A modern Európa már nem üldöz, csak „óvatosan elhatárolódik”

A németalföldi felvilágosodás, az úgynevezett „Németalföld aranykorának” hajdani fővárosa idén korábban lekapcsolta a lámpát. A Concertgebouw törölte a hanukai koncertet, mert fellépett volna rajta Shai Abramson, az izraeli hadsereg kántora.

Így lett Amszterdamban a napról napra növekvő fény ünnepéből a sötétség ünnepe: elegáns, morálisan indokolt, sajtóbarát sötétség. A modern Európa már nem üldöz, csak „óvatosan elhatárolódik”. Nem gyújt gyertyát, nehogy a fény valakit megsértsen. Legfeljebb az értő és odaillő publikum használ pirotechnikai eszközöket Európa koncerttermeiben, mondjuk egy Beethoven-zongoraverseny alatt, ha véletlenül akad még, ahonnan nem tiltják ki az izraeli útlevéllel érkezőt.

De persze kitiltják már majd’ mindenhonnan valamennyit. Megszégyenítésben Európa közel kétévezredes, utolérhetetlen rutinnal rendelkezik, megalázásokból a megszégyenítők céltáblái hasonlóképp.

A döntés persze önmagán messze túlmutat. Hollandia, amely valaha a fény, a gondolat és a szabadság hazája volt (gondoljunk az egyetemekre, ahová még Erdélyből is elzarándokoltak tanulni vágyó fiatalok, gondoljunk a könyvkiadásra, a nyomdászatra, az Elzevir családra, a tudomány és a képzőművészet virágzására, a klasszika-filológia, a történelem- és jogtudomány, valamint a filozófia művelésére stb.), most újra bebizonyította, hogy a morális fölényből is lehet sötét ideológiát gyártani. Amszterdam, a „tolerancia” városa, most a türelem új formáját vezette be: elnézést kérünk, de a kántor nem fér bele. Túl fényes a hanukia gyertyáitól, túl izraeli, túl „amor Dei intellectualis” (Spinoza), túl sentimus, experimurque, nos æternos esse” (Spinoza) – egy koncertprogramhoz és a fény ünnepéhez képest már-már zavarba ejtően Isten intellektuális szeretete, már-már zavarba ejtően érezni és tapasztalni, hogy örökkévalók vagyunk (hát ilyet egy Izraelből érkezett ne érezzen).

Rembrandt, ha élne, valószínűleg most kapna egy udvarias levelet a Rijksmuseumtól: sajnálják, de A zsidó menyasszony nem illik az intézmény értékrendjébe. Túl sok benne a bőr melege, a tekintet intimitása, a spirituális és fizikai szeretet gyengéd összeölelkezése és – ne szépítsük – a zsidóság. A Rijksmuseum kurátorai nyilván tanácskoznának: talán ki lehetne írni a cím mellé, hogy „a fény allegóriája”, és akkor nem kellene kimondani, kik állnak a vásznon. A fény még maradhat, csak ne derüljön ki, honnan jön.

Spinoza, Amszterdam másik híres lakója, most talán mosolyogna a kiátkozása fölött. Őt legalább nyíltan száműzték. Most sokkal udvariasabb minden: nem átkoznak ki, csak nem hívnak meg. A gondolat szabad, de kérik, ne legyen feltűnő. A logika szabad, csak politikailag érzékeny. A morál szabad, amíg nem világít.

A hanukai gyertyák idén sem fogják megzavarni a rendet. Hollandia nyugodtan sötétben maradhat, hiszen a sötétséghez nem kell lelkiismeret, gerinc és kurázsi. A Concertgebouw döntése kulturált, modern és érzékeny – pontosan olyan, amilyennek egy civilizált visszalépésnek lennie kell. Európában ma csipesszel fogják a bűzt, és etikának nevezik.