A Holokauszt-identitás káráról és hasznáról
A vallásos magyarországi zsidó establishment válsága (vagy útkeresése) éppen 25 éve tart – amióta beköszöntött a szabadság korszaka…
…és a közösség előtt fölmerült az addig hivatalból nem létező kérdés: mit jelent itt és most magyar(országi) zsidónak lenni.
Erre a kérdésre nagyon sokan próbáltak válaszolni, de éppen a Mazsihisz háza táján semmiféle szellemi útkeresés nem volt észlelhető. (A Heisler András által 2005-ben szervezett Zsidó Közösségi Fórum volt az egyetlen kivétel, ám Heisler akkori kiebrudalása után ez elhalt, mint idegen test.) Néhány rabbi komoly közösségépítő munkát végez, ám maga a Mazsihisz, spirituális alapok nélkül, azon meggyőződés nélkül, hogy „érdemes itt zsidóként élni”, folyamatosan recseg-ropog.
Sokszor leírtam már (akárcsak mások), hogy azt az identitást, amelyet az 1944 előtti honi zsidóság többsége vallott – zsidó vallású magyarok vagyunk – a Holokauszt szétzúzta. A magyar állam és a társadalom nagy többsége ekkor megmutatta, mennyire tekinti magyarnak a vele együtt élő zsidókat.
1945-ben hatalmas szellemi útkeresés kezdődött a túlélők között, melyben a cionista mozgalom vitte a főszerepet. Mindez 1948-ban véget ért: az itthon maradók többsége önként, vagy jobb híján az asszimiláció útjára lépett.
A maradék vallásos zsidóságnak az 1948-ban berendezkedő rendszer nem kínált hiteles alternatívát. A közösség vezetői ismét a stadlan-ok (zsidó elöljárók) régi dilemmájával néztek szembe: az elnyomó rendszer akaratát kellett közvetíteniük a zsidók felé, és nem fordítva.
A Kádár-kori hitközség szellemiségének első számú jellemzője a cinizmus volt: a közösség vezetői részt vettek a közösség leépítésében (vagy tudomásul vették azt), és ennek haszonélvezői voltak. Mindezt azzal igazolták, hogy itt másképpen nem megy: ha nem ez a rendszer uralkodik, visszajönnek a fasiszták.
1989 után a feltápászkodó vallásos közösség bátor tettet hajtott végre: elkergette a hiteltelen vezetőket. (Ilyen radikális lépés más nagyegyházban nem történt.) Alapszabályba iktatta a demokratikus kontrollt. (Amin persze később „fogást találtak”.) Talán megindult volna a tisztulás, ám a rendszerváltással együtt feltámadó antiszemitizmus azonnal felélesztette a harminc éven át beidegződött reflexeket: vissza a Kádár-rendszerbe! Ha máshol nem, legalább házon belül. (Más nagyegyházak számos papja és híve inkább a Horthy-korszak felé tájékozódott.) Ezt a bezárkózást a Síp utcába a korábbi mélységes pesszimizmus kísérte: „Zsidónak lenni? Itt? Ezeknek?” És mivel a magyarországi zsidó életről nem volt víziójuk, a magyarországi zsidóság pusztulása lett önképük alapja. A Holokausztot mutatták fel újra és újra a magyar többségi társadalomnak: „Tessék! Megint ezt akarjátok?”
Ennek a pesszimizmusból és cinizmusból összeállt szellemiségnek volt a terméke, megtestesítője Zoltai Gusztáv, aki a Síp utca légkörét kiismerve hamar beletanult elődei politikájába, csak már nem nyíltan diktatórikus, hanem a demokrácia látszatára adó, manipulatív módszerekkel irányított.
Miközben az államtól kapott milliárdokkal építették a közösség intézményeit, az (ön)bizalom mélységes hiánya, az ebből következő cinizmus és a korrupció légköre belülről rombolta azokat. Az elmúlt negyedszázadban a Síp utcát az anyagi gyarapodás, a szellemi pangás és az erkölcsi válság fémjelezte.
*
A Mazsihisznek ez a Holokausztra alapozott negatív identitása találkozott most sajátos körülmények között az asszimilált zsidóság hasonló identitásával. A kétféle közeg szellemi horizontját nem lehet összehasonlítani. Ám az utóbbi, noha roppant sokszínű, a zsidóságból leginkább szintén az antiszemitizmust és a Holokausztot észleli, mivel a vallás, Izrael vagy a világ zsidósága számára többnyire partikuláris témának számítanak. „Holokauszt-zsidó vagyok” – mondotta magáról nemrég a Bálint házban György Péter.
A magasan képzett, kozmopolita zsidók az elmúlt évtizedekben – ha egyáltalán foglalkoztak vele – diszkréten lenézték a hitközséget. „Úgy szar, ahogy van” – mondták néha bizalmasan, de nyílt kritikájától tartózkodtak, mert nem akartak az antiszemitizmusnak tápot adni.
Most azonban, a magyar demokrácia válsága összehozta őket. Mindketten zsigeri ellenszenvvel tekintenek egy antidemokratikus, nacionalista, Európa-ellenes jelszavakkal operáló kormányra, és jeges félelemmel az ennek uszályában megerősödött, nemzetiszocialista jelszavakat nyíltan hangoztató pártalakulatra.
A Holokauszt-identitást nyíltan fölvállaló Mazsihisz – a lojalitásáról hírhedt magyarországi zsidó establishment történetében példátlan módon – nyíltan szembehelyezkedett a kormány (emlékezet)politikájával, és elutasította a részvételt a közös megemlékezéseken. Ezzel a gesztussal – legalábbis átmenetileg – kivívta a liberális zsidóság nem egy képviselőjének elismerését. Utóbbiak egyike egy fórumon egyenesen azt mondta, hogy ezzel a lépésével a Mazsihisz – szimbolikusan – jóvátette a zsidó tanácsok szégyenletes, 1944-es magatartását. A válság pillanata egységfrontot hozott létre két olyan fél között, akiket az antiszemitizmuson és a Holokauszt emlékezetén kívül más nemigen köt össze.
Ám az antifasizmusra és a Holokauszt-identitásra, amely itt és most, rövidtávon bátor gesztusokat szül, hosszú távon nem lehet virágzó közösséget építeni. A magyar demokrácia válságának órájában ez hiteles magatartás lehet, de ha nem találnak – mert nem is keresnek! – választ arra a kérdésre, hogy a Holokauszt-emlékezet őrzésén túl miért érdemes Magyarországon zsidónak lenni, akkor a Síp utca nyomasztó szellemét nem sikerül elűzni.
És a magyar demokrácia válságának órája nem igen tűnik alkalmasnak a hitközségi demokrácia megteremtésére.
Kapcsolódó cikkünk:
Címkék:2014-05