény is világossá teszi – kiteljesíti azt, és mindenképpen a többi alaptörvény egész rendszerének kontextusában értékelhető helyesen (ahogyan erre a Legfelső Bírósság azóta is többször rámutatott).

Halmai Gábor azonban mintha nem ezt az értékelést fogadná el, és mintha még magából a jelzett alaptörvényből is szelektíven idézne. Ezen alaptörvény ugyanis valóban kimondja, hogy „Izrael Állama a zsidó nép nemzetállama”, valamint, hogy „a nemzeti önrendelkezés jogának megvalósítása Izrael Államában kizárólag a zsidó népet illeti meg”, továbbá azt is, hogy „az arab nyelv az államban különleges státusszal rendelkezik”, de ebből nem következik automatikusan, hogy az állam demokratikus intézményrendszere a nem-zsidó állampolgárokat „kizárná a politikai közösségből”. Az „önrendelkezés” itt kollektív nemzeti önrendelkezés (zászló, himnusz, bevándorlás, diaszpóra-kapcsolat, naptár, ünnepek stb.), nem pedig az egyéni politikai jogok és polgári státusz megszüntetése.

Izraelben a parlamenti demokrácia alapja a polgár (választójog), a Knesszet törvényhozása és a bírósági kontroll; ez nem „a zsidó ethnosz közjogi uralma”, hanem egy – etnokulturális önmeghatározást is tartalmazó – állam rendes demokratikus intézményi szerkezete. Ezt még azok a kritikus álláspontot képviselő szerzők is adottnak veszik, akiket Halmai idéz (pl. Weiler), csak éppen mintha átértelmezve Weiler fogalmát: Weiler „demosz”-problémája elsősorban a belső társadalmi törésvonalakról és legitimitásérzetről szól, nem pedig arról, hogy Izrael „alkotmányos értelemben” ne lenne „demosz-állam”.

A bírált alaptörvény valóban a hébert teszi meg hivatalos nyelvvé, és az arab nyelvnek speciális státuszt biztosít, de 4(c) cikkében világosan kimondja, hogy „e cikk rendelkezései nem csorbíthatják az arab nyelvnek a hatálybalépés előtt a gyakorlatban fennálló státuszát.” E mondat jogtechnikailag anti-regressziós formula (legalábbis normatív szándékában), amelyből a bíróságok és a közigazgatás számára az olvasható ki, hogy a korábbi gyakorlat visszavágása nem a törvény célja. Lehet vitatni, hogy ez a klauzula mennyire erős, és hogyan érvényesül. De aligha lehet úgy elbeszélni eme alaptörvényt, mintha pusztán „lefokozás” lenne, hiszen a szöveg önmaga tartalmazza a korlátozást.

Pontosan így értelmezte e rendelkezéseket a Legfelső Bíróság is. Noha az alkotmánybíráskodási funkciókat is ellátó Legfelső Bíróság kétség kívül „elutasította mind a tizenöt indítványt”, mellyel e szöveghelyeket megtámadták, ahogyan ezt idézett írásában a szerző állítja, megismételve korábbi cikkében tett megállapítását (Liberális cionizmus. Utópia vagy mítosz? ÉS, LXVIII. 51-52, 2024. december 19.), de a döntés nem az, aminek első pillantásra látszik. Halmai Gábor azt sugallja, mintha a bíróság alkotmányosan megerősítette volna az arab állampolgárok egyenlőtlen helyzetét. A 2021-es döntések valóban nem semmisítették meg a bírált alaptörvény passzusait, de ennek oka a többi alaptörvény által kialakított alkotmányos összhangban van, márpedig ez a bíróság központi logikája (az alkotmányos harmónia, „constitutional harmony”), melynek alapja az, hogy a nemzetállami alaptörvényt a többi alaptörvénnyel és az alapjogi-egyenlőségi doktrínával együtt kell olvasni, és nem úgy, mint amely felülírja az egyenlőségi elvet. Ha a szerző ezt következetesen végigvinné, akkor összeomlanék a „nemdemokrácia”-ítélete, pedig a bíróság nem egy apartheid-szerű normarendszert „szentesített”, hanem egy létező, a bíróság által alkalmazott korlátozó értelmezést adott, amelyben a nemzetállami alaptörvény identitásnorma, nem pedig egyéni jogokat elvonó alapjogi „fordítókulcs”.

Ekként értékelhető az a hivatkozás is Joseph Weiler egy cikkére, amely szerint az izraeli állampolgárokat a középpontba helyező rendszer „átalakítása a zsidó nemzet-állami felfogásra kizárja a demokráciát Izraelben”, hiszen Weiler szövegének magva (a cikk által linkelt változatban) az, hogy a demokrácia ontológiai előfeltétele egy demosz, és Izraelben a zsidó demoszon belül is repedések vannak („fractured demos”), és még ehhez jön a zsidó–arab viszony. Weiler azt állítja, hogy demosz nélkül a többségi legitimitás omlik. Ez elméleti figyelmeztetés a társadalmi kohézióra, nem Izrael „nemdemokrácia”-minősítése, ám a szerző Weilerből a jelek szerint azt olvassa ki, ami retorikailag szükséges neki, hogy Izraelt Magyarországgal egy polcra tegye. A vitatott alaptörvényre azonban aligha mondható, hogy „alkotmányosan megerősíti az arab lakosság egyenlőtlen helyzetét”, mert ennek kimondása az alaptörvények teljes korpuszát és az egyenlőségi doktrínát hallgatná el.

Eme alaptörvény valóban nem tartalmaz egyenlőségi klauzulát, ez igaz. De ebből nem következik, hogy Izrael alkotmányos rendjében nincs egyenlőségvédelem. A klasszikus ellenvetés az, hogy az egyenlőség a Legfelső Bíróság jogfejlesztésében az emberi méltóság és a jogállamiság köréből, továbbá a demokratikus berendezkedésből kap alkotmányos státuszt. Ám a szerző úgy beszél, mintha a nemzetállami alaptörvény önmagában volna „Izrael alkotmánya”, holott Izrael „alkotmánya” az alaptörvények együttese, melynek értelmezésében sokat segít az erre épülő esetjog.

Ezért nem célszerű az izraeli alkotmányosságot (az alaptörvények egészét, a bírói doktrínaépítést és a vonatkozó ítélkezést) egyoldalúan olvasni, hiszen ebből lesz az a retorikai eredmény, hogy Izrael „nemalkotmányos nemdemokráciaként” kerül a magyar rendszer mellé. A módszer lényege: egy vitatott alaptörvényi szövegrészből és a háborús kontextusból általános, rendszerszintű diagnózist vezetni le, a részjelenségeket a teljes alkotmányos rend egészére vetítve, átnézve a teljes alkotmányos keret (különösen az emberi méltóságról és szabadságról szóló alaptörvény, a Legfelső Bíróság jogfejlesztése, a „zsidó és demokratikus állam”-doktrína, az egyenlőség bírói védelme és a nemzetállami alaptörvény korlátozó értelmezése) legfontosabb elemein.

Ráadásul a „teljes képig” a Függetlenségi Nyilatkozaton át is vezethet az út, hiszen ez kimondja: „Izrael Állama teljes társadalmi és politikai jogegyenlőséget biztosít minden polgárának vallási, faji és nemi különbségtétel nélkül.” E nyilatkozat jogi státuszáról lehet vitázni; nem alaptörvény, de az izraeli alkotmányos önértelmezésben alapszöveg. Izrael „alkotmányos demokráciájának” elemzéséből kihagyni legfeljebb kivonatolt vádirat megszületését eredményezheti.

A Legfelső Bíróság olyannyira törekszik az egyenlőségelv megőrzésére, hogy sokszor még a sokat vitatott ítéleteiben is érvényt szerez neki. A híres Ka’adan-ügyben például az elvet a földpolitikában is érvényesítette. Az állami földdel kapcsolatban a diszkrimináció tilalmát kimondó ítélet éppen azt a Halmai Gábor-féle narratívát gyengíti, hogy „alkotmányosan megerősített egyenlőtlenség” lenne az alap. Az nem tévedés, hogy Izraelben van diszkrimináció és egyenlőtlenség (van, és vitatják is), de ezt aligha lehet alkotmányosan lezárt tényként beállítani, miközben a Legfelső Bíróság számos esetben épp a diszkrimináció ellen hozott döntést. Halmai Gábor ugyanakkor azt állítja, hogy az LB „megtagadja” a palesztin tulajdon és személyi szabadság védelmét „álszent” szuverenitási érvvel. Az izraeli jog és a nemzetközi humanitárius jog (belligerent occupation) viszonya valóban bonyolult, és az ítélkezés sokszor vitatható, de a kép nem az, hogy a bíróság „nem véd”, hanem az, hogy bizonyos keretek között véd, máskor pedig a biztonsági érvelésnek ad primátust. Ebből csak az utóbbit látni meg, és azt retorikailag minősíteni („álszent”) azért sem lehet igazságos, mert az ellenpéldák is számosak.

Ezek közül az Elon Moreh-ügy ítélete (HCJ 390/79) különösen beszédes a magántulajdon védelme tekintetében a megszállt területek vonatkozásában. A magántulajdonú palesztin földre telepített polgári telep ügyében a bírósági anyagok hozzáférhetők; a tényállás lényege, hogy a föld magán volt, és a telepítés jogszerűsége vitatott volt. Az általános állítás („megtagadja a védelmet”) már csak azért sem tartható, mert az Elon Moreh-ügy a legismertebb példák egyike arra, hogy az LB a megszállt területen is képes volt a tulajdonhoz fűződő jogok oldalára állni – még ha az izraeli teleppolitika egészét nem írta is felül.

Az arányosság és bírói kontroll tekintetében a Beit Sourik-ügy ugyancsak figyelemreméltó (HCJ 2056/04). Az ezügyben hozott ítéletében (mely szintén elérhető hiteles angol fordításban is) a bíróság arányossági tesztet alkalmazott a „biztonsági kerítés” nyomvonalára, kifejezetten mérlegelve biztonság és a helyi lakosság jogsérelmeinek viszonyát. Lehet azt mondani, hogy ez nem elég, vagy hogy a megszállás egészét legitimizálja, de nemigen lehet azt állítani, hogy a bíróság „megtagadja” a védelmet, és csak „álszent” érvekkel operál.

Kategóriatévésztésnek tartható ugyanakkor, hogy Halmai az alkotmányos demokrácia tárgyalásába beemeli Harari egyik publicisztikai megjegyzését az őslakosság-történetek problematikájáról, és Pappé (vitairat-jellegű) könyvét a „lakatlan Palesztina” mítoszáról. Ezzel az egyik gond az, hogy ezek nem alkotmányjogi források. Attól, hogy identitásviták léteznek, még nem következik, hogy Izrael alkotmányos rendje „nemdemokrácia”. A másik probléma, hogy e betétekkel a szerző érzelmi és morális nyomatékot ad a nemzetállami alaptörvény olvasatának – mintha a törvény 1(a) mondata („történelmi haza”) valami „történettudományi tézis” volna, amit Harari „cáfol”. Csakhogy az 1(a) cikkely egy alkotmányos-azonosságbeli deklaráció, nem historiográfiai lábjegyzet, a Harari-szöveg pedig maga is publicisztika.

Ugyancsak problémásnak érzékeljük az idézett írás számait és következtetéseit. A szerző az arab állampolgárok arányáról ír (18, illetve 21 százalék), és a probléma nem is az, hogy arányokról beszél, hanem az, hogy a demográfiai tényeket átcsúsztatja normatív státusszá („másodlagos állampolgár”, „alkotmányosan megerősített egyenlőtlenség”), miközben az izraeli állampolgári jogállás (választójog, pártok, képviselet, bírósághoz fordulás) és az alkotmányos bírói kontroll realitása nem illik a „másodlagos állampolgár” totalizáló fogalmába.

Szintén visszás az az utalás, mely szerint a megkérdezettek „82 százaléka támogatja a kitelepítést”, mert ebből nem lehetne rendszertézist gyártani. Halmai a Haaretz-cikkre támaszkodva azt állítja, hogy egy felmérés szerint az izraeli zsidók több mint nyolcvan százaléka támogatta a gázai palesztinok kitelepítését. A hivatkozott Haaretz-anyag valóban ilyen állítást közöl (legalábbis a cikk kivonata szerint), de itt is módszertani hiba történik, mert a közvélemény-kutatás nem alkotmányos állapot, ráadásul a háborús sokkban mért attitűdökből visszakövetkeztetni a „zsidó identitás fölébe kerekedett az izraelinek” alkotmányos diagnózisára publicisztikailag hatásos lehet, de szakmailag bizonytalan ugrás.

Azon állítás, hogy a nemzetiség-nyilvántartásban nincs „izraeli” válaszlehetőség, kontextus nélkül ugyancsak félrevezető. Halmai azt írja, hogy „csak a zsidót, arabot vagy drúzt lehet választani, izraelit nem”. Ennek vannak igazgatási és jogvitás előzményei (különféle regisztrációs kategóriák), de ebből megint ugyanaz a hiba következik: a szerző ezt úgy kezeli, mint a „zsidó identitás alkotmányos dominanciájának” perdöntő bizonyítékát, miközben ez nem az alkotmányosság struktúráját írja le, hanem egy adminisztratív-identitás-jogi konfliktusmezőt.

Szintén kétesnek érzékeljük Goldmann „boomerang effect”-cikkére való hivatkozást, mert ezt Halmai úgy használja, mintha Izraelről szóló alkotmányjogi bizonyítás volna, pedig Goldmann EJIL:TALK!-bejegyzése arról szól, hogy a nemzetközi jog szelektív semmibevétele visszahat a belső jogállamiságra, és példaként említ izraeli megszállás-kritikai gondolatokat, csakhogy ez blogposzt (nem ítélet, nem alkotmányjogi monográfia), normatív-politikai érvelés, és nem bizonyítja Halmai fő állítását („Izrael nem felel meg sem alkotmányosságnak, sem demokráciának”).

Érdemes ugyanakkor arra is egy pillantást vetni, hogy mi az, ami a jelzett írásban elkerülni látszik a szerző figyelmét. A „zsidó és demokratikus” kettősség ugyanis nem a nemzetállami alaptörvényben van „elsősorban”, hanem sok más normában, többek között az emberi méltóságról és szabadságról szóló alaptörvény célklauzulájában: „Ezen alaptörvény célja … Izrael Állam értékeinek – mint zsidó és demokratikus államnak – alaptörvényben való rögzítése.” E klauzula sok neves szerző szerint is nagy jelentőségű, márpedig e mondat (és a köré épült bírói gyakorlat) önmagában cáfolja azt a sugalmazást, hogy a nemzetállami alaptörvény „alkotmányosan levitte” volna a demokráciát a pályáról. A vita inkább az: milyen a kettő aránya, és mennyire szerencsés a nemzetállami alaptörvény szövege, de ez más állítás, mint az, hogy „nemdemokrácia”.

Halmai kulcstézise azonban („ethnos vs demos”) túllép a nemzetállami alaptörvény szövegén. Írásában azt olvassuk, hogy Izrael (a magyar Alaptörvényhez hasonlóan) „nem a demosban”, hanem a „zsidó ethnosszal azonosított nemzetben” látja az alkotmányalkotás alanyát. Itt két külön szint összemosása történik: a nemzeti önrendelkezés (collective national self-determination) és az állampolgári egyenlőség (equal civil/political status). Bár az alaptörvény valóban csak a zsidó nép önrendelkezési jogának megvalósítását ismeri el Izrael Államában, ebből nem következik automatikusan az állampolgári egyenlőség tagadása. A Legfelső Bíróság összefoglalója kifejezetten rögzíti, hogy az 1. § „a nemzeti önrendelkezésről” szól, és nem tagad „személyes vagy kulturális jogokat” „sub-national” szinten, kimondva: „Az 1. § … nem tagadja a személyes vagy kulturális jogokat ‘szubnacionális’ szinten.” Halmai itt úgy érvel, mintha (a) -tól (b) logikai szükségszerűség lenne. Nem az. A vita arról szólhat, hogy jó-e, arányos-e, szerencsés-e ez a megoldás (sok izraeli szerző szerint nem az), de Halmai ennél tovább megy: jogi szükségszerűségként kezeli.

Ráadásul az LB a már említett negyedik bekezdés értelmező rendelkezését tovább-értelmezve is egyértelmű irányt szab. Lehet azt mondani (és sokan mondják), hogy az arab nyelv „speciális statusza” szimbolikusan visszalépés, de Halmai úgy állítja be, mintha jogilag egyenes vonalú „alkotmányos lefokozás” volna értelmezési korlát nélkül. Ez egyszerűen nem az, amit a 4(c) és a Hasson-ítéletben rögzített értelmezési keret jelent.

A „telepes”/„zsidó település” (7. cikkely) ügyében Halmai biztos tényként adja elő azt, amit a bíróság kifejezetten korlátozott. E passzus kimondja, hogy „az állam a zsidó letelepülés/településfejlesztés előmozdítását nemzeti értéknek tekinti …” Halmai ebből arra következtet, hogy ez „alkotmányosan megerősíti” a nem-zsidók kirekesztését. Csakhogy a Hasson-ítélet szerint: „A 7. § az egyenlőség értékével összhangban valósítható meg … nem arra irányul, hogy legalizálja a nem-zsidók diszkriminációját és kizárását állami földekből …” És nem csak elv: az ítélet konkrét példát hoz, ahol egy alsóbb bíróság tévesen támaszkodott a 7. §-ra, majd a fellebbviteli bíróság ezt korrigálta (Carmiel-ügy). Ezzel szemben Halmai úgy beszél, mintha a 7. § „alkotmányos diszkriminációs felhatalmazás” lenne, miközben (i) a szöveg önmagában sem mondja ezt, (ii) a Legfelső Bíróság kifejezetten elutasította ezt az olvasatot.

Az egyik leglátványosabb csúsztatás viszont az „őslakosság” említése, mert e szót a bírált alaptörvény nem tartalmazza. A szerző Hararit idézi arra, hogy „téves” az állítás, miszerint a zsidók „eredeti őslakosok” a térségben. Csakhogy a nemzetállami alaptörvény 1(a) szekciója nem „őslakosságról” beszél, hanem azt mondja, hogy „Izrael földje a zsidó nép történelmi hazája …” A „történelmi haza” (historical homeland) nem azonos az „őslakos, elsőként ott levő” (indigenous/aboriginal) állítással. Halmai itt szalmabáb-érvelést hajt végre: behoz egy radikálisabb tézist („őslakosok”), majd Hararival leveri, csak épp nem ez áll az alaptörvényben. (Harari FT-cikke ettől még lehet releváns politikai-morális vitában, de alkotmányjogi cáfolatként mellélövés, mert rossz mondatra válaszol.)

A sokat emlegetett állítás pedig, miszerint „a Legfelső Bíróság elutasította mind a 15 indítványt, tehát alkotmányosan megerősítette az egyenlőtlenséget”, logikai hiba. A Legfelső Bíróság elutasította ugyan az érvénytelenítést, de a döntés lényege nem az, hogy „jó a diszkrimináció”, hanem az, hogy (i) az alaptörvényt a többi alaptörvény fényében kell értelmezni (alkotmányos harmónia), és (ii) az egyenlőség alapelv, és a hiánya a nemzetállami alaptörvényben nem „csökkenti” a státuszát.

A bíróság gyönyörűen kimondja: „Az egyenlőség elve jogunk alapvető elve …” Továbbá: „… az, hogy az elv nincs benne [ezen alap törvényben], nem csorbítja … státuszát …” Az LB tehát nem „alkotmányosította” az egyenlőtlenséget, hanem azt mondta: a vitatott szöveghelyeket egyenlőséggel kompatibilis olvasatban kell tartani. Ezt persze lehet kritizálni (sokan kritizálják: miért nem rögzítettek explicitebb korlátot), de Halmai következtetése („vagyis megerősítette az egyenlőtlenséget”) nem következik a döntésből.

A „nincs izraeli nemzetiség, csak zsidó/arab/druz” állítás: igaz, de Halmai rossz helyre köti, és rossz következtetést von le. Szerzőnk a nemzetállami alaptörvény „új eleméhez” kapcsolja, hogy a nyilvántartásban nincs „izraeli” nemzetiség. A „population registry” nemzetiségi rubrikájáról szóló vita és ítélkezés nem a 2018-as nemzetállami alaptörvény következménye. A Legfelső Bíróság 2013-ban (Ornan-ügy) kifejezetten a korábbi Tamarin-doktrínát idézi, és elismeri, hogy „izraeli nemzetiség” élhet szubjektív identitásként, de a jogi kategorizáció más kérdés: „Ezen ítéletben foglaltak nem azt jelentik, hogy ne létezhetnék „izraeli nemzetiség” – egy ember lelkében …” Halmai tehát időben és okságban is máshová nyúl: egy régebbi, registry-logikából és államkarakter-vitából eredő kérdést a nemzetállami alaptörvény „bizonyítékává” tesz. Ettől még lehet alkotmányelméleti jelentősége, de nem úgy, ahogy az írás használja.

Ugyancsak problémásnak érezzük az izraeli állampolgársági jogegyenlőség és a megszállt területek jogrendjének összekeverését. Halmai egy bekezdésen belül csúszik át az izraeli arab állampolgárok helyzetéről a „megszállt területeken élő palesztinok” jogvédelmére, majd vissza. Ez retorikailag hatásos, de a két rendszer két külön alkotmányos/jogi rezsim: egyfelől van az Izrael szuverenitása alatti polgári jogrend (állampolgárok, alaptörvények, LB), másfelől a területek (különböző státuszú) katonai/közigazgatási jogrendje, és ebből következnek a bírósági kontroll eltérő doktrínái. Lehet (és kell) vitázni arról, hogy a bíróság mennyire véd „ott”, de ebből nem lehet automatikusan levonni azt, hogy a nemzetállami alaptörvény „alkotmányosan rögzíti” az izraeli arab állampolgárok másodrendűségét. A szerző itt politikai narratívát épít jogdogmatikai lépések helyett.

Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy Izrael alkotmányossága nem a nemzetállami alaptörvényen áll vagy bukik, hanem az alaptörvények együttolvasásán, a bírói kontrollon és a „zsidó és demokratikus” értékek több forrásból táplálkozó szerkezetén. A Hasson-döntés nem „alkotmányosítja a diszkriminációt”, hanem interpretációs korlátokat állít: az alaptörvény 1. szakasza nemzeti önrendelkezésről szól, 4. szakasza alapján az arab nyelv státusza a gyakorlatban nem csorbul, 7. szakasza alapján pedig mindez az egyenlőséggel együtt értelmezendő. Ezzel szemben Halmai érvelése sorozatosan összemossa a szimbolikus alkotmányos identitás-mondatokat a jogkorlátozó operatív szabályokkal, és amikor operatív következményt állít, ott rendre kihagyja a szövegben és a bírói értelmezésben szereplő fékeket.

A mindezek alapján megvont párhuzamot Izrael és Magyarország között pedig egyfajta provinciális rövidzárnak értékelhetjük, mert itt a legnagyobb gond nem az, hogy Izraelben vannak illiberális tendenciák, kormányzati túlkapások, súlyos háborús jogviták és társadalmi polarizáció (vannak). Hanem az, hogy Halmai a magyar autoriter államszerkezet (intézményfoglalás, választási és médiarendszer strukturális torzítása, alkotmányos fékek tartós leépítése) mintázatát ráhúzza Izraelre, miközben a két rendszer intézményi szerkezete és nemzetközi mérőszámok szerinti státusza is más.

A V-Dem 2025-ös demokráciajelentése Magyarországot tartósan „választási autokrácia” kategóriában tárgyalta. A Freedom House 2025-ben Magyarországot „részben szabad” (65/100), Izraelt pedig „szabad” (73/100) kategóriába sorolta. Ezek a besorolások nem „szentírások”, de egy dolgot biztosan jeleznek: Halmai Gábor „két nemalkotmányos nemdemokrácia”-minősítése nem egyszerűen vitatható, de a legáltalánosabb, nemzetközi összehasonlító mérőpontokkal is feszültségben áll.

Halmai idézett írásának jellege talán abban ragadható meg leginkább, hogy minden bizonnyal megelégszik egy „politikai hangulatpárhuzammal” (Orbán és Netanjahu között), és nem végzi el az alaptörvények (különösen az alapjogi alaptörvények) teljes rendszerének, az LB doktrínáinak, az arányossági és egyenlőségi jogfejlesztésnek, valamint a megszállás-jog/államjog kettősének korrekt, kétoldalú bemutatását. Mindez alighanem azért történhetik így, mert Halmai az izraeli alkotmányosságot a jelek szerint nem rendszerként, hanem „terhelő részletek” gyűjteményeként kezeli, amennyiben a bírált alaptörvény értékeléséből kihagyja a 4(c) korlátozó mondat jogi jelentőségét; az alaptövények egészéből kihagyja az alapjogi és bírói egyenlőségvédelmi keretet; az LB döntését úgy tálalja, mintha az „alkotmányosan hitelesítette” volna az egyenlőtlenséget; hivatkozott forrásaiból pedig retorikai fegyvert csinál, nem fogalmi diagnózist, feltehetően azért, hogy a magyar rendszerrel kész párhuzamot kapjon.

Külön jelentőséget ad ugyanakkor a szövegnek az a tény, hogy a szerző jelzett írását (néhány kiegészítéssel és – figyelemreméltó módon – némileg más hivatkozásokkal) a méltán neves Verfassungsblog-oldalon is megjelentette angolul, a fentebb bírált állításokkal és utalásokkal együtt, a reakciókat azon az oldalon is lehetővé téve.

Márpedig Magyarország és Izrael politikai rendszereinek összemosása súlyos arányossági problémákat vet fel. Számtalan tény, sajátosság és közelmúltbeli vita is bizonyítja, hogy Izraelben a bírói felülvizsgálat igen széles, a bírói függetlenség megkérdőjelezhetetlen, politikusok felelősségre vonása mindennapos, a többségi elv érvényesül és az alapjogok garantáltak, vagyis az alkotmányos demokráciának mind az alkotmány-, mind a demokrácia-pillére szilárd, az ország szabad. Ezzel szemben Magyarország nem alkotmányos állam és nem demokrácia. A relativizálás mindenesetre aligha segíti elő, hogy egyszer az legyen.