A politikai retorika beletrappol egy tudományos térbe, és azt hiszi, hogy az is kampányszínpad

Roppant tanulságos – és egyben leleplező –, amikor egy kiállítás megnyitója nem a megértés kezdete, hanem annak megelőlegezett ítélete. Amikor a vitrinek még zárva vannak, a kéziratok feldolgozatlanok, a kontextus feltáratlan, de az értelmezés már készen áll, ünnepélyes mondatokba csomagolva, miniszteri pecséttel hitelesítve.

Ez a helyzet állt elő az Országos Széchényi Könyvtár falai között, amikor Wass Albert hagyatékának hazatérését nem tudományos eseményként, hanem kulturális kinyilatkoztatásként tálalták. A közlemény egész retorikája egyetlen alapvető módszertani hibára épül: megelőlegezi a tudományos ítéletet. Ahelyett, hogy azt mondaná: „egy vitatott, komplex életmű kutathatóvá válik”, ehelyett ezt halljuk: „a hűség és küzdelem példája”; „identitást hozott vissza közénk”; „irányt és tartást ad”; „az egyetemes magyarságért végzett munka”; „aki olvassa, kicsit magyarabb lesz”.

Mindennek semmi köze sincs a tudományos nyelvhez, ám a kultusznyelvhez annál inkább. A kettő közötti különbség nem stiláris, hanem episztemológiai természetű: a tudomány ugyanis kérdéseket tesz föl, a kultusz politikai kinyilatkoztatásokat, ideológiai- és esztétikai preferenciákat fogalmaz meg, és útmutatókat rak az alattvalók elé, miheztartás végett. A tudomány ott kezdődik, ahol a mondat végén kérdőjel áll, ám itt minden mondat végén harsány felkiáltójel van.

Hankó Balázs (civilben gyógyszerész) megszólalása tankönyvi példája annak, amikor a politikai retorika beletrappol egy tudományos térbe, és azt hiszi, hogy az is kampányszínpad. „Nemcsak papírokat, hanem történelmet, hitet, kitartást és identitást hoztak vissza” – mondja, és ezzel a politikai retorika teljesen kiszorítja a tudományos beszédmódot. Hankó szövege pártértekezletre, esetleg választási plakátra való: rossz propaganda, de nem tudományos elemzés, s nem kritikai analízis.

A probléma persze nem az, hogy egy miniszter lelkes, hanem az, hogy fogalma sincs arról, mi a jelentése és tartalma annak, amit évezredek óta tudományos feldolgozásnak nevez az emberiség. Segítek a miniszternek. Ebben a szakmában a helyes sorrend az alábbi: 1. kritikai forrásfeltárás; 2. kritikai kiadás; 3. kontextualizálás; 4. szakmai viták; 5. ezt követően értékelés.

Itt viszont előbb jött a kitörő és lelkes ünneplés, és talán majd egyszer jön a kutatás.

Ez nemcsak nevetséges, hanem elsősorban intellektuálisan tisztességtelen. És mindez azért, hogy a politika kisajátíthassa az értelmet, a jelentést, az életművet, amely ezáltal miniszteriálisan gyakorolt és politikailag jóváhagyott értelmetlenség lesz, valóságos jelentéstől való megfosztás, egyszóval hazugság. A miniszternek roppant sürgős: nem óhajtja megvárni, mit mondanak majd a kutatók, hanem előírja, mit kell majd mondaniuk. Előzékenyen kijelöli számukra az irányt.

Az OSZK főigazgatója, Rózsa Dávid mondatai ugyanennek a problémának az intézményesített változatai: „erkölcsi és kulturális megerősítés”, „a nemzet szellemi kincsei mindig megtalálják méltó helyüket” – mondja fel a leckét a főigazgató a miniszter vigyázó szeme és érzékeny füle jelenlétében. A főigazgató láthatóan nincs tisztában azzal, hogy a könyvtár elsőrendű feladata a megőrzés és a hozzáférés biztosítása, nem pedig az értékhirdetés: egy nemzeti könyvtár nem kanonizál, mert nem ez a feladata, s nem mondja meg, ki vagy mi „a nemzet kincse”. Ezzel szemben az a dolga, hogy hozzáférhetővé tegye az anyagot, és lehetővé tegye a kritikai vizsgálatot. Minden, ami ettől eltér, az nem más, mint propaganda. Ha egy könyvtár „erkölcsi megerősítést” kezd nyújtani, akkor már nem könyvtárként működik, hanem szószékként. És a szószék – bármilyen szépen faragják is – nem a szakmai kritika tere.

Mindeközben a közlemény – roppant szemérmesen – egyetlen szót sem szól arról, hogy Wass Albert életműve mélyen vitatott; egyebek mellett, hogy számos szövegében antiszemita és rasszista elemek találhatók; hogy politikai szerepvállalása kapcsán náci kapcsolódások és elköteleződések kérdése is felmerül; s hogy írásainak irodalmi értékéről a szakma korántsem egységes. És mindez nagyon nem „mellékes körülmény”, hiszen épp ez a vita tárgya, ám a szónokok és a közlemény megfogalmazói pontosan ezt hallgatják el. Márpedig a hallgatás nem a tudományos semlegesség pozíciója, hanem rejtett és gyáva állásfoglalás.

Takaró Mihály megszólalása pedig már nem is egyszerűen problematikus, hanem parodisztikus: „aki olvassa, kicsit magyarabb lesz”. Hol itt az irodalomtörténet? Sehol, miután itt nem szövegértelmezés, nem nyelvi, stiláris, retorikai elemzés zajlik, nem a műfaji és poétikai sajátosságok feltárása, nem kontextualizálás, nem eszmetörténeti beágyazás, nem a politikai és társadalmi környezet vizsgálata, nem kritikai értékelés stb., hanem a falvédőbölcsességek szintjére emelt, pátosszal túlfűtött identitásagitáció. Takaró úgy gondolja, hogy az irodalomtörténész feladata, hogy nemzetnövelő hatásfokot mérjen olvasásonként. Ráadásul az ő esetében különösen problematikus, hogy közéleti megszólalásai alapján nem tudományos teljesítményével, hanem nyíltan vállalt ideológiai és antiszemita kijelentéseivel vált ismertté.

Az egész közlemény legnagyobb bűne, hogy nem hagy teret a kérdésnek, hanem kész válaszokat ad: „példakép”, „hűség”, „nemzeti örökség”, „erkölcsi megerősítés”. Holott egy ilyen hagyaték esetében az első mondatnak valahogy így kellene hangoznia, ha komoly, felelős emberek mondták volna ki a szándékot, s nem politikai megfelelésre vágyódók: „Egy ellentmondásos, vitákat kiváltó életmű forrásanyaga vált hozzáférhetővé.” Minden más prekoncepció. A kiállítás a legrosszabbat teszi, amit csak tehet: nem bemutat, hanem előír. Vagyis nem megnyit, hanem előre lezárja a megértés lehetőségét.

S mint annyiszor a történettudományban, a nyelvészetben, a humán- és bölcsésztudományok megannyi területén, itt sem történik más, mint a tudomány politikai kisajátításának kísérlete.

És persze ez az egész nem (csak) Wass Albertről szól. Sokkal inkább arról, hogy a politika előírja a tudományos következtetést, aztán az intézmények asszisztálnak ehhez, s a megvehető „szakértők” pedig megerősítik a narratívát. Mindez jól ismert, hiszen emitt sem tudományos kutatásról van szó, hanem – mint annyiszor – emlékezetpolitikai gyártósorról, ahol a múlt nem feltárul, hanem előállításra kerül.

A hagyaték hazatérése önmagában fontos esemény lehetne, hiszen mindez lehetne az érdemleges szakmai viták kezdete, s a tudományos kritikai vizsgálat lehetősége. Ám a tudományos diskurzus helyett rögtön az elején – miheztartás végett – beköszönt az ünnepi retorika és az ideológiai kijelölés

A minimum az lenne, hogy az önfeledten ünneplő urak egy pillanatra megállnak, és felismerik: nem az a dolguk, hogy eldöntsék, ki nagy író, hanem az, hogy lehetővé tegyék: ezt mások dönthessék el.

Addig pedig minden ilyen mondat, hogy „az író hazatért”, nem több, mint förtelmesen hangzó, elkoptatott, tudományosan üres és intellektuálisan kínos frázis.