Ez a harc lesz a végső!?
Politzer Maymon Krisztina Izraelben élő jogász, közjegyző, mediátor, az Izraelinfo társszerkesztője válaszolt a Szombat kérdéseire.

Politzer Maymon Krisztina
Hogy érzed, érzitek magad/magatokat az Irán ellen indított amerikai-izraeli támadás és a válaszcsapások napjaiban, amikor Iránból rakéták érték el Izraelt?
Ezt nem lehet szépíteni, nagyon-nagyon félelmetes helyzet ez. Valódi háború, amit mindenfajta szolidaritás – vagy sokak részéről rosszindulat – mellett sem lehet valóban felfogni, csak annak, aki ezt megéli. A „régi”, gázai rakétázásokhoz sem lehet ezt hasonlítani, mert az sokkal kevésbé volt veszélyes, és mind az otthoni védett szoba, mind a katonai védelem sokkal jobban meg tudott védeni, és az Izraelre lőtt rakéták is egyszerűbbek voltak. Most komoly ballisztikus rakétákról, fejlett drónokról beszélünk – és annak ellenére, hogy minden bizonnyal ez az ország van legjobban felkészülve és nyújtja minden tekintetben a legnagyobb védelmet az állampolgárainak, ez nem 100 százalékos védelem, és egy-egy becsapódás bizony nagyon komoly károkat és sok-sok ember halálát okozza. Jelenleg óvóhelyek mellett kell tartózkodnunk, és benne is több órát egy nap, nincsen tanítás, csak a létfontosságú munkahelyeken dolgoznak, de éppen most voltam a közértben, és a polcok tele vannak.
Irán nemcsak Amerikával és Izraellel került szembe, hanem a térség más országait is támadta. Hogyan értékeled az eddig történteket, és mire számítasz az elkövetkező hetekben?
Az értékeléshez most szakértőbb pozícióban kéne lennem és türelmesen végig kellene gondolni. De ezekben a napokban – aki nem hivatalos pozícióból beszél – annak csak a zsigeri érzelem és a remény marad: remélem, hogy „ez a harc lesz a végső” – ahogyan az október 7-i terrortámadással és izraeli oldalon szörnyű tragédiával és gyásszal kísért háború már most is hosszútávú hatással van a Közel-Keletre (itt például Szíriára és Libanonra, de a palesztin államiság közeledtére is gondolok), s ez a háború egy tektonikus változást hoz.
A belső és nemzetközi terrorra épülő államok, akiket eddig Irán vezetett és pénzelt, elvesztik ezt a háborút, és azok, amelyek kooperációra és Izrael állam elfogadására képesek, azok adják majd a jövőben a hangot. Lehet cinikusan, Trumppal és Netanjahuval kritikusan is nézni ezt – de annak a reményével kell, hogy az Ábrahám-egyezmény létrejön, és ez a régió is lehetőséget kap a normális életre. Hogy ez most napokat vagy heteket fog igénybe venni, azt sajnos nem lehet tudni, de egy másik lehetőség nem csak nekünk, hanem az egész világnak rosszat jelent.
Mit tapasztalsz a környezetedben: bizakodóak az izraeliek a háború kimenetelét illetően? Hogy látják, hogy látod: eléri célját a háború? Lesz iráni népfelkelés, rendszerváltás, és a nyugattal, Izraellel szemben mérsékeltebb vezetés Iránban?
Az izraeliek minden évben listavezetők a „boldogság-indexen”. De ez szerintem nem azt jelenti, hogy mindenki mindig nagyon heppi, hanem éppen azt, hogy nagyon életerős, teherbíró és összetartó egy népség ez. Most is úgy fogják fel, hogy ezt a háborút, aminek a célja az iráni fegyveres fenyegetés és az iszlamista terror megszüntetése – le kell valamikor játszani, és erre mi képesek vagyunk. Sajnos a politikai vezetésnek sokszor az a taktikája, hogy elhúzzák a fegyveres konfliktusokat még a saját népük, nem beszélve a másik oldal veszteségei kárán is. A gázai háborút is hamarabb be kellett volna fejezni, és lehet, már hónapokkal ezelőtt, mikor Trump visszahívta a gépeket, az iráni konfliktust is kedvezőbben be lehetett volna befejezni. Ugyanakkor Netanjahu azt hazudta nekünk, hogy „az iráni atomfenyegetés már nem létezik” – ehhez képest most egy teljes térséget feldúló háború szükségét látjuk e cél eléréséhez. Lehet úgy is felfogni, hogy Izrael már annyira militáns állam, hogy mindig kész és hajlandó a háborúra, de én nem akarom ezt elfogadni: senki nem akar hosszú távon igy élni, és ilyen jövőt a gyerekének, főleg nem az izraeliek. Éppen ezért most azon a ponton vagyunk, hogy három év háború után, amikor tízezrével lőtték a rakétákat Izraelre és a gázai, szíriai és részben libanoni veszély ugyan csökkent, de nem szűnt meg továbbra sem – még egy utolsót képesek vagyunk kibekkelni. Mindenekelőtt bízunk az IDF képességeiben és abban, hogy nem csak megvéd, de segít lezárni egy korszakot, ami után egy jobb és biztonságosabb jön nekünk is, és a térség józan, mérsékelt népei részére is. Addig a fülünk a mobil riasztásokon, és ülünk légópincében fegyelmezetten.
Iránnal kapcsolatban is sajnos csak találgatni tudok és reménykedni. Volt már olyan korszak, amikor Izrael és Irán kapcsolata prosperáló volt. Lóg a falamon két gyönyörű olajfestmény, amit egy bolhapiacon vásároltam itt, amiről kiderült, hogy egy neves iráni festő műve. Néhány éve fel is vettem vele a kapcsolatot és azt írta nekem, hogy meleg nosztalgiával emlékszik vissza azokra az évekre, amikor ez készült – akkor vásárolhatta egy Iránban dolgozó vagy élő izraeli. Tehát igenis eljöhet egy ilyen idő megint – itt a bizonyíték rá a falamon Yehudban.

