Szeretet és szerelem észrevétlen limese

A kifelé befelé figyelő lírai én szilánkos jelene, és a múlt terebélyes, plasztikus képei váltakoznak a regényben; érzékeny, pókháló finomságú mondatok csillannak a halál sötétségében, és a röhögős, keménykedő szleng a gyerekkor lefoghatatlan eufóriájában, a múlt eleven jelenné lesz, a jelen néha széthull darabokra.

Leszíjazva fekszik a regény haldokló főhőse a vijjogó, száguldó mentőben, és mintha bozóttengerből érne ki újra meg újra a napsütötte tisztásra, a világ közepére, gyerekkora Klauzál terére.

„…az utcán szokatlan zsivaj, nyüzsgés hullámzik végig.” Úgy érezzük, mintha Gagarin egyenesen a Klauzál térről szállt volna fel az űrbe.

„- Hogy félhetett az az ürge odafent, egyedül. Tuti imádkozott – mondja Ákos…”

A hatvanas években vagyunk, Magyarország végre megpihent két világháború, egy véres diktatúra, egy véres forradalom és a megtorlások időszaka után, de lassanként minden szürkévé válik, mintha fekete-fehér film peregne, úgy tűnik, hogy itt minden véges, s a rendszer, amiben élünk végtelen…

Lipiék alijázni akarnak Izraelbe. Lipi az apja nélkül ritkán megy ki az utcára.

„- Ne majrézzál…” mondja neki a barátja. „Béke van hapsikám! Tutiság, jóság.”

Ákos néha a gáztűzhellyel játszik, az ajtaját nyitogatja, bedugja a fejét a sütőbe, „próbálgatja, meddig bírja levegő nélkül… Szinte élvezi a duruzsoló hangot, ahogy a földön térdelve körülveszi fejét a gáz szaga…”

Furcsa játék. Meddig bírja? Meddig bírná a gázkamrában?

A fiú körül minden bizonytalan, a zsidóságával sem tud mit kezdeni, anyja már nem gyújt gyertyát péntek esténként, többnyire már csak a szocializmus mindent betakaró szürkesége alól fel felbukkanó antiszemitizmus miatt érzik magukat néha zsidónak.

Ákos figyeli a Dob utca sarkán a hatalmas cirádás közklotyóban sietve eltűnő párokat, hallgatja a teherhordó Hamvas úr „jidliző rigmusainak ismételgetését”, élvezi a napsütést a világ közepén, a lassan fellélegző, sokszorosan traumatizált emberek között, és egyik napról a másikra, ahogy a munkások hantolják ki a „csontbábukat”, a játszótér tömegsírrá válik, Ákos áll a deszkapalánknál, a szemével keresi a rokonai testét.

„- Úristen ezek a motyók” – bámulja hitetlenkedve Krámer Ákos beteg nagyanyjának ládáit, koffereit, az egész szobát betöltő csomagjait. Mert a nagymama útra kész, mert lehet hogy menni kell, megint, hirtelen, ideiglenes számára a lakása, az itteni élete, mint ahogy Kertész Imre se érezte magát sehol otthon.

Azért mégis édes bús hangulata van ennek a könyvnek, a fiúk szlengje olyan természetes, mintha a regény írója most is közöttük élne, Sánchez gyermekei jutnak eszembe vagy az Előttem az élet.

Több szólam, a valóság több rétege fut egymás mellett, a kisgyerekkor az ötvenes években, mikor a gyerek a felnőttek elharapott szavaiból, az ijedt duruzsolásból érzi, hogy baj van, mikor a felnőttek végül is magára hagyják a gyerekeket, és a viceházmesterné gondoskodik róluk az óvóhelyen, még mesél is nekik. Aztán az elhallgatás évei következnek, a szocializmus egyre szürkébb rétegei, ahogy lassanként marionetté válnak az emberek, de az író mégis megtalálja az eleven színeket (a lakóközösség táncraperdülve mulat, a ház lakói Vargáék ablakába préselődve nézik a Táncdalfesztivált a szoba mélyén villódzó, harsogó televízióban, egy nagyothalló öregember egy utcai fülkéből Ákos közvetítésével próbál telefonálni Amerikába szakadt fiával.) Sűrű, informatív a szöveg. Realista megközelítés, sokszor leheletnyire a valóság felett. Az író néha mocsokban turkál, de az emlékezet megváltja azt, talán még senki nem ragadta meg így a kádári szocializmus unalmasnak tartott, de a merev, lefojtott szürkeségen mégiscsak áttörő ezerarcú, hangú, viharvert, zsibongó, édeni Klauzál terét.

„Szeretném ha többször megkerülnénk a teret a mentővel…” – gondolja a haldokló –

„…azt képzelem, hogy ez életben tarthat…

Tudatmaradék köldökzsinórja.”

Jól érzem magam ebben a duális szerkezetben, meg-megpihenek a múltban, és furcsa mód megpihenek a jelenben is, még ha egy haldoklóval azonosulok is. Más perspektívából, a nemlét felől lát rá az életre, keresve a határvonalakat, az elmúlás és a létezés határvonalát, a zsidók és a nem zsidók között húzódó határt, a kommunizmus mindenkit keblére ölelő szeretetén áttűnő antiszemitizmust (a plakátokon megjelenik az uszító Izrael-ellenesség, csendben lebontják az izraeli nagykövetséget, Ákost megalázzák az osztálytársai a mosdóban, „úttörőkolbász” kiabálják röhögve.) A haldokló a családja lassú asszimilálódásának határát keresi, mikortól válik a zsidóból nem zsidó, ha egyáltalán lehetséges ez, keresi a határvonalakat, a reménytelenségében is gyönyörű anya-fia „szerelemét”, a szeretet és a szerelem észrevétlen limesét.

Surányi András A világ közepe / & Ampersand kiadó / 2024 / 264 oldal