Aszimmetriákról…

…a gázai háború kitörésének harmadik évfordulója és a „Fauda” magyar recepciója kapcsán

A Telex hírportál (a magyar független sajtó egyetlen orgánuma, amely részletes, jólinformált és viszonylag kiegyensúlyozott hírfolyamot működtetett a gázai háborúról annak első hónapjaiban) hosszabb beszámolót közölt a Fauda című, a Netflixen világszerte jelentős sikerrel vetített izraeli filmsorozat társ-forgatókönyvírójának (egyben főszereplőjének) okt. 5-i budapesti közönségtalálkozójáról. A helyi izraeli Nagykövetség és más zsidó szervezetek jegyezte esemény egyfajta évfordulós főhajtásnak is volt szánva a 2023. okt. 7-i Hamasz-terrortámadás izraeli áldozatai előtt. Pozitív hangvételű cikke végén az újságíró (Nyilas Gergely) kritikai megjegyzéseket is megfogalmaz a filmsorozat jelenlegi, a terrortámadással és annak következményeivel is foglalkozó, jelenidőben játszódó évadja kapcsán. Két dolgot hiányol a filmsorozatban: egyrészt a Hamasz-támadással kapcsolatos súlyos izraeli hírszerzői mulasztások és politikai felelősség diszkutálását (konkrétan a miniszterelnökét, aki híradások szerint figyelmeztetéseket kapott emirátusi és más arab tényezőktől, hogy a Hamasz készül valamire), másrészt az izraeli hadsereg hatalmas mérvű gázai pusztításának a tematizálását.

Ami a szerző első hiányérzetét illeti, nehéz a belső izraeli felelősség kérdésének a tárgyalását számonkérni a film alkotóin. Ez a komplikált és politikailag kényes kérdéskör nem fér össze sem a sorozat jellegével, sem a jelenlegi információ-deficittel. Eddig senki nem bizonyította például, és hiteles politikai szereplők által senki nem erősítette meg, hogy arab vagy más országok politikai tényezői konkrét hírszerzési információkkal figyelmeztették volna az izraeli vezetőket a közelgő Hamasz-akcióra. Általános figyelmeztetések, nyílt vagy burkolt fenyegetések szinte naponta futottak be a gázai lőporos hordóval kapcsolatban Izraelbe számos arab országból, az illető ország érdekeitől és az Izraelhez fűződő viszonyuktól függő hangszerelésben. Ez azonban más kategória: az efféle „figyelmeztetések” politikai megnyilatkozásokként, nyomásgyakorlásként, és nem konkrét hírszerzési információkként kezelendők. A Netanjahu-kormány ellen masszívan kampányoló izraeli és nemzetközi politikai tényezőket és médiumokat ezek a distinkciók nem érdeklik.

A cikk szerzője súlyosabbnak látja a filmsorozat másik mulasztását. A sorozat jellege elvben valóban nem zárná ki, hogy nagyobb teret szenteljen az izraeli hadsereg okozta gázai pusztulásnak és szenvedésnek, ugyanakkor – ellentétben a „NAZA” című, a minap oknyomozó dokumentumfilmként eladott és a velencei filmfesztiválon ünnepelt propagandafilmmel – ilyesfajta politikai-morális kiegyensúlyozottság nem kérhető számon egy fikciós akciófilm-sorozattól.

A nemzetközi közvélemény jelentős része már a háború első hónapjai elteltével aránytalanságot – izraeli overkillt – érzékelt a két oldal veszteségei-szenvedései között, és ez a percepció azóta csak erősödött. Aki azonban nem valami magasban lebegő morál-léghajóból, vagy nyugati sajtópáholyból méregeti és szerkeszti meg egy háború szenvedés-algebráit, és nem vevő a „mértékadó” nemzetközi (nyugati) közvélemény Izraelt illetően vérvádakba hajló narratíváira sem, annak látnia kell, hogy a veszteségek mennyiségi aránytalansága egy súlyos, régóta tartó, és minden szempontból aszimmetrikus háborús konfliktus sokkal alapvetőbb mennyiségi és minőségi aszimmetriáinak a következménye.

Akármilyen történeti, politikai, vallási vagy morális nézőpontból közelít is valaki ennek a századéves véres konfliktusnak a történetéhez, két körülménytől nem lehet eltekinteni. A három éve folyó háború újra világossá tette: az izraeli-palesztin konfliktus csak egy lokális csatatere sokkal mélyebb és tágabb konfliktusoknak. Ne essék itt most szó a síita-szunnita vetélkedésről és harcról, amelynek az iráni forradalom óta szintén fontos terepe a palesztin-izraeli konfliktus. Fontosabb, hogy történelmi távlatban az – összes „megszállt” területeivel együtt is – zsebkendőnyi méretű, ma tízmilliós zsidó állam szinte permanens háborújáról van szó a fél földrésznyi méretű közel-keleti térség több száz milliós arab-iszlám népessége és különféle rezsimjei jelentős részével. Azzal a – változó összetételű – résszel, amely nem csak, hogy nem ismeri el zsidók vagy „keresztesek” szuverén politikai entitásainak létjogosultságát az iszlám által meghódított törzs-területeken (különösen nem „Palesztinában”), de – lehetőségeihez mérten – alapvető kötelességének tartja, hogy fegyverrel is harcoljon az efféle entitások ellen, vagy legalábbis hathatósan támogassa az efféle harcokat. A „palesztin önrendelkezés” kérdésköre csak lokális, véres kirakata ennek az összességében sokkal véresebb konfliktusnak és térségnek. Ebben a térségben sokmilliónyian vállalják tudatosan azt a sorsot, amit Európából nézve ágyútöltelék-szerepnek, az iszlám világ fogalmaival mártíriumnak kell nevezni.

Másrészt – az imént mondottaktól nem függetlenül – az értékrend és a hadviselési normák frontján szembe kell nézni az „élőpajzs”-taktikával, ami központi eleme a Hamasz harcmodorának és stratégiájának Gázában – ahogyan a Hezbollahnak is Libanonban, és más iszlamista fegyveres terror-hadseregeknek másutt. Az iszlamista mozgalmak számára a „civil” életek gyakorlatilag nem számítanak, a frontnak se az innenső, pláne nem a túlsó oldalán. Nemzetközi jog? Amit a Hamasz és a vele spontán beáramló gázai „civilek” műveltek a határmenti izraeli települések lakosaival, arra a nemzetközi hadijognak („humanitárius jognak”) nincsenek fogalmai. Ahogyan a nyugati politikának sem voltak, és nem is lesznek szavai az infernót követő gázai „civil” népünnepélyre.

Népirtó – és ön-népirtó – szándékokkal és gyakorlattal a gázai háborúban csak az iszlamista Hamasz vádolható. A mértékadó nyugati katonai szakértők többsége is elismeri (a progresszív sajtó persze hallgat erről), hogy az izraeli hadsereg az adott – példátlan – körülmények között túlteljesítette a nyugati hadseregeknek a városi hadviselésben a civilek védelmében alkalmazott normáit és statisztikáit is. Arról azonban, hogy a világban egy adott konfliktuszónában mi számít népirtásnak, mi számít „arányos” katonai csapásnak (mihez képest?), nem obsitos nyugati tábornokok és hadtörténészek döntenek, hanem újságírók, politikusok és jogászok – Párizsban, Londonban, Hágában, New Yorkban. Ha a háború folyamán a Nyugat és a Közel-Kelet politikai aktorai és meghatározó közvéleménye, mindenekelőtt pedig a gázai és egyéb palesztinok, hajlandóak lettek volna fellépni a – nyugati világban és az arab világ jelentős részében is terrorszervezetként számontartott – Hamasz „élőpajzs”-taktikájával és -stratégiájával szemben, akkor a háború viszonylag gyorsan és az áldozatok számának töredékével lezárható lett volna. (Nem térhetünk itt ki azon számos okra, amelyek miatt ez nem történt meg.)

A jelenlegi sokfrontos közel-keleti háború nem ért véget, Gázában sem. A mai haditechnika és annak fejlődése mellett senki ne várja el a zsidó miniállamtól, hogy – a Hamasz „élőpajzs”-taktikája előtt meghajolva és meghátrálva – fegyverben és hatalomban hagy a tőszomszédságában egy fanatikus, gyilkos és öngyilkos, őt a létében fenyegető iszlamo-fasiszta rendszert. Amelynek kétmilliós „élőpajzsa” emelte hatalomba és tartotta hatalomban a Hamaszt, és amelynek körében ma is ez utóbbi a legnépszerűbb szervezet és erő. A távoli háborúk – mély nyugati világnézeti igényeket kiszolgáló – „humanitárius jogi” alapú és szenvedés-algebrai megközelítése, még ha nemes humanista érzületből táplálkozik is, hajlamos meghamisítani e véres konfliktusok valódi természetét, elfedi azok valódi dimenzióit és tétjeit. Ez a nyugati strucc-politika megbosszulja magát.