Földet adtak, béke helyett terrort kaptak

Írta: Jonathan S. Tobin - Rovat: Politika

“A zsidóknak az államuk és az önvédelem sokkal fontosabb, mint azon tömegek véleménye, akik azt sem várták meg, hogy az október 7-i áldozatokat eltemessék, hanem siettek együtt érezni a gyilkosokkal.”

Beri Kibuc a Hamasz október 7-i terrortámadása után (Fotó: Gadó János)

Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének írása.

Még Izrael legszigorúbb és legigazságtalanabb kritikusainak is el kell ismerniük két tényt.

Az egyik az, hogy a Hamasz által 2023. október 7-én a dél-izraeli közösségek ellen vezetett terrortámadása óta a közel-keleti stratégiai helyzet jelentősen megváltozott a zsidó állam javára.

A másik az, hogy bár Izrael rendkívül népszerűtlenné vált szerte a világon, sőt sok amerikai kegyét is elvesztette a Hamasz elleni gázai háború eredményeként, október 7 után a legtöbb izraeli a biztonságát többre értékeli, mint küzdelmeik nézőközönségének véleményét.

Ezt a nyugati liberálisok és baloldaliak nehezen értik meg. És mégis, rámutat a zsidó élet dilemmájára a 21. században:

Izrael és a zsidó nép előtt a választás egyértelmű: ha nem hagyják, hogy lemészárolják őket és lerombolják az államukat, akkor kettős mércével fogják megítélni őket, amelyet egyetlen más nemzetre vagy népre sem alkalmaznak a földön.

1975: Chaim Herzog széttépi a cionizmust rasszizmusnak bélyegző ENSZ határozatot (Forrás youtube)

Pária státusz

A cionista mozgalom és az izraeliek – teljesen érthető és gyakran helyes okokból – a túlélésért folytatott küzdelem közepette mindig lekicsinyelték a győzelem árát – ami a nemzetközi közvéleményt illeti.

Azonban bármennyire is igazságtalanok a vádak, ennek a kevesebb, mint 10 milliós nemzetnek pária államként való bélyegzése súlyos dolog. Az a tény, hogy az izraeliek szívesebben léteznek élő páriákként, mint jó emlékezetben tartott halottként, zavarodottságot okoz. Dara Horn író erről beszélt 2021-es esszégyűjteményében, aminek ez volt a címe: People Love Dead Jews (Az emberek szeretik a halott zsidókat.)

A New York Times megpróbálta megmagyarázni ezt a dilemmát egy írással – melynek címe: „A győzelem ára: Izrael legyőzte ellenségeit, de elmélyítette elszigeteltségét”.

A cikk a zsidó állammal szembeni növekvő ellenszenvet igyekszik szembeállítani azzal az Izraelen belüli meglehetősen szilárd konszenzussal, miszerint szükséges a Hamasz legyőzése és eltávolítása Gázában, a Hezbollah legyőzése Libanonban, továbbá az iráni nukleáris fenyegetés kiküszöbölése.

 

Biztonságos jövő

A cikk 12. bekezdése azonban betekintést nyújt az izraeli gondolkodásmódba, akiknek nagyrészt fogalmuk sincs a külföldön kialakult képükről.

Miután összefoglalta, mennyire ellenszenvessé vált a zsidó állam, és hogyan omlott össze az Egyesült Államokban a kétpárti Izraelt támogató konszenzus, a cikk a következő következtetésre jut:

„Sok izraeli üdvözli azt a perspektívát, amelyben már nem veszik körül őket elpusztításukra törő, jól felfegyverzett ellenségek – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a világ többi része negatívan tekint rájuk.”

Melyik racionális polgár gondolkodna másképp bármely országban?

A magától értetődő válasz az, hogy ilyen polgár nincs.

“Death to the IDF!” életkép a Glastonbury fesztiválról (Kép forrása: Youtube screenshot)

Az antiszemitizmus hulláma

Kétségtelen, hogy Izrael és a cionizmus elleni támadások, valamint a nyílt antiszemitizmus október 7. óta megnőtt. A Hamasz-párti tömegek világszerte uralja a városok utcáit és az egyetemi kampuszokat.

Európában a tömeges Izrael-ellenes kirohanások már nem korlátozódnak politikai fórumokra vagy a sajtóra.

Rutinszerű eseményekké váltak olyan kulturális eseményeken, amelyeknek semmi közük a Közel-Keletről szóló vitához, mint például az angliai Glastonbury zenei fesztivál, ahol az egyik fellépő zenekarral együtt a tömeg nemrégiben azt skandálta, hogy “Halál az IDF-re!”

Hasonló gyűlölet nyilvánult meg a spanyolországi Pamplonában tartott éves bikafuttatáson, ahol egy hatalmas transzparenst bontottak ki, amely Izrael elpusztítására hívott fel.

Az ilyen színjátékoktól eltekintve a diplomáciai szankcionálásra és a gazdasági elszigetelésre irányuló erőfeszítések ártanak Izraelnek, valamint megnehezítik állampolgárai számára a külföldi utazást vagy az üzleti tevékenységet.

A nemzetközi pária státusz, valamint az olyan szervezetek ellenségessége, mint az ENSZ továbbra is problémát jelent.

Ariel Saron, aki 2005-ben kivonta az izraeli csapatokat Gázából

Földet terrorért

Viszont az Izrael által tett békeajánlatok és területi engedmények katasztrofálisnak bizonyultak. A “földet békéért” elv, amit az egykor domináns baloldal politikai pártok hirdették, csapdának bizonyult. Valójában földet cseréltek terrorizmusra.

Ez nem csak azért van, mert a békekötésre irányuló erőfeszítések nem jártak sikerrel. Inkább arról van szó, hogy a palesztinok és az általuk választott terrorcsoportok minden kézzelfogható engedményt felhasználtak, hogy folytassák évszázados háborújukat a zsidók ősi hazájukban való jelenléte ellen.

Az a szélsőségesség és erőszak, amely Izraelt sújtotta az 1990-es években, miután lehetővé tette a Palesztin Felszabadítási Szervezet számára, hogy autonóm hatalmat építsen ki Júdeában, Szamáriában és Gázában, lehetetlen lett volna Oslo nélkül.

Ugyanez igaz a második intifádára is, amely több mint 1,000 izraeli életbe került. Ez a zsidó állam 2000-ben tett ajánlatát követte, amelyben a független palesztin állam lehetőségét ajánlotta fel a palesztinoknak.

A Gázából érkező szüntelen rakétazápor, majd az október 7-i borzalmak nem történhettek volna meg, ha Ariel Sharon miniszterelnök 2005-ben nem dönt úgy, hogy kivonja az összes izraeli katonát és telepest Gázából, felszámolja az összes települést, a békefolyamat előmozdítására irányuló– katasztrofálisnak bizonyult – erőfeszítés részeként.

Ha az izraeliek közömbösek a nemzetközi közvéleménnyel szemben, az nem csak azért van, mert a cionista ethosz olyan szellemet teremtett, amely a zsidók eredményeit fontosabbnak tartotta, mint azt, hogy a világ mit gondol róluk.

Hanem azért is – mert kritikusaikkal ellentétben – emlékeznek arra, hogy kockázatot vállaltak a békéért, és nemcsak kedvezőtlen sajtóvisszhanggal, hanem sok ezer ember vérével is fizettek érte.

Izrael-ellenes demonstráció a Harvard egyetemen (Forrás: twitter)

Tudatlanság vagy ideológia?

Lehetséges, hogy nagyon sok, egyébként tisztességes ember egyszerűen nem ismeri a konfliktus történetét.

De a valódi probléma ma az, hogy a „critical race theory”, az „interszekcionalitás” és a „telepes-kolonializmus” mérgező baloldali mítoszainak korában nagyon sokan nem is törődnek a tényekkel.

Úgy vélik, hogy az izraeliek és a zsidók „fehér” elnyomók, akik mindig a rossz oldalon állnak, a palesztinok pedig „színes bőrűek”, akik mindig igazuk van.

Semmilyen körülmények között sem lehet őket meggyőzni az igazságról.

A legtöbb népcsoporttal ellentétben, akiknek nincs fogalmuk saját halandóságukról, az izraeliek és a zsidók nagyon jól tudják, mit jelent nemcsak szembeszállni az elpusztításukra törő fanatikusokkal, hanem szembenézni azzal a nagyon is valós eséllyel is, hogy ezek akár sikerrel járhatnak.

Az október 7-én történt tömeggyilkosság, kínzás, nemi erőszak, emberrablás és önkényes pusztítás a Hamasz népirtó ideológiájának megvalósítása volt.

1200 izraeli meggyilkolása – a holokauszt óta a legsúlyosabb zsidó tömegmészárlás – és 250 másik emberrablása Gázába csak előzetese volt annak, amit a palesztinai arabok körében legbefolyásosabb szervezet egész Izraellel tervez.

*

Az izraeliek továbbra is vitatkozni fognak arról, hogy mi a legjobb módja biztonságuk védelmének, valamint arról, hogy vezetőiknek és a hadseregnek sikerült-e elérniük céljaikat.

Bárki, aki úgy gondolja, hogy Izraelnek olyan politikát kellene választania, amely létezését kockáztatja azért, hogy elkerülje a népirtás hamis vádját, semmit sem tud a zsidó történelemről vagy a Közel-Kelet valóságáról.

A zsidóknak az államuk és az önvédelem sokkal fontosabb, mint azon tömegek véleménye, akik azt sem várták meg, hogy az október 7-i áldozatokat eltemessék, hanem siettek együtt érezni a gyilkosokkal.

Ne feledjük: az Izraeli Védelmi Erők csak három héttel később kezdték meg a műveleteket Gázában, jóval az után, hogy az első tömeges tüntetéseken olyan jelszavakat skandáltak, mint „Szabad Palesztina”, „A folyótól a tengerig” és „Globalizáljuk az intifádát”.

Volt már elég halott zsidó. Itt lenne az ideje, hogy a tisztességes emberek felfogják: az élő zsidók törekvése, hogy megvédjék magukat, nemcsak megértésre, hanem támogatásra is érdemes.

worldisraelnews.com