A radikális jobboldal az ellenségem ellensége  

Az Izrael-párti retorika hasznosnak bizonyul, főleg akkor, ha a háttérben más érdekek érvényesítése (is) a cél. Eme műfajt Donald Trump elnök tökéletesítette, a kulisszák mögött több vasat is tartva a tűzbe. Magyarország hasonlóan elkötelezett szövetségese a zsidó államnak, a kontextus azonban számtalan vonatkozásban egészen más. Orbán Viktor Izrael- és zsidó-párti hozzáállása nem vitatható, árnyékot legfeljebb az a bizonyos politikai érdek vethet.

Milyen forrásokból táplálkoznak az elszabadult zsidóellenes indulatok?

Nem tudom, és igazából nem hinném, hogy van jelentősége, ha egyáltalán létezik ilyesmi, miszerint a zsidóellenes indulatok különböző forrásokból táplálkoznak. A kialakult helyzet az évtizedek óta többé-kevésbé elfojtott indulatoknak, valamint annak következménye, hogy a probléma és kiváltó okának megoldása ez ideig egyik félnek sem állt érdekében. Emellett, vélt és valós összeesküvés-elméletekből nincs hiány. Egy példát említve, Binjámin Netanjahu miniszterelnök Miamiban élő fia, Jáir Netanjahu tavaly júliusban egy helyi konferencián felszólalva kijelentette – “van egy másik szponzora a terrorizmusnak, ez Katar” – utalva az amerikai egyetemek támogatójaként ismert Öböl-állam, és az Izrael-ellenes tüntetések közötti kapcsolatra. Emellett, a radikális baloldali szervezetek [Soros György] nevét is megemlítette, mint az amerikai demokrácia megbontására irányuló kezdeményezést. Katar nem vitathatóan védelmi pénzeket fizet Iránnak, emellett dollármilliók, a miniszterelnök szerint humanitárius célzattal vándoroltak éveken át Gázába, Izrael állam területén keresztül. Mindezek ellenére, Jáir Netanjahu szavaival élve Washingtonban (is) vörös szőnyeget terítenek a dohai vezetés elé –Donald Trump elnök és adminisztrációja is. Hab a tortán, hogy miközben Jáir Netanjahu beszéde elhangzott, édesapja hivatalának legalább egy vagy ki tudja hány tanácsadója „kommunikációs ellenszolgáltatás” címén fizetést húzott Katartól, egészen a közelmúltban történt letartóztatásukig. Ki érti ezt?

 A „népírtás” vád, a nemzetközi média jelentős részének Izrael iránti negatív attitűdje, a tudományos és művészeti életben kibontakozó bojkott-mozgalom, a nyugati egyetemeken uralkodó anticionista hisztéria mennyire tudhatja elszigetelni Izraelt, milyen károkat okozhat hosszabb távon Izrael gazdasági és tudományos életének, katonai elrettentő erejének?

Az úgynevezett „népirtás” vádak nyilván értelmezhetetlenek, ugyanakkor, még ha csak szimbolikus jellegűek is, (annál inkább) elszigetelik Izraelt. A Szimchát Tóra-i (október 7-i) mészárlások után a nemzetközi közvélemény egyhangúlag Izrael mellett állt, és támogatta a zsidó állam önvédelemhez való jogát. A kép mára jelentősen megváltozott, a vita tárgyát az arányosság képezi. Ugyanakkor Izrael reakciója a kritikákra minden véleményt elsöprő, és erősen támadó. A március végén újraindított gázai katonai tornádó nyomában a kommunikáció és a diplomáciai erőfeszítések kizárólag a kritikus vélemények elutasítására korlátozódnak. Úgy tűnik nincs igény a párbeszédre, meglehet egyik oldalon sem. Ennek jegyében, a miniszterelnök koalícióján belül alapvetően senki sem érdekelt a nemzetközi közvélemény megítélésének javításában, mondván, hogy Donald Trump elnök világossá tette Izrael jogát a Hamász elpusztítására. Ily módon úgy vélik, a kilátásba helyezett bojkott – akár gazdasági, akár kulturális – elhanyagolható károkat okoz a várható végeredményhez képest. Emellett, a katonai elrettentés utánpótlása, szintén Trump elnök révén, biztosított. Mindezen nyilatkozatokat akár elfogadhatónak is lehet mondani, a gond a járulékos nyilatkozatokkal van, amelyek számos esetben a zsidóságon belül is megdöbbenést váltanak ki. Olaj volt a tűzre a Vallásos Cionizmus frakció vezetője, Becalel Szmotrics által hangoztatott elmélet, miszerint “ha naponta 10 ezret [t.i. gázait] kiengedünk a folyamat hat hónapon belül befejeződik. Ha naponta 5 ezret, az egy évbe telik”. A „népirtás” és „etnikai tisztogatás” vádjait élvezettel terjesztők kapva kaptak ezen a nyilatkozaton.

Milyen jövője van ilyen körülmények között hosszabb távon a diaszpóra zsidóságának? Milyen jövője van azon kisebb országok zsidóságának (pl. Hollandia, Belgium), ahol már most sokan a vészharangot kongatják?

Több ezer éven át, sokszor kongatták azt a bizonyos vészharangot. Hála I-nek a zsidóság köszöni szépen, erősebb lábakon áll, mint valaha. A borúlátó nyilatkozatoknak ellentmondva, elég erősnek mondható kivándorlási hullám indult el Izraelből, miközben a Szimchát Tóra-i mészárlások után beígért hatalmas alija elmaradt.

Arról nincsenek információim, hogy az európai kisebb zsidó közösségek léte milyen mértékben veszélyeztetett. Csak remélni tudom, hogy nem ennyire súlyos a helyzet, de amennyiben mégis úgy érzik: van hova menniük. Izrael állam saját területén megvédi a zsidókat, és ezen az állításon az október hetedikei Hamász támadások mit sem változtatnak. Ugyanakkor mindenkinek joga van ott élni, ahol otthon érzi magát, és szándéka ellenére senki sem kényszerítheti a távozásra. A történtek, és az említett vészhelyzeti körülmények ellenére mégis kevesen jönnek Izraelbe, még ha csak látogatóba is. Kivéve a francia zsidókat, akiket semmilyen körülmény nem tartott vissza eddig sem. Kultúrájuk erősen eltér az általunk megszokott askenázi világ szokásaitól, de érdemes példájukat követni. Annak ellenére, hogy nem áll szándékukban végleg elhagyni Franciaországot, tömegesen érkeznek Erecbe – élvezni az életet, és nem utolsó sorban támogatni az anyaországot. Miután felszabadultan és feltöltődve visszatérnek, legfeljebb irigyelni lehet őket, de ártani nekik, megpróbálni sem érdemes.

Milyen hatással lesz mindez Magyarországra, ahol a kormány nyíltan Izrael (vagy kormánya) pártját fogja, de ugyanakkor félhivatalosan támogatja az antiszemita írók beemelését a nemzeti panteonba?

Az Izrael-párti retorika hasznosnak bizonyul, főleg akkor, ha a háttérben más érdekek érvényesítése (is) a cél. Eme műfajt Donald Trump elnök tökéletesítette, a kulisszák mögött több vasat is tartva a tűzbe. Magyarország hasonlóan elkötelezett szövetségese a zsidó államnak, a kontextus azonban számtalan vonatkozásban egészen más. Orbán Viktor Izrael- és zsidó-párti hozzáállása nem vitatható, árnyékot legfeljebb az a bizonyos politikai érdek vethet. Nyilván rossz az, aki rosszra gondol. Bár nem író van a középpontjában, és jóval tíz évvel ezelőtt hangzott el, bennem máig él a nemzetközi zenei világban is méltán elismert Kocsis Zoltán zongoraművész és karmester, utólag szerencsétlen megfogalmazásként elhíresült mondása.

“Az én zenekaromban tizenegy zsidó és tizenegy roma származású muzsikus dolgozik. Amíg nem mondja nekem valaki, hogy bocsássam el őket, nem hiszek el ilyesmiket” – vetette el az Orbán kormányt akkor illető antiszemitizmus vádakat. Kocsis Zoltán évek ezelőtt elhunyt [nyugodjon békében] így már sohasem fogjuk megtudni, hogy mit tenne most, ha ilyen kéréssel fordulnának felé.

Hogyan lehet értelmezni azt a fejleményt, hogy szerte Európában és Amerikában a baloldal egyre inkább Izrael-ellenes politikával tűnik ki, míg a radikális jobboldal egy jelentős része egyértelműen Izrael pártját fogja?

A radikális jobboldal és Izrael jelenlegi viszonya egyszerű elven működik: az ellenségem ellensége a barátom. Azaz, aki arabellenes [rasszista] politikát hangoztat, az vélhetőleg támogatja Izrael önvédelemhez való jogát. Mindezzel meredek ellentétben az amerikai baloldal által hangoztatott, és gyengeségre utaló „arányos, diplomáciai úton történő rendezés a béke és igazságosság alapján” klisék nyilvánvalóan kevésbé tetszetős ideológiái maximálisan ellentmondanak a kőbe vésett izraeli jobboldali álláspontnak, miszerint “vagy mi, vagy ők.”

Visszatérve az európai szélsőséges jobboldal törekvéseire, kétségkívül meredek változás az izraeli politika ilyen irányú útkeresése. Így történhetett meg az is, hogy Jichák Herzog elnök kénytelen volt magyarázkodni és külön fogadni azokat a prominens zsidó meghívottakat, akik rendre lemondták részvételüket az Amichai Sikli Diaszpóraügyi és Antiszemitizmus Elleni Minisztériuma által rendezett konferencián, elutasítva olyan szélsőjobboldali európai politikusok meghívását, akiket eddig egyetlen izraeli kormány sem tartott szalonképesnek.

Nagy Gabriella  válasza szerkesztőségünk körkérdésére a Szombat júniusi számában jelent meg.