Az úttörő sebész és 1944-es ellenálló

 George Berci (Bérci György) 1921 – 2024

Megrendülve fogadta a hírt a tudományos világ: százhárom éves korában 2024. augusztus 30-án eltávozott közülünk a kiváló sebész, innovátor, a bátor, igaz ember, a holokausztot túlélő George Berci professzor. 

Századik születésnapját az egész világon megünnepelték. A Los Angeles Times akkor így írt róla: ez az úttörő sebész most is naponta bejár a kórházba, és eszébe se jut, hogy nyugdíjba vonuljon. A Beverly Press pedig így jellemezte: A világ legérdekesebb embere.

Négy országban: Magyarországon, Ausztriában, Ausztráliában és az Egyesült Államokban élt. Rendkívül kalandos, megpróbáltatásokkal terhelt életpálya, az élethosszig tartó kapcsolat a zene világával, üldöztetés a szélsőjobb, majd a szélsőbal oldalról, menekülés hazájából, Magyarországról, majd a modern sebészet világának úttörője, újfajta eljárások és berendezések megalkotója – így foglalható össze dr. George Berci (Bérci György) életének 103 éve.

A világhírű sebészprofesszor Bleier György néven 1921. március 14-én  Bleier Sándor és Ella gyermekeként Szegeden született. Családja 1922-től Bécsben, a zene bűvöletében élt: nagyapja egy katonazenekar karmestere volt, apja a Bécsi Filharmonikus Zenekarban játszott, majd meghívást kapott a Bombay Szimfonikus Zenekarba, így családját elhagyva Indiába költözött. Anyja hivatali adminisztrátorként dolgozott, a nagyszülők segítségével nevelte gyermekét, aki négyéves korában kezdett hegedülni – naponta járt hozzá egy karmester, aki oktatta. Szűkös körülmények között éltek, a klasszikus zene világa jellemezte napjaikat és milyen véletlen: még az utca neve is, ahol laktak a zeneszerző, Johann Strauss nevét viselte… Az általános iskola után a bécsi gimnáziumban már ő vezette az iskolai zenekart.

Családjában a sabati vacsorát mindig megtartották.

Az átlag harminc osztálylétszámos gimnáziumban minden osztályban volt négy-öt zsidó gyerek. „Egy nap az osztályfőnök bejelentette: zsidó gyerekek mostantól csak a hátsó sorokban ülhetnek. Akkor még nem értettük ezt az erőltetett elkülönítést. Még az idősebb bécsi zsidók sem vették komolyan az egyre növekvő antiszemita megnyilvánulásokat, reménykedtek a helyzet javulásában. Számosan azonban már a más országokba történő kivándorláson gondolkoztak. Ilyen körülmények között történt az én bar micvám, Bécsben. 1934-et írtunk” – emlékezett vissza 98 éves korában. (Fel kellett hagynia hegedűművészi ambícióival, igaz nemcsak politikai okok miatt – egy világhírű hegedűművész meghallgatva a fiatalember hegedűjátékát nem találta kirobbanó tehetségnek…)

Nyilvánvaló volt, hogy el kell hagyniuk Ausztriát. Lehetőségük lett volna, hogy a Svédországban élő rokonokhoz költözzenek.1937-ben a család feje, „parancsnoka”, a nagymama viszont úgy határozott: visszatérnek szülőhazájukba, Magyarországra. Itthon már vallása miatt nem vették fel állami gimnáziumba. A magánkézben lévő zsidó gimnázium tanítási költségeit maga kereste meg, minden este kocsit mosott, benzint tankolt, olajat cserélt. Budapesten érettségizett 1939-ben. Vágyát, hogy hegedűművész lehessen, már feladta. Egyetemre nem mehetett az akkori törvények miatt, így műszerész tanonc lett, majd két évig műszerész-segédként dolgozott.

Naponta biciklin ment távoli munkahelyére, közben klasszikus dallamokat fütyült… Kézügyessége és technikai invenciozitása rendkívül sokat fejlődött ekkor, később, az új orvosi műszerek kialakításakor jó hasznát vette ifjúkori tapasztalatainak.

1942-ben behívták munkaszolgálatra. A következő két évet egy, a román határ közelében létrehozott munkatáborban, embertelen körülmények között töltötte éhezve, lefogyva. Bár katonasapka volt a fején, sárga karszalagot kellett viselnie, jelezve, hogy egy zsidó munkatáborhoz tartozik Az ott lévőknek semmilyen kapcsolatuk nem volt a külvilággal, nem tudtak semmit a világháború állásáról. Napközben reggeltől estig harckocsizó lövészárkokat ásott, ami télen – amikor a talaj fagyott volt – különösen nehéz munka volt. Éjszaka, csoportjával egy nagy, hideg cementbunkerben aludt, matracként az erdőben gyűjtött rőzse-ágakat használta. Egy alkalommal önkényes kihágásáért az őrök a háta mögé kötözték kezeit, és egy erős ágon átdobott kötélen felemelték. Lábai felemelkedtek a földről, karjai pedig teljes testsúlyát viselték. Visszaemlékezésében írta: félájult lett, napokig nem tudta felemelni karjait, szörnyű volt.

1944 júniusában

váratlanul vonatra tették a munkaszolgálatosokat – németországi koncentrációs tábor volt az úti cél. A vonat megállt Budapesten. A Keleti pályaudvart éppen ekkor bombatámadás érte, az őrök elmenekültek. Bérci György letépte a sárga karszalagot és megszökött. Budapesten élő katolikus unokatestvéreken keresztül felkutatta édesanyját, aki egy „védett házban” lakott. A huszonhárom éves fiú bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. A svájci követség pincéjében Carl Lutz konzul jóváhagyásával maga is gyártotta és szállította a hamis születési igazolványokat és a különféle engedélyeket, s ezeket – kabátzsebében pisztollyal – maga vitte el a Zuglóban rejtőzködőknek A következő hat hónap állandó izgalmat, hazárdjátékot jelentett számára. Egy alkalommal különös bátorságról tett tanúbizonyságot. A hamis iratok készítéséhez szükség volt a Budapesten, az Astoria szállóban állomásozó Gestapo központ új pecsétjére. Egy beépített magyar rendőr adott pillanatban elrontotta a szálló telefonvonalát. Röviddel később megjelent telefonszerelőként Bérci György – aki anyanyelvi szinten beszélt németül –, és miközben „megjavította” a telefonvonalat, sikerült másolatot készítenie a fontos pecsétről.

Budapesten érte a felszabadulás, és itt fogta el őt az utcán egy szovjet katona, aki vitte volna „málenkij robot”-ra. A fiatal magyar fiú viszont bravúros ügyességgel Ultraseptylt szerzett a nemi betegségben szenvedő katonának, aki ezért, hálából, elengedte. 1945. január 5-én, amikor már a szovjetek irányították a várost, beiratkozott szülővárosában a Szegedi Egyetem orvosi karára. Lakása nem volt a városban, egy közeli falu parasztházában kapott először szállást. Negyedéves hallgatóként már bejárt a Sebészeti Klinikára. Ott hamar megtanították altatni – bent lakhatott a klinikán, ott is étkezett, viszont éjjel-nappal készen kellett állnia, hogy altasson a műtéteknél. Nagy problémát jelentett, hogy a katolikus nővéreket, műtősnőket egyetlen nap alatt elküldték a klinikáról – és ahogy írta, évekbe telt, amíg a teljesen tanulatlan, új munkaerő át tudta venni munkájukat, ezalatt a medikusok és fiatal orvosok helyettesítették őket. A szegedi egyetemi élet meghatározó személye Gerő Ernő felesége, a szövettan professzora lett: gazdasági és személyi kérdésekben, kinevezésekben egyaránt döntő szava volt.

Bérci doktort kiváló professzorok tanították, Szent-Györgyinél is vizsgázott, 1950-ben a legmagasabb minősítéssel szerzett orvosi diplomát. Mint a holokauszt túlélője, reménykedett egy demokratikus világ építésében. De elkövetkezett számára, ahogy írta: „a kiábrándulás korszaka, számos zsidó elhagyta hitét, hogy vezető pozícióba kerüljön, mások elhagyták a szervezetet, látva, hogy elérkezett egy másfajta terrorizmus világa”.

A Szegedi Egyetem Sebészeti Klinikáján kapott állást, lelkesen élte a szakorvosjelöltek életét – nemcsak a műtőben, hanem a kísérleti kutatómunkában is jeleskedett.

1952-ben azonban történt valami,

ami meghatározta további életét. Egy este bejött a klinikára egy férfi, az ügyeletes Bérci doktor ellátta alkar-törését, majd haza akarta küldeni – ezen a beteg felháborodott: Te kis fasiszta! sziszegte az orvosnak, akit másnap eltávolítottak a klinikáról – ugyanis a beteg fontos elvtárs volt, a nagyhatalmú kommunista vezető, Gerő Ernő feleségének volt közeli „jóbarátja”. A fiatal sebész ezután sehol sem kapott állást Szegeden, még a szalámigyárba sem vették fel… Ebben a helyzetben kapott hívást Borisz Petrovszkij orosz sebész professzortól, aki akkor az egyik budapesti sebészeti klinikát vezette. Olvasta ugyanis Bérci doktor páratlan érdekességű kísérleti munkáját az erek transzplantációjának lehetőségéről, és szerette volna vele együtt folytatni a kutatómunkát. Meglepve hallotta, hogy a tehetséges fiatal doktor milyen helyzetbe került, munkanélküli lett. A Szegeden elbocsájtott sebésznek az orosz professzor szerzett állást Budapesten az Orvostovábbképző Intézet (régi Zsidó Kórház) Sebészeti Osztályán. Két évvel később itt tette le a sebész szakvizsgát.

Életét meghatározó esemény volt az ötvenhatos forradalom során a Parlamentnél sérültek tömegének műtét-sorozata.

Egyszerre érkezett kórházába több száz sérült. Folyamatosan operált, de hamar elfogyott a vér, az infúziós oldat, a gyógyszer, a kötszer, a kesztyű. „EZ A BORZALMAS LÁTVÁNY ÖRÖKRE EMLÉKEZETEMBEN MARAD” –írta így, csupa nagybetűvel angol nyelvű visszaemlékezésében.

A kórházban kinyitották a pártirodát, olvashatta saját „káderlapját”, a műtősnők és orvoskollégái ellene irányuló feljelentéseit: reakciós vicceket mesél a műtét alatt. Ezek után már nem volt maradása, megszenvedte a szélsőjobb és a szélsőbal zaklatásait – úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. A forradalom leverése után, 1956. november 26-án, édesanyja és lánya kíséretében vonatra szállt, majd a szovjet katonák által őrzött határ közelében már gyalog haladtak esőben, hóban Ausztria felé. Egy kilométer után észrevették, hogy reflektorok pásztázzák a környéket, ezért villámgyorsan a földre feküdtek. George anyja feladta, vissza akart térni Budapestre. De a fiatal orvos – hogy anyját segítse – minden magával hozott nehéz tárgya, táskát eldobott és – bár mezítláb volt, mert a cipője beszorult a sárba – az út hátralévő részén, anyját támogatva túljutott a határon.

Bécsbe érkeztek, onnan Rockefeller-ösztöndíjjal hajózott családjával Ausztráliába. A hosszú úton, már az Indiai Óceánon, az egyik utas heveny vakbélgyulladást kapott. A hajó-orvos nem volt sebész, így Bérci doktor végezte a vakbélműtétet, mely után évekig kapott karácsonykor üdvözlő képeslapot az operált betegtől. Ausztráliában egy kisváros melletti táborba került családjával, onnan járt dolgozni egy közeli farmra, mezőgazdasági munkára. De elege volt, hogy ismét, mint munkaszolgálatos korában, táborlakó legyen. Kiállt az országútra és lestoppolt egy autóst, aki elvitte Melbourne-be. Kiszállt a város szélén, keresett egy telefonfülkét, s egy telefonkönyvet, és abban bármely klinika címét, ahová orvosi állást keresve eljuthat. A telefonfülke foglalt volt, de onnan magyar hangok szűrődtek ki. Az onnan kilépő ismeretlen magyar vitte el egy klinikára. Nem tudott angolul, így kezdetben csak a klinika laboratóriumában kapott asszisztensi állást – amíg megtanulja a nyelvet. Ezután már sebészként dolgozhatott.

Már, mint a sebészeti osztály tagja, meghívást kapott, hogy vegyen részt a hagyományos karácsonyi bálon. Tudatták, hogy mindenki szmokingot fog viselni. – Én nem hoztam magammal Európából – válaszolta, de majd bérelek egyet. – És mindenki viseli majd a szmokingján a háborúban szerzett kitüntetéseit, úgyhogy ön is tegye fel ezeket – hangzott a további információ. Nekem csak egy kitüntetésem van ebből a korból, azt szívesen felteszem majd a szmokingomra. – És melyik ez a kitüntetés? – érdeklődött a sebészeti osztály professzora. – A sárga csillag – válaszolta…

 

1962-ben jelentős esemény tanúja lehetett az orvosi világ:

George Berci (ekkor már ezt a nevet használta) miniatűr televíziós kamerát állított elő, mellyel látni lehetett műtét közben egy élő ember hasüregének felépítését.

Pályafutása az Egyesült Államokban folytatódott. Ott azonban senki nem operálhat, akinek nincs amerikai szakorvosi bizonyítványa. Ezért – hiába volt már szakorvos Magyarországon és Ausztráliában – az amerikai dokumentumot is meg kellett szereznie. Ezért az egyik egyetemen, mint sebész-rezidens dolgozott, a másik orvosegyetemen ugyanakkor tanított! Közben, mint vendégprofesszor, Svédországban és Angliában is tanított.

1967-től Los Angelesben, a Kaliforniai Egyetem Cedars Sinai Kórházában dolgozott, az endoszkópos és az experimentális sebészet professzoraként. A modern (Hopkins-rendszerű) lencserendszer, a Xenon-fényforrás és a mini kamera összekapcsolása tette lehetővé a modern laparoszkópos sebészet kialakulását. Sorra kapta az elismerő kitüntetéseket. Tudományos, kísérleti munkássága rendkívül gazdag. A világ minden táján elhangzott előadásainak, valamint tudományos közleményeinek száma több százra tehető, számos műve mérföldkő a sebészet történetében, tizenkét könyv, 35 szabadalom, tanító videók sora mutatja aktivitását. Nyolcvanadik születésnapján a Society of American Gastrointestinal and Endoscopic Surgeons (SAGES) megalapította a “George Berci Lifetime Achievement Award” elnevezésű kitüntetést.

Kényszerű emigrációja után többször visszatért Magyarországra, segített az újfajta eljárások megismertetésében. Különös jelentőségű innovatív tevékenysége a modern műtéti eljárások meghatározó területén: a minimálisan invazív sebészet, a laparoszkópos technika kialakításában, fejlesztésében, oktatásában. Számos műszer az ő nevét viseli.

Az Egyesült Államok egyetemein az a szokás, hogy egy-egy katedrát valamely híres egyéniségről neveznek el, így jött létre már a professzor életében egy tanszék a „Minimálisan Invazív Sebészet George Berci Tiszteletére” Los Angelesben. Dolgozószobájának falait a világ számos egyetemének elismerő oklevele díszítette, öt kontinens sebészeit tanította.

A Semmelweis Egyetem Kísérletes Kardiológiai és Sebészeti Tanszékének herceghalmi sebészeti gyakorló központja az ő nevét viseli. Még megélte, hogy halála előtt egy hónappal láthatta ennek az immár nemzetközileg is elismert intézetnek továbbfejlesztési terveit.

2011-ben megkapta a hetvenhét ezer tagot képviselő American College of Surgeons legnagyobb elismerését a „Jacobson Innovation Award”-ot. Ezzel a kitüntetéssel kívánják elismerni azokat az „élő sebészeket, akik a sebészet bármely területén innovatív technikai eljárást vezettek be”. A korábbi díjazottak között szerepel Thomas Starzl (májtranszplantáció), J. C. Parodi (endovaszkuláris sztentek), T. J. Fogarty (kardiovaszkuláris technika), M. R. Harrrison (endofoetalis sebészet), L. J. Greenfield (vena cava filter) stb. Magyar, vagy magyar származású sebész korábban nem részesült ekkora kitüntetésben.

Emigrációja után először 1985-ben látogathatott haza, azóta is folyamatosan számtalan módon támogatta a magyar sebészeket. Nevéhez fűződik az első magyarországi laparoszkópos epesebészeti műtét létrejötte, továbbképző előadások szervezése, tanulmányutak megteremtése. A Semmelweis Egyetem  munkássága elismeréseként „Doctor Honoris Causa” címmel ruházta fel. A Magyar Sebész Társaság tiszteletbeli tagjává választotta. Centenáriumi születésnapján a Magyar Köztársaság a „Magyar Érdemrend tisztikeresztje”  kitüntetésben részesítette, barátai, kollégái  nemzetközi online köszöntőt szerveztek számára.

(E sorok íróját az a megtiszteltetés érte, hogy halála előtt egy hónappal George Berci professzor megkérte, látogassa meg őt Los Angelesben, az idősek szeretetotthonában. Hitét itt is megtartotta, állandó program volt naptárjában pénteki napokon: 3:45 PM Shabbat Service with Cantor Marc. A nála töltött egy hét során akcentus-nélküli magyarsággal mesélt gyermekkoráról, az emigrációs évekről, tudományos kutatásairól. Azt mondta: „nem ütöm a mellkasomat azért, hogy túlélő vagyok”. A holokausztról – kivéve unokáit – keveset beszélt: „de fontosnak tartom, hogy a következő generáció tudjon róla!” Saját sebészeti-tudománytörténeti tankönyvemet olvasva ezt az elismerést kaptam: Gratulálok! Büszke vagyok rád! Magam, sebészi pályafutásom során számtalan elismerést kaptam – de George barátom szavai mindennél többet jelentettek számomra!)

George Berci professzor azonban nemcsak kiemelkedő sebészegyéniség, hanem végtelenül szerény, jóhumorú, segítőkész orvos is volt. Egy kongresszuson nem tudott úgy végigmenni a folyosón, hogy ne lett volna néhány kedves szava a világ minden tájékáról összesereglett résztvevőkhöz. Büszke volt magyarságára, az új módszerek iránti fogékonysága különleges empátiával és humánummal párosult.

Első tudományos közleménye 1947-ben, még medikus korában jelent meg. Haláláig, még százhárom éves korában is, Los Angelesben, az Idősek Otthonában változatlanul lenyűgöző aktivitással dolgozott, utolsó megjelent közleménye is páratlan invenciozitását bizonyítja: a nervus trigeminus endoszkóposan asszisztált dekompressziójának gyakorlatát mutatta be.

Hazáját szerető, nagyívű kutatói és gyakorlati-sebészi pálya ez! George Berci (Bérci György) példakép marad számunkra, nem felejtjük – nem is felejthetjük: bárhol a világon, minden egyes laparoszkópos műtét  kivitelezésében az Ő munkássága is benne rejlik.

Hiányozni fog személyes jelenléte, bölcsessége, csendes humora. Életműve nyomán végig követhetjük minden politikai és személyes megpróbáltatást legyőző lelkesedését a tudomány, a medicina iránt – a salus aegroti* szellemében.

* Salus aegroti suprema lex esto – a beteg java a legfőbb törvény (A szerk.)