A pápa úgy tesz, mintha csak Izrael lenne akadály

XIV. Leó pápa szerint az izraeli–palesztin konfliktus megoldásának egyetlen kulcsa, hogy létrejöjjön az önálló palesztin állam.

Ez önmagában még nem lenne különös – a Vatikán öt évtizede ezt mondja –, a probléma azonban ott kezdődik, hogy ez úgy hangzik, mintha a palesztin állam ügye kizárólag Izrael döntésén múlna; mintha a palesztin politikai tábor egységesen elfogadta volna a kétállami modellt; mintha 1947-ben az ENSZ felosztási tervét nem maga az arab oldal utasította volna el; mintha a radikális palesztin szervezetek célja nem Izrael eltörlése lenne; és mintha az „egyetlen út” kijelentése nem a realitás totális figyelmen kívül hagyása volna. Ez a mondat a diplomáciai semmitmondás klasszikus példája: olyan békét hirdet, amelynek feltételei a valóságban nem adottak, mert az egyik fél nem békét akar, hanem szakrális győzelmet, ahol a szakralitás a végső győzelem feltétele és a totális győzelem biztosítéka.

A pápa így folytatja: „Tudjuk, hogy Izrael jelenleg nem fogadja el ezt a megoldást…” Ez a mondat több szinten hamis, torz és intellektuálisan megengedhetetlen. A pápa úgy tesz, mintha csak Izrael lenne akadály, holott az ENSZ 1947-es felosztási tervét Izrael elfogadta, a palesztin arab vezetés visszautasította, a környező arab államok pedig háborút indítottak. Vagyis a kétállami megoldás első bukása nem „Izrael ellenállásán” múlt, hanem azon, hogy az arab vezetés elszabotálta. A pápa erről egyetlen szót sem ejt. Ráadásul úgy beszél, mintha a palesztin politikai tábor egységesen békepárti volna. A valóság ezzel szemben az, hogy a palesztin politikai tömb erősen megosztott: egyik része tárgyalna, nagyobb része semmilyen formában nem fogadna el zsidó államot; a militáns frakciók célja „a folyótól a tengerig”, vagyis Izrael teljes felszámolása; s a „palesztin állam” gondolata több helyen nem két államot, hanem egy államot jelent – Izrael megszűnésével. A pápai mondat ezzel szemben azt sugallja, hogy a palesztin fél békésen várakozik a tárgyalóasztalnál, s csupán Izrael „akadékoskodik”. Ez vagy ostobaság, vagy tudatos hamisítás.

A kijelentés azonban ennél is veszélyesebb: amikor a pápa azt mondja, „Izrael” nem fogadja el a megoldást, akkor nem a Netanjahu-kormány politikáját kritizálja, hanem Izraelt mint homogén, kollektív akaratot. Ez több okból vállalhatatlan.

1. Demokratikus társadalmat redukál egyetlen hangra, ami intellektuális hiba. Izrael parlamentáris demokrácia: 9,8 millió, politikailag sokszínű ember; 120 fős parlament 12–14 párttal; élénk civil társadalommal; több mint száz békeszervezettel; s jelentős, stabil társadalmi réteggel, amely kész volna elfogadni a kétállami modellt – megfelelő biztonsági garanciák mellett. Tehát – tetszik, nem tetszik – vannak baloldaliak, centristák, békepárti mozgalmak, palesztin–izraeli pártok és létező politikai alternatívák.

Itt érdemes megkérdezni: Orbán egyenlő volna Magyarországgal?

2. A homogenizálás kollektív felelőssé tételt konstruál, ami morálisan különösen súlyos. Ha a pápa azt mondja, „Izrael nem akarja a békét”, akkor – akár szándékos, akár nem – azt sugallja, hogy Izrael mint zsidó állam, mint zsidó politikai közösség egyetlen akaratként lép fel, és ez az akarat „a béke ellen” van. A kollektív felelőssé tétel pedig mindig megágyaz a kollektív bűnösség narratívájának: ahelyett, hogy a politikai döntéshozókat nevezné meg, egy teljes országot, teljes népet – sőt implicit módon a zsidó népet – vonja felelősségre. Így a vita politikairól identitásira tolódik át.
3. A „zsidó állam” homogenizálása történelmileg terhelt, és ezt épp a pápának kellene a legjobban értenie. A zsidóságot mint egységes, koordinált, homogén politikai entitást leíró retorikai mechanizmusok a modern antiszemita gondolkodás alapjai közé tartoznak. Nem állítom, hogy a pápa ezt szándékosan teszi – de éppen ezért nem engedheti meg magának, hogy figyelmetlen legyen.
4. A homogenizálás felmenti a másik oldalt, ami politikai leegyszerűsítés és morális tévedés. A mondat logikája: Izrael = egyetlen akarat = nem akar békét, ezzel szemben a másik oldal = „akarja a békét, de Izrael nem engedi”. Ez a logika ignorálja a palesztin belső politikai fragmentációt, a tömeggyilkos militáns szervezetek ideológiáját, az 1947–48-as történelmi tényeket, a palesztin elit megosztottságát, és azt, hogy a palesztin közvélemény jelentős része egyállami megoldást akar Izrael nélkül.
5. Izrael sokszínű politikai valóságának eltörlése végül oda vezet, hogy a pápa a teljes országot békeellenes entitásként írja le. Ez nem békeépítés, hanem leegyszerűsítő propaganda.

De van egy másik mondat, amely különösen sokat elárul a pápai retorikáról: „Törökország pozitív példa, ahol különböző vallások képesek békében, egymás mellett élni.”

Ez a mondat egyszerre figyelmetlen, történelmietlen és valóságtagadó. Tagadja a közel-keleti keresztényüldözések történetét. Törökország 20. századi képlete: örmény népirtás (1–1,5 millió halott), asszír–szír–káldeus népirtás, görög ortodox közösségek kiszorítása, 1955-ös isztambuli pogrom, állami kisajátítások. És mindehhez járul a tény: Törökország mind a mai napig hivatalosan tagadja az örmény népirtás tényét és bűnét. De a pápai mondat egyben elhallgatja a jelen helyzetet: a keresztény közösségek létszáma töredéke a száz évvel ezelőttinek; az ortodox egyház jogi státusza rendezetlen; a pátriárkai intézményt rendszeresen politikai nyomás éri; a vallásszabadság papíron létezik, gyakorlatban korlátozott; az örmény–szír–görög örökség pusztul, sokszor védelem nélkül. Ha ez „pozitív példa”, akkor milyen volna a negatív?

A pápa említette továbbá Törökország „kiegyensúlyozó szerepét” az orosz–ukrán háború kapcsán. Törökország NATO-tagként egyszerre ad drónokat Ukrajnának, miközben Oroszországgal szoros energetikai és pénzügyi kapcsolatot tart fenn. Ez nem békemodell, hanem geopolitikai opportunizmus: a pápa pedig ezt dicséri, mintha ez volna a béke apostoli műve.

A zárómondat: „a világon szokatlanul nagy számban tapasztalható véres konfliktusok az egész emberiség jövőjét veszélybe sodorják.” Ez a ködös, mindenre igaz, semmire sem elég apokaliptikus prófétai mondat pont úgy hangzik, mint amikor egy államfő vagy vallási vezető akkor beszél „az emberiség veszélyéről”, amikor nincs mondanivalója a konkrét felelősségekről. Nincs benne elemzés, felelősség, kontextus, javaslat vagy stratégia. Olyan mondat ez, mintha valaki annyit mondana: „a világ ma nehéz időket él.” És kész.

Az emberiség jövője persze mindig „veszélyben van”, csak ezt a normális elemzők és normális államfők általában konkrétumokkal együtt szokták megfogalmazni, nem pedig éjszakai ködbe burkolt általánosságokkal.