Izrael mellett, de kritikusan, mértékkel

Olvasom a petíció aláírói és bírálói által fölhozott érveket. Arra jutottam, hogy nem csatlakozom az aláírókhoz, ám nem tudok fenntartás nélkül egyetérteni a bírálókkal sem.

A bírálók arra hivatkoznak, Izrael a létéért küzd, s az aláírók nem fogják föl ezt, illetve nem gondolnak bele abba, min ment keresztül a zsidóság Izraelen kívül, illetve Izraelen belül. Az aláírók lényegében az övezetbeliek, illetve a túszok vagy a harcoló katonák szenvedéseire, tehát szintén emberi szempontokra hivatkoznak, és valamelyest jó érzésű ember nem rántja meg a vállát sem az érvekre, sem az ellenérvekre.

A bírálók érvei ugyanakkor nagyobb súllyal esnek a latba, mivel a háborúzó felek közül nagyobb bűnök terhelik az arab politika felelőseit, mint az izraeliéit.

A legfontosabb a közvetlen kiváltó ok. Tudjuk, az izraeli hadsereg 2005-ben kivonult, s hátrahagyott számos melegházat, ezenkívül milliárd dolláros évi nagyságrendben áramlott Gázába a nyugati, illetve a gazdag arab országokból érkező gazdasági támogatás. Nem nehéz belátni, ebből az övezetet föl lehetett volna fejleszteni az ázsiai kis tigrisek szintjére. Vagyis, ha a gázai arabok teszik azt, amit az ázsiai kis tigrisek polgárai. Azok, akik nem is kapták meg az említett támogatást, míg az arabok erre is támaszkodva dolgozhattak, fejleszthettek volna.

A Hámász azonban másként döntött. Vezetői a pénzt az Izrael elleni háborúra – a küzdelmet már jóval a mostani agresszió előtt elkezdték –, az ahhoz szükséges rakétabázisok és egyéb eszközök kiépítésére, beszerzésére fordították, s ami megmaradt, abból jórészt luxuséletet teremtettek maguknak, ráadásul nem is Gázában, hanem azon kívül.

Aztán jött, ami jött, s ez kezdetben Izrael mellé is állította a különböző országok lakóit, magam is részt vettem két nagy tüntetésen. Az egyik a Cipőknél, a Hit gyülekezete szervezésében zajlott, a másik pedig a Dohány utcai zsinagógában, az utóbbi kormánytagok és ellenzéki pártok, illetve több ezer magánszemély részvételével.

A háború sajnos azóta húzódik, és az övezetből érkező megrázó jelenetek közrejátszottak abban, hogy sokan Izrael ellen fordultak.

A látszat Izrael ellen szól, miután becsapódnak a rakéták, ott vannak a katonák stb., stb., s mindezt a Hamasz zseniálisan használja ki hamisított felvételekkel, szemérmesen elhallgatva a civil létesítmények alatt elhelyezett rakétabázisokat, amelyekről viszont Izraelbe vágódnak be a rakéták.

És persze emberei mindenütt rájátszanak az antiszemitizmusra, amely sajnos nem távozott a sírba, csak a holocaust utáni évtizedekben valamelyest elhalványult. Most már sokan népirtással vádolják Izraelt, szinte szó sem esik arról, ki kezdte az agressziót lényegében az izraeli zsidók kiirtásának céljával, és nem esik szó a túszokról, és az azokkal szembeni bánásmódról sem.

Ez a döntő érv szól tehát a petíció ellenzői mellett. Továbbá az aláírók az ún. béketüntetéseket hiányolják, ami két okból is fölháborító, illetve, mondhatni, idiotizmus. Inkább örülni kellene annak, hogy nálunk – kopogjuk le –, egyelőre nem került sor olyan durva incidensekre, mint számos nyugati államban, nem életveszély kipában sétálni az utcákon, és minden baj nélkül folyt le például a két megölt izraeli személyről tartott megemlékezés a Széna téren, holott nem maradtak el az izraeli zászlók sem.

És van még egy szempont. Orbán ellen tüntetni olyasmiben, amiben a kormánynak igaza van, s ami a liberális, illetve baloldali ellenzék támogatását is bírja, eltereli a figyelmet azokról a bajokról – az oktatás, egészségügy, gazdaság csődbe vitele, a demokrácia de facto fölszámolása, az EU-ból és a NATO-ból való kifarolás, behódolás Oroszországnak és Kínának, s ezen belül az Ukrajna elleni népirtó háború melletti cinkosság –, amelyek ellen viszont szükség lenne, minimum a Pride-hoz hasonló tüntetésekre.

Végül azért emlékeztetnék, Izrael az egyetlen demokratikus és igazán fejlett ország a térségben, és szerepe nemzetközileg is pozitív annyiban, hogy támogatja a kurdok szabadságharcát, az iráni belső ellenállást, és most már Ukrajnát is.

A térségben sok évre visszamenően zajló konfliktust illetően, az arab illetékesek hosszú időn át nem mentek bele semmiféle kompromisszumba, mint azt a megújuló háborúk mutatják. Ezek közismert fejlemények, hosszan taglalni nem érdemes őket. A fekete-fehér beállítás ellen szól, hogy azóta javulás állt be a kapcsolatokban – ez is Izrael mellett szól –, és a Hamasz azért támadott, mert vissza akarta állítani a háborús helyzetet.

Ám nem szabad megfeledkezni a negatívumokról sem. Mindenekelőtt a Netanjahu és kormánya által játszott igen negatív szerepről. Orbánékhoz hasonlóan, kezet emeltek a demokratikus intézményekre, nem készültek föl a támadásra, sőt, hadbírósággal fenyegettek a határon szolgáló (!) és a veszélyre figyelmeztető katonaleányokat.

És azt sem lehet elhallgatni, hogy nem ártatlanok az araboknak okozott sérelmek tekintetében sem. A kormányzó koalíció egyes vezetői, Becalel Szmotriccsal az élen, Meir Kahane ,,szellemi” örökébe lépve irredenta elveket hirdetnek, nyugtalanságot keltenek az Izraelen belüli arabok körében is, terjeszkednek ezen kívül Ciszjordániában. Az is megfontolandó – ebben Budapestről nem tudok állást foglalni, csak megemlítem –, hogy a túszok hazahozatalát követelő tüntetőkön kívül, a témában nyilván illetékes katonai vezérkar és valamennyi katonai szakértő ellenzi a hadműveletek folytatását, rámutatva a kockázatokra, illetve az ország elszigetelődésére.

E tények cáfolják szerintem annak jogosságát, hogy az aláírók, illetve az ellenzők közül többen eljutnak egymás igazságtalan becsmérléséig. Ennek részletes ismertetésébe nem kívánnék belemenni, mert már annyian olvashatták.

A szerző nyugdíjas újságíró