Az antiszemitizmus legújabb terei

A kortárs antiszemita erőszak – egyesek számára talán így is tűnik, mások pedig tudatosan így kívánják láttatni – nem elszigetelt események sorozata, és nem is valamiféle ideológiai kisiklás. Olyan társadalmi állapot végpontja, amelyben a zsidóellenesség nem kivételként, hanem megszokott viszonyulási formaként működik. Nem botrányt kelt, nem riadalmat idéz elő, hanem beépül a mindennapi értelmezési készletekbe: félmondatokba, célzásokba, magyarázatokba, hangsúlyeltolásokba. A zsidókkal szembeni gyanú nem indoklásra szoruló állítás, hanem eleve adott feltevés.

Az elkövetők szándéka többnyire nem rejtett. A cél nem egy vitatott politikai döntéssorozat megtorlása vagy szankcionálása, és nem is egy vitatott állami gyakorlat körüli nézetkülönbségek erőszakos érvényesítése; a cél maga a zsidó lét. Annak elviselhetetlensége, hogy zsidók látható módon vannak jelen a világban. Ez a tagadás nem tesz különbséget tér és tér között: nem mérlegel országokat, politikai berendezkedéseket vagy történelmi helyzeteket. A zsidó jelenlét önmagában válik provokációvá, akár egy szuverén állam polgáraiként, akár kisebbségként, akár vallási közösségként jelennek meg. A kérdés nem az, hol vannak, hanem az, hogy vannak.

Ám a szándék önmagában nem hoz létre gyilkosságot. A tett mindig feltételez egy olyan környezetet, amely nem áll útjába. A mai nyugati demokráciákban ez a környezet adott. Nem látványos formában, nem jogfosztó törvényekkel vagy nyílt erőszakkal, hanem az intézményes tompaság, a nyelvi relativizálás, az erkölcsi halogatás és az értelmezési kibúvók sűrű hálózatában. Egy olyan világban, ahol mindent magyaráznak, de semmit sem neveznek nevén, a gyűlölet akadálytalanul halad.

Ez az a közeg, amelyre a radikális iszlamizmus és az iszlám terrorizmus tudatosan és hideg racionalitással épít. Nem pusztán ideológiai elkötelezettségük miatt számolnak vele, hanem kifejezetten stratégiai megfontolásokból. Pontosan ismerik a liberális demokráciák működési reflexeit: a konfliktuskerülést, a veszély relativizálását, a „társadalmi feszültségek” nyelvébe burkolt elkenést. Tudják, hogy a fenyegetésekre gyakran késve reagálnak, hogy a figyelmeztetések elsikkadnak, hogy a megelőzés politikailag kényelmetlen, ezért halogatható. E kalkulus része az is, hogy a sajtó jelentős szegmense nem a veszély artikulálásában, hanem annak tompításában érdekelt: a hangsúlyok eltolásában, az oksági viszonyok szétírásában, a felelősség diffúzzá tételében. Ugyanebbe a számításba illeszkedik az a tapasztalat is, hogy a titkosszolgálati jelzések nem ritkán kommunikációs és politikai szűrőkön haladnak át, ahol elveszítik sürgősségüket, jelentőségük fokozatosan leértékelődik, míg végül kezelhető kockázattá minősülnek át, egészen addig a pontig, amikor már visszafordíthatatlanná válnak az események.

Az iszlám terrorizmus nemcsak kihasználja ezt a környezetet, hanem kalkulál vele. Számol a hallgatással és az elhallgatással, azzal, hogy a sajtó egy része gyorsan áttereli a figyelmet az „összefüggésekre”, a „háttérokokra”, a „provokációkra”. Számol azzal is, hogy egyes politikai körök inkább tompítják, mint kiélezik a veszélyt, nehogy megsértsenek érzékenységeket vagy megbontsák saját ideológiai koherenciájukat. Ez a magatartás nem nyílt együttműködés, hanem csendes rásegítés: egy ki nem mondott, de működőképes partnerség, amelyben az egyik fél öl, a másik pedig magyaráz, elterel, relativizál.

Ebben a folyamatban különös felelősség terheli azt a liberális, baloldali akadémiai és kulturális értelmiséget, amely önmagát előszeretettel „jogvédőként” és „felvilágosultként” határozza meg. E körökben a zsidóellenesség felismerését gyakran ideológiai reflexek blokkolják. Részben tudatlanság, de sokkal inkább doktrinér gondolkodás akadályozza annak belátását, hogy miközben zsidók folyamatosan a legbrutálisabb, legembertelenebb támadások célpontjai, továbbra is őket nevezik meg a baj elsődleges forrásaként.

2023. október 7. után sem az vált központi kérdéssé számukra, hogy a holokauszt óta nem látott kegyetlenséggel civileket mészároltak le, hogy védtelen embereket, családokat, kisgyerekeket öltek meg szadista brutalitással. A figyelem nem az áldozatokra irányult, hanem azonnal „magyarázatok” születtek, gondosan kimért, önmagukat józan belátásként feltüntető értelmezések, az „igen, de” logikájára épülő, jól ismert retorikai sémák. A gyilkos pogromot politikai racionalizálás követte: az izraeli kormány, az izraeli állam, az izraeli „telepes politika” vált az értelmezés origójává. Mintha a Manchesterben, Barcelonában, Brüsszelben, Párizsban, New Yorkban vagy Sydneyben lemészárolt gyerekek nem ártatlan áldozatok lettek volna, hanem utólag izraeli telepesekké minősített politikai tényezők. Mintha minden zsidó, bárhol éljen is, eleve felelőssé tehető volna egy olyan erőszakért, amelynek maga is célpontja.

Ez az értelmezési mechanizmus nem egyszerű intellektuális hiba, hanem morális és politikai önfelmentő konstrukció: a valóság szisztematikus átkeretezése úgy, hogy a meggyilkolt ártatlanok eltűnjenek a képből, és a bűn a megtámadottakra szálljon vissza. Aki így beszél, az nem értelmez és nem magyaráz, hanem nyelvi fedezetet nyújt, és társadalmilag elfogadhatóvá teszi azt, ami egyébként vállalhatatlan volna.

Az antiszemitizmus társadalmi jelenléte ma nem köthető egyetlen politikai oldalhoz vagy társadalmi réteghez. Megjelenik a jómódú, magát progresszívnek tekintő körök kifinomult moralizmusában, valamint abban az intellektuális apparátusban, amely ezt erkölcsi fölényként tünteti fel, éppúgy, mint a társadalmi frusztrációktól terhelt csoportok nyers indulatvilágában és sérelempolitikává merevedett ressentimentjében. A közös pont az a gondolkodási minta, amely a zsidóságot mindig valamilyen rejtett, aránytalan hatalom hordozójaként képzeli el. A modern összeesküvés-elméletek itt találkoznak a régi antiszemita toposzokkal, és együtt állítanak elő egy mindent magyarázó ellenségképet.

A gyilkosságok ebben az összefüggésben nem rendkívüli kisiklások, hanem logikus következmények. Különösen árulkodó, hogy az erőszak gyakran akkor válik végzetessé, amikor a zsidók nem elszigetelt egyénekként, hanem látható közösségként jelennek meg. Amikor együtt vannak, amikor ünnepelnek, amikor nyilvánosan gyakorolják létük formáit. Ilyenkor nem pusztán embereket támadnak meg, hanem magát azt a jogot, hogy egy kisebbség saját identitásával jelen lehessen a közös térben. A támadás üzenete egyértelmű: a zsidó jelenlét önmagában provokáció.

Gyakran hivatkoznak a radikális iszlamizmusra mint magyarázatra, és ez a tényező kétségtelenül meghatározó az elkövetők világképében. Ám az erőszak nem egy zárt ideológiai térben születik. Az iszlám terrorizmus pontosan érzékeli és kihasználja azt a belső gyengeséget, amely a nyugati demokráciák sajátja: a határozatlanságot, a konfliktuskerülést, a folyamatos önfelmentést. Nem kívülről tör be egy érintetlen világba, hanem ráépül arra, ami már eleve adott.

Ebben az értelemben a liberális demokráciák nem csupán elszenvedői, hanem strukturális előfeltételei is az antiszemita erőszaknak. Nem azzal, amit kimondanak, hanem azzal, amit nem. A figyelmeztetések elodázásával, a veszélyek alábecsülésével, a politikai kényelmetlenségek kerülésével olyan teret hoznak létre, amelyben az erőszak kalkulálható kockázattá válik.

A zsidó közösségek fokozott védelme elkerülhetetlen, de egyben leleplező is. Azt mutatja, hogy a zsidó lét nem magától értetődő része a társadalomnak, hanem külön biztosítandó állapot. A védelem így nemcsak biztonságot, hanem elkülönítést is jelent: a normalitás felfüggesztését és a gettósítás korszerűen átalakított formáját.

A legsúlyosabb probléma mégis az önámítás. Az a makacs ragaszkodás ahhoz a képzethez, hogy a zsidóellenesség csupán történeti maradvány, amely már nem strukturálja a jelent. Ez az értelmezési vakság különösen erős azokban a körökben, amelyek saját erkölcsi fölényük tudatában mentesnek érzik magukat az önvizsgálat alól. Pedig az antiszemitizmus ma nem a múlt visszatérése, hanem a jelen működésének egyik legsötétebb következménye. Amíg ezt nem hajlandók belátni, addig minden elítélés késedelmes marad, és minden megdöbbenés hiteltelen.