Goethe, a Faust szerzőjének érdeklődése a jiddis iránt

Dan Slobin írása a new york-i Forward című lapban jelent meg, melynek elődje a jiddis פֿאָרווערטס volt.

Johann Wolfgang von Goethe-t általában az európai kultúra egyik óriásaként tartják számon: költőként, drámaíróként, tudósként és a felvilágosodás univerzális zsenijeként.

A Faust című drámája egy olyan jelenettel kezdődik, amely a Jób könyvére rímel: Isten fogadást köt az ördöggel arról, hogy vajon egy igaz embert el lehet-e téríteni az erény útjáról. Azt azonban jóval kevesebben tudják, hogy Goethe kapcsolata a Bibliával nem csupán irodalmi jellegű volt. Valójában megtanult héberül, hogy az Írást eredetiben olvashassa – és a héberhez vezető útja egyenesen a jiddisen keresztül vezetett.

Goethe 1749-ben született Frankfurt am Mainban, egy jómódú keresztény családban. Frankfurt ugyanakkor egy sűrűn lakott zsidó negyednek is otthont adott, a Judengassénak („Zsidó utca”). Gyermekként gyakran merészkedett oda: egyszerre volt ideges és kíváncsi. 1833-ban megjelent önéletrajzában, a Költészet és igazság-ban felidézte, milyen élmény volt egy német fiú számára belépni egy zsúfolt világba, ahol az emberek másképp öltöztek, és egy furcsán hangzó németet beszéltek, amelyet ő Judendeutschnek (zsidó németnek) nevezett. Ami azonban megmaradt benne, nem a félelem vagy az ellenszenv volt, hanem a lenyűgözöttség. Barátságos emberekre és szép lányokra emlékezett, és arra az érzésre, hogy a zsidók az ősi történelmet hordozzák magukkal a mindennapi életben. Úgy írta: ők „Isten választott népe … akik az idők hajnalának emlékében járnak-kelnek”. Még a hagyományokhoz való makacs ragaszkodásuk is tiszteletet érdemelt szerinte.

Goethe többet akart látni. Leírta, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy ellátogasson zsidó iskolákba, részt vegyen egy körülmetélésen és egy esküvőn, sőt bepillantást nyerjen a Szukkót ünnepébe is. Emlékei szerint mindenütt szívesen fogadták, szórakoztatták, és visszahívták. Egy 18. századi német fiú számára az ilyen közvetlen kapcsolat a zsidó élettel rendkívül szokatlan volt – és nyilvánvalóan mély nyomot hagyott benne.

Otthon Goethe nyelvek tengerében élt. Apja magántanárokat fogadott mellé latin, görög, angol, francia és olasz oktatására. Goethe gyorsan tanult, de hamar megunta a végtelen nyelvtani gyakorlatokat. Ezért azt tette, amit egy nyughatatlan fiatal író tehet: játékká tette a nyelvtanulást.

Kitalált egy regényt, amely levelekből állt, és amelyet hét, Európa különböző pontjain élő testvér váltott egymással. Mindegyik testvér más nyelven írt: egy római zenetörténész olaszul, egy hamburgi kereskedő angolul, egy teológus hallgató latinul és görögül. A legfiatalabb testvér otthon maradt, és jiddisül írt. Goethe később úgy vélte, ez a megoldás egyszerre volt mulatságos és zavarba ejtő a többi szereplő számára.

Ez az apró részlet sokat elárul. Goethe a jiddist játékos, különös nyelvként kezelte, afféle zsidó ízű németként. Ugyanakkor elég jól ismerte ahhoz, hogy alkotó módon használja.

Önéletrajzában leírja a hét nyelvű regényt, de címet nem ad neki. Feltételezhető, hogy a jiddis, amelyet használt, a frankfurti zsidók által beszélt nyugati jiddis volt. Egy mondat, mint például ikh vil kaafen flajs („Húst akarok venni”), nagyon hasonlított volna a helyi német dialektusra, de mégsem volt teljesen azonos vele.

Goethe hamar felismerte, hogy ha valóban meg akarja érteni a jiddist, akkor héberül is meg kell tanulnia. Apja tanárt fogadott mellé, és a fiatal Goethe belevetette magát egy teljesen új ábécébe. Bár gyermekkori füzeteinek pontos holléte ismeretlen, két oldaluk elérhető az interneten. Ezeken gondosan leírja a héber betűket, nevüket, hangértéküket és még számszerű jelentésüket is. Jegyzetfüzetében emlékezteti magát arra, hogy a héber szavak hárombetűs gyökökből épülnek fel, és újra meg újra gyakorlásra buzdítja magát, hogy a formák rögzüljenek az emlékezetében. Nem volt könnyű. Később azt írta, hogy megszokta a jobbról balra olvasást és a betűk felismerését, de a sok pont és vonás – a magánhangzójelölések – összezavarták. Ennek ellenére kitartott: megtanulta olvasni a héber Bibliát, és még egy német nyelvű eposz megírásával is próbálkozott a Teremtés könyvének történetei alapján.

Két oldal Goethe jegyzetfüzetéből, amelyeket körülbelül tizenegy éves korában írt, jól mutatja, milyen keményen dolgozott a héber nyelv elsajátításán. (Fotó: Wikimedia Commons)

A jiddis iránti érdeklődése nem tűnt el a gyermekkorával. Tizenhét évesen állítólag írt egy purimi játékot Judendeutsch nyelven, héber betűkkel, amelyhez még egy magasnémet fordítást is készített. Évekkel később lefordította a Énekek énekét németre. A Biblia egész életében társa maradt – nemcsak irodalomként, hanem erkölcsi útmutatóként is. „Szerettem és nagyra becsültem a Bibliát – írta –, és erkölcsi nevelésem szinte teljes egészében neki köszönhető.”

Ahogy Goethe idősödött, gondolkodása egyre szélesebb irányokba nyílt. A zsidó filozófus Baruch Spinoza, valamint perzsa, szúfi és buddhista írások hatására egy tág, befogadó világszemléletet alakított ki. Egy olyan eszmében hitt, amelyet Weltliteratur-nak, világirodalomnak nevezett: egy közös kulturális térben, ahol minden nép alkotásai párbeszédbe léphetnek egymással.

Élete végén Goethe úgy vélte, elérkezett a világirodalom korszaka, és mindenkinek hozzá kell járulnia annak megvalósításához. Ebben a fényben nézve gyermekkori útja – a Judengassétól a jiddisen át a héberig – több volt puszta kíváncsiságnál. Egy korai lépés volt egy olyan vízió felé, amelyben kultúrák, nyelvek és hagyományok nem elszigetelődnek egymástól, hanem összekapcsolódnak.

A Forward olvasói számára ebben a történetben különösen van valami megnyugtató. A jiddis itt nem viccként vagy zsákutcaként jelenik meg, hanem hídként: összeköti a mindennapi zsidó életet a Bibliával, és még Európa egyik legnagyobb íróját is elvezeti a zsidó hagyomány mélyebb megértéséhez – végső soron pedig magához a világkultúra eszméjéhez.