Háromszáz bizony dalolva ment…

“A palesztinok és zsidók közös emberiességéért” indított petícióról szóló vitához az alábbiakban Pelle János szól hozzá.

A petíció, melynek kezdeményezői mindmáig nem léptek a nyilvánosság elé, viszont háromszázan aláírták, komoly vitát kavart Magyarországon. Arany Jánosnál ötszáz wales-i bárd, ezúttal háromszáz, magát részben vagy teljesen zsidó identitásúnak tartó magyar értelmiségi sorakozott fel… de milyen céllal is? Azért, hogy állást foglaljon abban az ügyben, hogy a mai Izrael területe élő népcsoportok közül melyik nevezhető őshonosnak? Vagy kifejezze szolidaritását és együttérzését mind a zsidókkal, mind a palesztinokkal a 2023. október 7-i tömeggyilkosság, és az azt követő katonai válaszcsapás után?  Vagy a háromszázak egyszerűen csak tiltakoznak a közbeszéd eldurvulása ellen?

Ezek a témák mind felmerülnek a csapongó, sokszor átfogalmazott szövegben, melyre máris tömérdek reagálás született, és az aláírók névsora jóval terjedelmesebb, mint maga a petíció. Egyetlen nyomatékos, semmitmondó állítás visszhangzik benne, amivel mindenki egyetérthet: „Ez így nem mehet tovább.” Az én értelmezésem szerint a petíció aláírói burkoltan azt követelik, hogy Magyarországon nyilvánosan lehessen tüntetni a palesztinok mellett, amit jelenleg a rendőrség nem engedélyez, ugyanakkor az Izrael melletti szolidaritás kinyilvánítása ellen nem emel kifogást. Én ezzel a korlátozással – vagyis hogy a hatóságok nem engedik, hogy Nyugat-Európához és Amerikához hasonlóan nálunk is tömegek demonstráljanak a „Szabad Palesztinát a folyótól a tengerig!” jelszóval – egyetértek, ellentétben a „háromszázakkal”.

Minderre tekintettel eddig nem szóltam hozzá a vitához, most azonban két volt kollégám, Gábor György és Karsai László nyilvános vitába keveredett a petícióról. Ezért röviden kifejtem a véleményem, előre bocsátva, hogy Karsaival már több csörtét is lefolytattam. Legutóbb azután, amikor egy korlátozottan nyilvános „videokávézás” alkalmával Izraelt „népirtással” vádolta, ami egy holokauszt-történész részéről felháborító állítás.

Úgy vélem, ebbe a status quo ante típusú történelmi vagdalózásba, vagyis hogy az ókorban, 1890-ben, 1936-ban 1947-ben és 1948-ban, Izrael függetlenségi háborúja után hány arab és hány zsidó élt a vitatott területen, vagyis melyik népcsoport tekinthető  ”őslakónak”, nem érdemes belemenni. Ez olyan historizáló érveket és ellenérveket felsorakoztató diskurzus, ami sehova sem vezet, és sem az arabok, sem pedig a zsidók jogát nem igazolja a Szentföldhöz.

Viszont a jelenlegi demográfiai viszonyok, a status quo presens meghatározó a gázai válság rendezése szempontjából. 2024-ben a hivatalos adatok szerint Izrael lakossága 9,974 millió fő volt. Ebből 6,87 millió (73,9 %) zsidó, és 1,956 millió (21,1 %) arab (palesztin). A túlnyomó többségnek, a 73,9 %-nek  joga van önálló államot alkotni, ez egyszerűen nem lehet kétséges. A „kétállami megoldás” illúziója már régen szétfoszlott. Az izraeli hadsereg teljes joggal lép fel a határain belülről és kívülről támadó palesztin terroristák ellen, és semmisíti meg az egész világ által terrorszervezetnek minősített Hamaszt.

Karsai különböző izraeli szélsőséges politikusok arabellenes megnyilatkozásait idézi, de a figyelmen kívül hagyja a tényeket. Azt, hogy az izraeli hadsereg a lehetetlen viszonyokhoz képest nagy körültekintéssel folytatja háborúját Gázában, igyekszik kiszabadítani a túszokat, és lerombolni a terror infrastruktúráját. A hadműveletek végén, a fegyveres ellenállás felszámolása után nyilvánvalóan egyenként választás elé állítják majd a gázaiakat: hajlandók-e együtt élni a többséget alkotó zsidókkal az izraeli állam keretein belül, élvezve az autonómia által biztosított jogokat? Aki hajlandó erre, megtalálja a helyét a multietnikus zsidó államban. Aki meg nem, azt fel kell kérni arra, hogy vonja le a következtetést, és saját döntése alapján települjön át egy olyan országba, amelyik befogadja. Egyetlen ország, Izrael sem kötelezhető arra, hogy rakétatámadások, robbantások és terrortámadások ezreit tűrje el. Márpedig Gázából 2005 és 2023 között a „felszabadító háború” címén állandóan napirendenden voltak a támadások, melyek végül az október 7-i tömegmészárlásba torkolltak.

Lehet vitatkozni azon, hogy a dél-izraeli kibucok elpusztítása, és egy ifjúsági fesztivál résztvevőinek lemészárlása és túszok szedése mennyiben hasonlítható a holokauszthoz. De ha már a huszadik század negyvenes éveivel való összehasonlításnál tartunk, érdemes felidézni a kelet- és közép-európai németek nyugatra telepítését a második világháború után, a potsdami konferencia határozatai alapján, melyeknek jogszerűségét senki sem vonja kétségbe. Utólag visszatekintve nyilvánvaló, hogy „népi németekre” erősen hatott a nácizmus ideológiája, bár voltak jelentős csoportok, pl. Magyarországon, melyek nem politizáltak és ragaszkodtak a szülőföldjükhöz. Mégis, németek millióit, akik személyesen semmi bűnt nem követtek el, a „kollektív bűnösség” alapján kiszállították Németországba, mely befogadta őket. Nem hiszem, hogy azoknak a palesztinoknak, akiket átitatott a zsidógyűlölet, és képesek „mártíromságot” is vállalni azért, hogy zsidókat ölhessenek, Izraelnek állampolgárságot kellene adnia, és kísérletet kellene tenni a velük való együttélésre.