Izrael-kritika, antiszemitizmus, zsidó(ön)gyűlölet

Hogy an lehetséges, hogy az „Izrael-bírálat”, mint fogalom, létezik, miközben „Svédország-bírálatról”, „Görögország-bírálatról” még senki sem hallott? Még „Németország-bírálatról” sem, holott ez az ország, történelme okán talán megérdemelné a kitüntetett figyelmet.

Oroszország Ukrajna elleni háborúját világszerte elítélik és szankcionálják, de az „Oroszország-bírálat” nemigen fordul elő a nemzetközi szóhasználatban. „Kína-bírálat” sincsen – a kínai politika rengeteg kifogásolható eleme dacára.

Ez a fajta szóösszetétel egyedül a zsidó állam számára van fenntartva. A Wikipedia is tartalmaz „Criticism of Israel” nevű szócikket – miközben más országról hasonló bejegyzést nem találtam.

*

Az „Izrael-bírálat” zavaros hátterű, tisztázatlan fogalma ugyanakkor jó kiindulási pont lehet számunkra. A józan alapszabály az lenne, hogy Izrael politikájának bírálata nem antiszemitizmus, Izrael létezésének bírálata – az ott élő emberek veszélyeztetése okán – viszont nagyon is az. Mert utóbbi – főleg október 7 után – óhatatlanul felveti, hogy az ország elpusztításával együtt annak népét is elpusztítják.

Benjamin Netanjahu valamely politikai döntését bírálni nem gyűlöletkeltő; a „népirtás” hazug vádjának hangoztatása viszont igenis az, mert egy népirtást elkövető ország létezési joga megkérdőjelezhető. Miután pedig a népirtás – ez a hazug vérvád – használata mára mindennapos lett a nemzetközi médiában (a közösségi médiáról nem is beszélve) és a nemzetközi fórumokon, Izrael politikájának és létezésének bírálata teljesen összekeveredett. A kettő között teljesen elmosódtak a határok. (A népirtás-vád egyébként fél évszázados: először a szovjet propagandában bukkant fel 1967 után.)

 

Élelmiszer-osztás, mint propaganda fegyver

Tudnivaló, hogy az ENSZ palesztinügyi szervezete, az UNRWA, amely a Hamasz gázai hatalomátvétele óta (és már régebben) hivatalosan ténykedik Gázában, teljesen összefonódott a terrorszervezettel, munkatársainak nagy része egyben a Hamasz alkalmazottja is (volt). Számos UNRWA munkatárs az október 7-i mészárlásokban is részt vett. Az UNRWA égisze alatt zajló gázai élelmiszer osztás azt eredményezte, hogy a Hamasz az élelmiszer jelentős részére rátette a kezét, a többit pedig pénzért árulta a gázaiaknak, ebből fedezve a tovább háborúskodás költségeit.

Mindezek nyomán a teljesen hitelét vesztett UNRWA kivonult a segélyezésből, amit most az ENSZ egyéb szervei próbálnak átvenni, igen alacsony hatékonysággal.

Ezt a tarthatatlan helyzetet elégelte meg az USA és Izrael, amikor az élelmiszer osztásba bevont egy profi amerikai céget (GHF). Ez adja a szakmai hátteret, izraeliek pedig a biztonsági hátteret. Így igyekeznek megfosztani a Hamaszt a további harcokhoz szükséges forrásoktól. Evidens tehát, hogy Izrael elemi érdeke a hatékony élelmiszerosztás és nonszensz azt állítani, hogy katonái szórakozásból belelövöldöznek a tömegbe.

Másfelől a Hamasz elemi érdeke, hogy az amerikai segélyosztás káoszba fulladjon, és az ENSZ élelmiszer-osztás számára kedvező viszonyai álljanak helyre. Egyrészt azért, mert kezét a segélyekre rátéve ismét pénzhez és hatalomhoz jut, másfelől minél nagyobb a káosz és az élelmiszerhiány, annál nagyobb számára a propaganda győzelem. A Hamasz az Izrael ellen vívott fegyveres harcot nem nyerheti meg, de a propagandaháborút igen: A civil pajzs taktika alkalmazásával naponta szállítja a halottakat a nyugati média számára, amely ezeket hatalmas hevülettel naponta mutogatja az erre igen fogékony közönségnek.  A Hamasz célja így a háború második napjától a propagandanyereség maximalizálása – amiben a nyugati haladó média közreműködésére számíthat. Ez a koalíció valóban óriási hatékonysággal működik: amint láttuk, a népirtás vád mára bevett közhely a nyugati nyilvánosságban.

A népirtás vád első számú forrása ma –  a fegyveres konfliktus csitultával – a gázai élelmiszer osztás körüli káosz.

Kritikus izraeli újságírók ostorozzák a kormányt – a gázai lakosság ellátására vonatkozó – átgondolatlan, következetlen, hatékonytalan politikája miatt. A napi tények terén a kritika lehet jogos, de egy kulcsfontosságú tényező kimarad: az ügy iránti mindent elöntő érdeklődést nem a gázaiak iránti mélységes részvét motiválja, hanem a propaganda lehetőség: a népirtás vád igazolására most ez a téma mutatkozik legalkalmasabbnak. (Ceterum censeo: ugyanez elmondható a palesztinokról is; szenvedésük iránt azért olyan nagy az érdeklődés, mert a zsidók áldozataiként lehet rájuk tekinteni.) A nemzetközi média, politika, az ideologikus-bürokratikus gépezetté hízott NGO-k nem humanista együttérzéssel eltelt külső szemlélők, hanem az ügybe mélyen belekeveredett nehézsúlyú játékosok, akik nyomásgyakorlással, hisztériakeltéssel jelentősen befolyásolják a fejleményeket.

Az izraeli kormány politikáját bírálni tehát akkor lehet igazán hitelesen, ha ezt a hátteret számításba vesszük. Léteznek ilyen írások is, csak kevesekhez jutnak el.

*

A Hamasz muníciót és hatalmat akar, az ENSZ legitimációt akar és korrupt mivoltát akarja feledtetni, az „Izrael-kritikára” felesküdött New York Times és társai pedig ideológiai alapállását akarja – a Hamasz által szétkürtölt hírekkel – megerősíteni: lám, az izraeliek az ártatlanokat gyilkolják, hiába bizonygatják az ellenkezőjét. (Lásd az ártatlanokat gyilkoló zsidó kétezer éves toposzát.)

Aki az elosztó helyek körüli zűrzavarról tudósít, annak – ha tisztességes – ezt a hátteret minden tudósításába be kellene építenie.

*

A népirtást emlegető vagy azt sugalló Izrael-bírálatban tehát egyaránt benne van a zsidó állam politikájának és létezésének bírálata. Az utóbbi pedig szélesre tárja az ajtót Izrael és minden polgára létezési jogának megkérdőjelezése előtt. Innen egyenes út visz a Hamasz október 7-i akciójának mentegetéséhez vagy éppen támogatásához, a „by all means necessary” jelszavának hangoztatásához.

Hiábavaló és hiú ábránd azt gondolni, hogy az Izraellel kapcsolatos híradásoknak semmi közük nincs a régi típusú zsidóellenes előítéletekhez. Szinte minden, amit Izraellel kapcsolatban a nyilvánosságban megjelenik, az a kétezer éves előítéleteken, elfojtásokon és indulatokon szűrődik át.

Mi egyéb a népirtás vád, mint a széles körben elterjedt Holokauszt inverzió – az az állítás tehát, miszerint „az izraeliek/zsidók ugyanazt csinálják a palesztinokkal, mint amit a nácik tettek velük”. Az inverzió célja ugyanaz, mint a tagadásé: a Holokausztért viselt felelősség elhárítása, semmissé tétele.

Az Izrael-kritikus zsidóknak ezen a ponton kéne megállni és körülnézni: akik a „népirtás” vádban partnerek, ezt elfogadják, vagy akár tiszteletre méltó véleménynek tekintik, azok legalábbis ingoványos területre tévedtek.

 

A másodszor is kiválasztott nép

Kétezer évvel ezelőtt a zsidók Isten kiválasztott népeként tekintettek magukra. A zsidóság egyik áramlata, amelyet később kereszténységnek neveztek el, ezt a kiválasztottságot elvitatta és azt állította, hogy mivel a zsidók nem fogadták el Jézus messiási mivoltát, elvesztették kiválasztottságukat, amely ily módon átszállt az egyházra. A világhatalommá (és világi hatalommá) váló keresztény egyházat az elkövetkező évszázadokban mindig irritálta a zsidó nép léte és hitvallása, amely önmagában kihívás volt a keresztények önképe ellen. A zsidók elüldözése a középkori keresztény királyságokból szorosan összefüggött ezzel az irritáló kihívással.

A Holokauszttal a nyugati világ önképe összeomlott. A nácik és szövetségeseik az ipari méretű népirtással addig ismeretlen erkölcsi mélységekbe rántották az emberiséget. „A mi modern mitológiánk egy gigantikus negatívummal kezdődik: Isten megteremtette a világot, az ember megteremtette Auschwitzot” – írta Kertész Imre.

Az emberiségnek a 2. világháború nem volt más választása, minthogy ezt a mélységet válassza – abszolút nulla pontként – az új erkölcsi rend igazodási pontjának. Ennek az új morálnak lett a jelmondata a „Soha többé!”. (Lásd Adorno erkölcsi parancsát, a „negatív kategorikus imperatívuszt”, miszerint a cselekedeteink legfontosabb igazodási pontja, hogy Auschwitz ne történhessen meg még egyszer.)

Mivel azonban a Holokauszt áldozatai a zsidók voltak, ennek az új erkölcsi rendnek ismét csak ők lettek a letéteményesei. A (poszt)keresztény világ, amely egyszer és mindenkorra meg akart szabadulni a zsidóktól és az ő nehezen viselhető kiválasztottságuktól, válaszul újfent megkapta a zsidókat, mint a poszt-holokauszt világrend jelképeit és őrizőit.

Ez az új kiválasztottság azonban a népek számára éppen olyan nehezen viselhető, mint a régi volt és éppen olyan dühödt ellenreakciókat vált ki. Változatlanul fennáll az igény a zsidókkal szembeni erkölcsi fölény visszaállítására. (A sokat idézett bon mot szerint „a németek sosem fogják megbocsájtani a zsidóknak a Holokausztot”.)

A zsidó nép kiebrudalása a másodszorra is (akarata ellenére) osztályészéül jutott kiválasztott státuszából jelenleg gőzerővel folyik. A népirtás Izrael elleni hazug vádja jelenleg ennek első számú eszköze. Az üzenetet könnyű átlátni: a zsidók nem jobbak, mint a nácik, tehát a népekkel szembeni erkölcsi fölényük teljesen indokolatlan. A nem létező népirtás állítólagos áldozatai a palesztinok, akiknek mérhetetlen és elviselhetetlen szenvedését tanúsító képsorok szüntelen áradata ilyen kontextusban értelmezendő. Az emiatti – az egész világon végigsöprő és hisztériába átcsapó – mérhetetlen erkölcsi fölháborodás kiváltó oka az az archaikus mélységekből előtörő vágy, hogy a zsidókkal szemben fennálló erkölcsi adósság elviselhetetlen terhétől megszabaduljanak.

Az „Izrael-bírálat” hiteles kontextusa ez. Minden – állítólag – éhező palesztin gyerek képének kettős üzenete van: egy aktuálpolitikai és egy eszkatológikus. A küzdelem a nem zsidó világ identitásának helyreállításáért folyik – innen a küzdelmet átható elementáris düh és apokaliptikus képi háttér. A Free Palestine! csatakiáltás (és ennek különböző alakváltozatai) valójában ezt üzenik: szabaduljunk meg a zsidóktól és attól az erkölcsi világrendtől, amelyet ők képviselnek.

A tévéhíradók és online portálok címoldalán hömpölygő képek az állítólag palesztinok közé lövöldöző izraeli katonákról, az ezt követő mérhetetlen fölháborodás, a 28 nyugati ország nyilatkozta mindennek tűrhetetlenségéről ugyanazt fejezi ki: elég volt abból, hogy a zsidók prédikáljanak nekünk erkölcsről. Majd mi prédikálunk nekik erkölcsről. Nem mi vagyunk a tévelygőek, hanem ők azok. Mi tanultunk a Holokausztból, ők sajnos nem tanultak – de mi majd megtanítjuk őket.

Ebben a kontextusban értelmezhető az a tény, hogy a palesztinok szenvedésén felháborodókat nem érdekli a kurdok, a drúzok, jazidik, a tibetiek és számtalan más elnyomott kisebbség szenvedése – ezért ugyanis nem lehet a zsidókat felelősé tenni.

A fentiek fényében értelmezendő az, amikor elemzők arról írnak, hogy a „fogalmak definíciójáért” folyik a küzdelem. Igen, valóban: a zsidóktól igyekeznek elvitatni az erkölcsileg mértékadó közösség szerepét. Ahogy egy ismert izraeli szerző, Yossi Klein Halévy fogalmazott:

„A gyökerek mélyebbek és bonyolultabbak. Olyan törlést (Auslöschung) tapasztalunk, amely a keresztény teológia közvetlen folytatása a szekuláris szférában. A régi teológiában mi, zsidók lemondtunk saját történelmünkről. Az immár az egyházé volt. Nem voltunk többé Izrael. Az egyház volt az új Izrael. Ma ez szekuláris módon folytatódik. A zsidók már nem tartoznak a saját történelmükhöz. Izrael már nem Izrael. Palesztina az. Még a Soá is a másik oldal alkotórészévé válik ebben a narratívában. Ez most már a palesztinai holokauszt és Gáza a varsói gettó.”

És az új narratíva része egyebek közt az antiszemitizmus definíciójának előjoga. Ennek elvitatásával a legkomolyabb fegyvert ütnék ki a zsidók kezéből. (Lásd az IHRA antiszemitizmus definíciója körüli harcokat.)

*

Amit jelenleg átélünk, az a zsidó állam elleni globális médiapogrom. Csak most nem az orosz antiszemita sajtó és cári titkosrendőrség hergeli a leitatott ukrán parasztokat, hanem a New York Times és a BDS mozgalom hergeli a „progresszív” tüntetőket, mindenekelőtt az egyetemek diákjait. Ami a múlt század fordulóján a csőcselék ügye volt, miközben az úri népek finnyásan félrenéztek, azt ma az öntudatos, progresszív, az emberi nem jobbítására felesküdött elit rétegek, a crème de la crème büszkén hordozza zászlaján.