A cionizmus a vádlottak padján

Halmai Gábor izraeli demokráciaképéről – egy korábbi vita folytatásaként.

Halmai Gábor november 6-án, az Élet és Irodalom hasábjain ismét az izraeli demokrácia állapotáról értekezett. Írásának címe: A demokrácia erőpróbája Izraelben. A választási „patthelyzet” tanulságai. A szerző az október 27-i izraeli parlamenti választások eredményéből indul ki, de hamarosan a cionizmus történeti természetéről, a zsidó nemzeti önrendelkezésről és Izrael demokratikus legitimitásáról mond ítéletet.

Nem először.

Ez év februárjában Szentpéteri Nagy Richárddal közösen a Szombat hasábjain már részletesen vitába szálltunk Halmai álláspontjával. Akkor az Élet és Irodalom 2025. december 18-i számában megjelent Két nemalkotmányos nemdemokrácia című írásában Magyarországot és Izraelt sorolta ugyanabba az alkotmányelméleti kategóriába. Válaszunk De alkotmányos demokrácia címmel jelent meg. Halmai másnap reagált, mi pedig Mégis alkotmányos, mégis demokratikus címmel válaszoltunk neki.

Az akkori vita tárgya nem Izrael valamely kormányának megítélése volt, hanem ennél jóval alapvetőbb kérdés: tekinthető-e Izrael alkotmányos demokráciának, és milyen jogi, történeti és fogalmi bizonyítás szükséges egy ilyen minősítéshez?

Halmai februári válaszában maga is elismerte, hogy a Legfelsőbb Bíróság egyes döntéseinek értelmezése tudományos vita tárgya lehet. A vita végén azonban fenntartotta Izrael alkotmányos-demokratikus státuszára vonatkozó elutasító álláspontját. Mi pedig ismételten felhívtuk a figyelmét arra, hogy egy állam demokratikus jellegéről nem lehet egyetlen vitatott alaptörvényi rendelkezés, egyes politikai fejlemények vagy nemzetközi demokráciaindexek alapján végleges ítéletet mondani. Ehhez az alaptörvények rendszerének, a Legfelsőbb Bíróság gyakorlatának, a politikai intézmények tényleges működésének és az alkotmányos alapelveknek az együttes vizsgálata szükséges.

Most, kilenc hónappal később, Halmai újabb írását olvasva az a különös érzésem támadt, mintha az akkori vita meg sem történt volna. Az egykori ellenvetések nem késztették láthatóan álláspontjának érdemi újragondolására. A korábban kifogásolt fogalmi eljárás ismét megjelenik, ezúttal az izraeli választási eredmények értelmezésének keretében.

Ezért is természetes, hogy a mostani válasz a Szombatban jelenjen meg. Nem egyszerűen azért, mert a lap korábban helyet adott a vitának, hanem mert itt már létrejött egy nyilvános, dokumentálható eszmecsere, amelynek állításai és ellenérvei továbbra is érvényesek. Halmai mostani írása ennek a vitának a folytatását teszi szükségessé.

Annál is inkább, mert a novemberi cikkben a történeti és alkotmányjogi problémák mellé már a választási számtan nehézségei is társulnak.

Halmai 56 mandátumot tulajdonít Netanjáhú táborának, 48-at a cionista ellenzéknek, 19-et pedig az arab pártoknak. Ez összesen 123 képviselő. A Kneszetnek azonban 120 tagja van. A tényleges mandátumeloszlás szerint Netanjáhú korábbi politikai tábora 53, a vele szemben álló, zsidó vezetésű ellenzéki blokk 48, az arab pártlisták pedig összesen 19 mandátumot szereztek.

Természetesen bárki elüthet egy számot. Csakhogy egy olyan elemzésben, amelynek kiindulópontja a parlamenti erőviszonyok értékelése, a hárommal több képviselő már meglehetősen szerencsétlen kezdet. Különösen akkor, ha a szerző a mandátumok összeadásából hamarosan a zsidó állam demokratikus természetére vonatkozó következtetéseket kíván levonni.

Halmai gondolatmenetében ugyanis a választási aritmetika egyre inkább alkotmányelméleti jelentőséget kap. A 48 ellenzéki és a 19 arab mandátum összege valóban 67, vagyis több a parlamenti többséghez szükséges 61 mandátumnál. Csakhogy a parlamenti matematika nem azonos a koalícióalkotással. Egy párt ajánlhat miniszterelnök-jelöltet anélkül, hogy részt kívánna venni a kormányában; egy kisebbségi kabinet külső támogatása pedig egészen más politikai konstrukció, mint a koalíciós tagság.

Ezek a parlamentáris demokrácia működésének alapvető különbségei. Halmai következtetéseiben mégis hajlamosak eltűnni, amikor az arab pártokkal való együttműködés elmaradását a zsidó állam demokratikus természetének bizonyítékaként kezeli.

Az események ráadásul időközben különösen érdekes fordulatot vettek.

November 5-én Jichák Hercog államelnök konzultációin 67 képviselő ajánlotta Gadi Ejzenkotot kormányalakítónak, míg Netanjáhú mögött 46 ajánlás sorakozott fel. A fennmaradó hét mandátummal rendelkező Egyesült Tórai Judaizmus nem ajánlott jelöltet. November 7-én Hercog bejelentette, hogy Ejzenkotnak adja a kormányalakítás lehetőségét; a hivatalos megbízás átadását november 8-án 17 órára tűzték ki.

Vagyis abban az Izraelben, amelynek demokratikus karakterét Halmai oly súlyos kétségek közé helyezi, a hivatalban lévő miniszterelnök politikai tábora elveszíti parlamenti többségét, az arab pártok képviselőinek ajánlása érdemben befolyásolja a kormányalakítási eljárást, az államfő pedig a korábbi miniszterelnök legerősebb ellenfelének ad lehetőséget a kormányalakításra.

Mindez még nem jelenti, hogy Ejzenkotnak sikerül is kormányt alakítania. A 67 ajánlás mögött nem áll egységes koalíciós megállapodás. A politikai tárgyalások kimenetele továbbra is bizonytalan.

Az azonban máris világos, hogy az izraeli parlamentáris rendszer intézményei működnek, az ellenzéki kormányalakítás lehetősége valóságos, és az arab pártok képviselete a politikai döntéshozatalban korántsem pusztán jelképes.

Halmai a demokrácia erőpróbájáról írt. Az izraeli politikai rendszer pedig időközben olyan intézményi működést mutatott fel, amelyet nehéz volna összeegyeztetni a demokratikus államiság majdnem teljes hiányának képével.

De van itt egy még különösebb probléma.

Halmai az arab pártokkal való együttműködés nehézségeit úgy emeli az izraeli demokrácia egyik döntő kérdésévé, hogy nem tulajdonít kellő jelentőséget annak a történeti ténynek: Izraelben már volt arab párt kormánykoalícióban.

2021-ben Manszúr Abbász Raam nevű iszlamista arab pártja a Naftali Bennett és Jaír Lapid nevéhez kötődő kormánykoalíció tagja lett. Vagyis egy vallásos jobboldali cionista politikus miniszterelnöksége alatt olyan kabinet alakult Izraelben, amelynek egy önálló arab párt is formális koalíciós tagja volt.

Halmai következtetésének történeti megalapozottságát ez az előzmény alapvetően megkérdőjelezi. Ha ugyanis a cionizmus és az arab politikai részvétel között valóban feloldhatatlan ellentét húzódna, miként jöhetett volna létre ez a kormány?

A válasz egyszerű: ilyen szükségszerű ellentét nem áll fenn.

A Raam 2021-es részvétele nem pusztán parlamenttörténeti érdekesség. Kézzelfoghatóan bizonyítja, hogy a zsidó nemzeti állam alkotmányos keretei között arab párt is részt vehet a végrehajtó hatalom gyakorlásában. E történeti tapasztalatot aligha lehet összeegyeztetni azzal az elméleti előfeltevéssel, hogy a cionizmus és az arab állampolgárok kormányzati képviselete között valamiféle feloldhatatlan ellentét húzódna.

Halmai itt nem egyszerűen egy politikai lehetőséget ítél meg vitathatóan. A probléma az, hogy egy már megvalósult történeti lehetőség jelentőségét nem építi be következetesen az elemzésébe.

A jelenlegi koalíciós nehézségeknek természetesen vannak politikai okai. Az arab pártok nem alkotnak egységes világnézeti tömböt, és a velük való együttműködés megítélésében a cionista pártok között is jelentős különbségek mutatkoznak. A Raam iszlamista, társadalmi kérdésekben konzervatív politikai alakulat, míg a Közös Lista más ideológiai hagyományokat is képvisel. Az egyes pártoknak a Hamászhoz, az izraeli állam nemzeti karakteréhez, a biztonságpolitikához vagy a kormányzati együttműködés feltételeihez való viszonya nem intézhető el egyetlen általánosító kategóriával.

Különösen nem egy olyan országban, amelynek társadalmát a Hamász 2023. október 7-i terrortámadása mélyen megrázta. A Hamász fegyveresei azon a napon tömegesen gyilkoltak meg civileket és túszokat hurcoltak el. A szervezethez való viszony ezért az izraeli pártpolitikában nem mellékes koalíciótechnikai kérdés.

Halmai azonban az arab politikai képviselet kérdését túlságosan könnyen vezeti át a zsidó állam demokratikus legitimitásának problémájába. Ez súlyos fogalmi tévedés. Az arab állampolgárok jogegyenlősége és egy meghatározott arab párt koalíciós részvétele ugyanis két különböző kérdés. Az előbbi alkotmányos követelmény, az utóbbi konkrét politikai megállapodások tárgya.

Aki a kettőt összemossa, az a jogegyenlőség elismerését egy meghatározott pártszövetség létrejöttétől teszi függővé. Ez pedig különösen furcsa következtetés a liberális alkotmányosság nevében.

Halmai gondolatmenetének valódi problémája azonban ott kezdődik, ahol a választási elemzés a cionizmus történeti megítélésébe fordul át.

A szerző az 1948-as Függetlenségi nyilatkozat jogegyenlőségi és szabadságjogi rendelkezéseit a zsidó állam későbbi politikai fejlődésének mércéjeként használja. Csakhogy az alapító dokumentumot csak akkor érthetjük meg, ha nem választjuk el egymástól annak két alapvető történeti és politikai tartalmát.

A Függetlenségi nyilatkozat mindenekelőtt a zsidó nép nemzeti önrendelkezésének megvalósulását hirdeti ki. A dokumentum első mondata Erec Jiszráélt a zsidó nép történelmi szülőföldjeként nevezi meg, majd felidézi az ókori zsidó államiságot, a szétszóratást, a visszatérés reményét, a modern cionista mozgalmat, a Balfour-nyilatkozatot, a Népszövetség mandátumát, a holokausztot és az ENSZ 1947. november 29-i felosztási határozatát.

Ugyanez a nyilatkozat teljes társadalmi és politikai jogegyenlőséget ígér valamennyi állampolgár számára, vallási, faji és nemi különbségtétel nélkül. Biztosítja a vallás, a lelkiismeret, a nyelv, az oktatás és a kultúra szabadságát is.

A két elv tehát nem egymással szemben, hanem ugyanabban az államalapító dokumentumban jelenik meg. A zsidó nemzeti önrendelkezés és az állampolgári jogegyenlőség az alapítók számára nem egymást kizáró alternatívát jelentett.

Halmai értelmezésének egyik alapvető gyengesége, hogy ezt a kettősséget hajlamos ellentmondásként kezelni, holott a két fogalom különböző kérdésre ad választ.

A nemzeti önrendelkezés egy történelmi közösség kollektív politikai önrendelkezésére vonatkozik, az állampolgári jogegyenlőség pedig az állam polgárainak jogi státuszára. Az egyik azt mondja meg, milyen történelmi és politikai közösség gyakorolja az önrendelkezést, a másik azt, hogy az állam polgárai milyen jogokat élveznek.

A nemzeti identitás és a demokratikus alkotmányosság között nem áll fenn szükségszerű ellentmondás. Számos demokratikus állam rendelkezik sajátos nemzeti szimbólumokkal, hivatalos nyelvvel, történeti hagyományokkal és a többségi nemzeti kultúrához kapcsolódó közjogi intézményekkel. Ezek önmagukban nem szüntetik meg a demokratikus államiságot.

Halmai viszont éppen a zsidó állam esetében alkalmaz olyan értelmezési keretet, amelyben a nemzeti önmeghatározás már önmagában a demokratikus jogegyenlőség gyanús ellenpontjává válik.

Ez a fogalmi eljárás különösen problematikus egy olyan történelmi közösség esetében, amelynek modern nemzeti mozgalma az emancipáció korlátaira, a modern antiszemitizmusra, a pogromokra és végül a holokauszt tapasztalatára adott politikai válaszként is értelmezhető.

A cionizmus történeti megértéséhez ráadásul nélkülözhetetlen annak felismerése, hogy a modern zsidó nemzeti mozgalom nem egyetlen politikai ideológia egyenes vonalú kibontakozása volt.

Herzl politikai cionizmusa, Ahad Haam kulturális cionizmusa, a munkáscionizmus különböző irányzatai, Martin Buber és Judah Magnes binacionális elképzelései, a vallásos cionizmus és a revizionista cionizmus között alapvető különbségek húzódtak. Ezek az irányzatok a zsidó nemzeti lét, az államiság, a vallás, az arab lakossággal való együttélés és a politikai hatalom kérdésében gyakran élesen szemben álltak egymással.

Halmai cionizmusképe azonban nem ad kellő súlyt ennek az eszmetörténeti sokféleségnek. A cionizmus egyre inkább homogén etnonacionalista ideológiaként jelenik meg, amelynek történeti végpontját a mai izraeli jobboldal politikájából lehetne visszafelé meghatározni.

Ez történetileg tarthatatlan leegyszerűsítés. A különböző cionista mozgalmak közös nevezője a zsidó nép nemzeti önrendelkezésének igénye volt, nem pedig valamely egységes társadalom- vagy államelmélet.

Aki a mai izraeli pártpolitika valamelyik irányzatából kívánja visszafelé meghatározni a cionizmus egészének történeti természetét, az a jelen politikai kategóriáit vetíti vissza egy rendkívül sokszínű eszmetörténeti hagyományra. Vagyis Halmai a történeti értelmezést felcseréli a retrospektív ideológiai homogenizálással.

Az alkotmányjogi kérdésekben még fontosabb volna a fogalmi pontosság. És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol Halmai novemberi írása különösen szorosan kapcsolódik a februári vitánkhoz.

Akkor Szentpéteri Nagy Richárddal részletesen kifejtettük, hogy Izrael alkotmányosságát nem lehet a 2018-as nemzetállami alaptörvény egyes rendelkezéseire redukálni. Felhívtuk Halmai figyelmét az alaptörvények egészére, az 1992-es alapjogi alaptörvényre, a Legfelsőbb Bíróság értelmezési gyakorlatára és a zsidó, illetve demokratikus államjelleg együttes alkotmányos meghatározására.

Ezek nem mellékes ellenvetések voltak. Halmai állításának alkotmányjogi alapját érintették.

Izraelben valóban nem született meg az 1948-as Függetlenségi nyilatkozatban kilátásba helyezett egységes, írott alkotmány. Az 1950-es Harari-határozat nyomán azonban az ország az alkotmány fokozatos, alaptörvények útján történő megalkotása mellett döntött. A mai izraeli alkotmányosság ezért nem valamiféle alkotmányos vákuumban működik, hanem történetileg kialakult, sajátos alaptörvényi és bírói rendszerben.

Ennek egyik meghatározó dokumentuma az 1992-ben elfogadott, az emberi méltóságról és szabadságról szóló alaptörvény. Az 1a. szakasz kifejezetten Izrael zsidó és demokratikus államként meghatározott értékeinek alkotmányos rögzítését nevezi meg célként.

Ezt már februárban is hangsúlyoztuk. Halmai újabb, a zsidó állam demokratikus jellegét megkérdőjelező következtetéseinek fényében most ismét fel kell idézni.

A zsidó és a demokratikus államjelleg ugyanis nem két, egymástól függetlenül létező, később önkényesen összekapcsolt kategória. Együttes jelenlétük az izraeli alkotmányos önmeghatározás alapvető sajátossága.

Halmai alkotmányelméleti következtetése éppen ezt az összefüggést nem kezeli kellő súllyal. A zsidó nemzeti identitást úgy állítja szembe a demokratikus államjelleggel, mintha a kettő között szükségképpen kizáró viszony állna fenn. Holott az izraeli alkotmányos rendszer éppen e két elv együttes érvényesítésére épül.

Ezt különösen fontos szem előtt tartani a 2018-as nemzetállami alaptörvény értelmezésekor.

Az alaptörvény Izraelt a zsidó nép nemzetállamaként határozza meg, és rögzíti, hogy az állami szintű nemzeti önrendelkezés joga Izraelben a zsidó népet illeti meg. A törvény a zsidó államiság nemzeti szimbólumait, nyelvi és kulturális sajátosságait, valamint a zsidó nemzeti identitás egyes közjogi elemeit foglalja alkotmányos keretbe.

Az állampolgári jogegyenlőség külön deklarációja nem szerepel benne. Ebből azonban nem következik, hogy az egyenlőség elve megszűnt volna az izraeli alkotmányos rendben. Az egyes alaptörvények eltérő tárgyköröket szabályoznak, rendelkezéseiket pedig az alkotmányos rendszer egészében kell értelmezni.

Halmai februári érvelésének egyik legsúlyosabb hibája éppen az volt, hogy a nemzetállami alaptörvényből olyan általános alkotmányos következtetést vont le, amelyet a teljes normarendszer nem támaszt alá. Ezt akkor részletesen megírtuk neki. Mostani álláspontjának alapvető fogalmi kerete mégis változatlan maradt.

Pedig a kérdés nem pusztán elméleti.

Az izraeli Legfelsőbb Bíróság 2021. július 8-án, a Hason kontra Kneszet ügyben tíz-egy arányban elutasította a nemzetállami alaptörvény megsemmisítésére irányuló indítványokat.

A többségi indokolást Eszter Hajut, a Legfelsőbb Bíróság akkori elnöke jegyezte. A bíróság abból indult ki, hogy a nemzetállami alaptörvény az izraeli alkotmányos rendszer egyik fejezete, amelyet a többi alaptörvénnyel összhangban kell értelmezni. A zsidó nemzeti önrendelkezés alkotmányos rögzítése nem szünteti meg az állampolgári jogegyenlőség követelményét, és nem változtatja meg Izrael zsidó és demokratikus államként meghatározott alapvető alkotmányos identitását.

A bíróság az egyenlőség alkotmányos védelmét az emberi méltósághoz való joggal is összekapcsolta. A döntés értelmében a nemzetállami alaptörvény rendelkezéseit nem lehet úgy értelmezni, hogy azok önmagukban felszámolják a demokratikus alapelveket.

A tizenegy bíró közül George Karra fogalmazott meg különvéleményt.

Halmai számára ez az ítélet különösen kellemetlen alkotmányjogi tény. Nem azért, mert a Legfelsőbb Bíróság minden vitát véglegesen lezárt volna, hanem azért, mert a bíróság értelmezése éppen azt a szükségszerű ellentétet utasítja el, amelyre Halmai érvelése épül.

A bíróság természetesen nem azt mondta ki, hogy az alaptörvény minden lehetséges alkalmazása alkotmányos volna. Éppen ellenkezőleg: az alkotmányos összhang követelménye az alkalmazás és az értelmezés számára is mércét jelent.

A döntés lényege azonban világos: a zsidó nemzeti önrendelkezés alkotmányos elismerése önmagában nem semmisíti meg a demokratikus államjelleget.

Februári vitánkban ezt az alkotmányos összefüggést már részletesen kifejtettük. Halmai válaszában a Legfelsőbb Bíróság döntéseinek értelmezését tudományos vita tárgyának nevezte, de az általunk bemutatott jogi összefüggésekből nem vonta le azokat a következtetéseket, amelyek saját, rendkívül súlyos államminősítését legalábbis felülvizsgálatra késztethették volna.

Most, novemberben ismét ugyanazzal az alapvető problémával találkozunk. Halmai a zsidó állam demokratikus karakteréről olyan ítéletet mond, amelynek fogalmi kerete nem tükrözi az izraeli alkotmányosság teljes normatív és bírói rendszerét.

Ez már nem valamely részletkérdésben fennálló szakmai nézeteltérés. Az alkotmányos diagnózis bizonyítási alapjának elégtelenségéről van szó.

Az 1948-as Függetlenségi nyilatkozat vallási nyelvezetének kérdése ugyancsak tanulságos. A dokumentum záróformulájában szereplő héber Cur Jiszráél (צור ישראל), azaz „Izrael Szirtje” kifejezés mélyen gyökerezik a bibliai és liturgikus hagyományban. Az államalapítás idején éppen többértelműsége tette lehetővé, hogy vallásos és szekuláris politikusok egyaránt elfogadják.

Halmai szekuláris államalapításra vonatkozó értelmezése ezért történetileg csak akkor volna meggyőző, ha számot vetne e kifejezés vallási jelentésével és a mögötte álló politikai kompromisszummal. A többértelmű formulából egyértelmű szekularista programot levezetni hermeneutikailag igencsak kétes vállalkozás.

Ráadásul a szekularizmus és a demokrácia viszonyát sem lehet egyetlen történeti modell alapján meghatározni. A francia laïcité, az amerikai állam–egyház-elválasztás, a brit államegyházi hagyomány vagy a különböző európai egyházjogi rendszerek lényegesen eltérő megoldásokat képviselnek.

Halmai alkotmányelméleti mércéje ezen a ponton is túlságosan szűknek bizonyul. A demokratikus alkotmányosság követelménye a lelkiismereti szabadság, a jogegyenlőség és az alapvető szabadságjogok védelme, nem pedig valamely konkrét történeti szekularizációs modell kötelező átvétele.

Izraelben a vallási intézmények közjogi szerepe sajátos történeti kompromisszumok eredménye. A házasság és a személyi státusz szabályozása körüli viták jól mutatják, hogy a vallási hagyomány és a modern állami jog viszonya összetett alkotmányos kérdés. E sajátos intézményi berendezkedésből azonban önmagában nem következik a demokratikus államjelleg hiánya.

A történeti és összehasonlító alkotmányjogi elemzésnek éppen az volna a feladata, hogy az eltérő állami modelleket saját intézményi összefüggéseikben vizsgálja, ne pedig valamelyik modellt hallgatólagosan minden más berendezkedés kizárólagos mércéjévé emelje.

Hasonló fogalmi pontatlanság jelentkezik Halmai 2023-as izraeli kormányellenes tüntetésekre vonatkozó értelmezésében.

A Netanjáhú-kormány igazságügyi reformtervei ellen kibontakozott tiltakozások az izraeli társadalom történetének egyik legjelentősebb politikai megmozdulását jelentették. A tüntetések középpontjában a bírói függetlenség, a hatalmi ágak közötti egyensúly és az alkotmányos ellenőrzés jövője állt.

Csakhogy Halmai értelmezése akkor válik félrevezetővé, amikor e tiltakozásokból valamiféle demokratizálódási folyamat képét rajzolja meg, mintha Izraelnek ekkor kellett volna elindulnia a demokrácia felé.

Ez a történetileg és fogalmilag egyaránt téves megközelítés súlyos előítéletességről árulkodik. Halmai olyan következetességgel olvassa az izraeli demokrácia működésének bizonyítékait a demokrácia hiányának jeleiként, hogy érvelésében már szinte mindegy, mit mutatnak a tények: az ítélet előbb megszületett, mint a vizsgálat.

A tiltakozások egy évtizedek óta működő parlamentáris rendszerben zajlottak, ahol a kormány politikája nyilvános bírálat tárgya lehetett, tömegek vonulhattak az utcára, és az alkotmányos intézmények közötti konfliktusok bírói döntésekhez vezethettek.

A demokratikus intézmények működése nem a tiltakozások következménye volt, hanem azok egyik alapvető feltétele.

Ennek különösen fontos bizonyítéka a Legfelsőbb Bíróság 2024. január 1-jei döntése. A tizenöt tagú bírói testület nyolc-hét arányban megsemmisítette azt az alaptörvény-módosítást, amely a kormányzati döntések észszerűségi alapú bírói felülvizsgálatát kívánta kizárni. A bírák közül tizenkettő elismerte a Legfelsőbb Bíróság hatáskörét arra, hogy kivételes és szélsőséges esetekben alaptörvényeket is felülvizsgálhasson.

A döntés rendkívüli alkotmányjogi jelentőségű. A bírói testület többsége a módosítást az izraeli demokratikus államjelleg alapvető sajátosságait súlyosan érintő rendelkezésnek ítélte.

Ám a döntés egyúttal az izraeli alkotmányos intézményrendszer működésének bizonyítéka is. A választott törvényhozás és a végrehajtó hatalom döntései alkotmányos felülvizsgálat tárgyává válhattak, a Legfelsőbb Bíróság pedig ténylegesen élt ellenőrző hatáskörével.

Halmai értelmezésének egyik alapvető ellentmondása éppen itt mutatkozik meg. Az izraeli demokratikus intézmények konfliktusait a demokrácia elégtelenségének bizonyítékaként kezeli, miközben maguk a konfliktusok és azok intézményes rendezésének lehetősége a demokratikus alkotmányosság tényleges működéséről tanúskodnak.

A demokratikus államiság megítélése nem alapulhat azon az előfeltevésen, hogy a politikai konfliktusok hevessége önmagában a demokrácia hiányát bizonyítja. A szabad választások, a kormányváltás lehetősége, a nyilvános politikai vita, a tömeges tiltakozások és a bírói kontroll működése mind az izraeli alkotmányos rendszer tényleges jellemzői.

És ezzel eljutottunk Halmai novemberi írásának legproblematikusabb következtetéséhez.

A szerző a kormányalakítás körüli nehézségekből végül a „demokráciának alig nevezhető etnonacionalista zsidó állam” képéhez jut el.

Érdemes ennél a mondatnál elidőzni. Nemcsak azért, mert rendkívül súlyos minősítést tartalmaz, hanem azért is, mert szinte változatlanul visszahozza a februárban már részletesen megvitatott álláspontot.

Akkor Halmai Izraelt „nemalkotmányos nemdemokráciának” nevezte. Mi Szentpéteri Nagy Richárddal megmutattuk, miért nem tartható fenn ez a minősítés az izraeli alaptörvények, a bírói gyakorlat és a demokratikus intézményrendszer tényleges működésének figyelembevétele nélkül. Halmai válaszolt, mi viszontválaszoltunk. Most pedig ismét ugyanott tartunk.

Csakhogy időközben az izraeli választások és a kormányalakítási eljárás újabb tényszerű bizonyítékokkal szolgáltak a politikai rendszer működéséről.

Halmai mégis ismét a zsidó állam demokratikus természetének majdnem teljes tagadásához jut el.

Eszerint ugyanis a zsidó állam demokratikus minősége lényegében egy konkrét választás utáni koalíciós megállapodás létrejöttétől függene. Ha a szerző által kívánatosnak tartott pártszövetség megvalósul, akkor megnyílhat a demokratikus jövő; ha nem, akkor marad az alig demokratikus zsidó állam.

Halmai szemlátomást saját politikai kívánságait tekinti az alkotmányos demokrácia mércéjének. Ha az izraeli választók és pártok nem az általa helyesnek tartott politikai konstrukciót valósítják meg, máris magának az államnak a demokratikus legitimitása válik kétségessé. Nehéz elképzelni ennél önkényesebb eljárást egy olyan szerző részéről, aki éppen az alkotmányosság egyetemes normáira hivatkozik.

A demokratikus államiság minőségét az intézmények működésén, a politikai szabadságjogokon, a jogállamiságon, a hatalommegosztáson, a politikai verseny feltételein és az állampolgári jogegyenlőségen lehet megítélni. Egy arab párt koalíciós részvétele önmagában nem tesz demokratikussá egy államot, ahogy egy ilyen koalíció elmaradása sem szünteti meg automatikusan annak demokratikus karakterét.

Halmai azonban az izraeli demokrácia megítélését újra és újra olyan politikai és ideológiai feltételekhez kapcsolja, amelyek nem azonosak a demokratikus alkotmányosság intézményi követelményeivel.

A cikk legmélyebb problémája azonban még ennél is tovább vezet.

Halmai a zsidó állam demokratikus legitimitását olyan fogalmi keretben vizsgálja, amelyben a zsidó nemzeti önrendelkezés történelmi tapasztalata és politikai jelentése fokozatosan háttérbe szorul. A cionizmus egyre inkább az etnikai nacionalizmus szinonimájává válik, a zsidó állam nemzeti karaktere pedig a demokratikus jogegyenlőség akadályaként jelenik meg.

Itt Halmai már a történeti valóság meghamisításának határáig jut el. A zsidó nemzeti önrendelkezés történetét megfosztja sajátos történelmi tartalmától, majd az így előállított, leegyszerűsített cionizmusképet használja fel a zsidó állam demokratikus legitimitásának megkérdőjelezésére. Az eljárás történetietlensége annál súlyosabb, mert éppen annak a népnek a történelmi tapasztalatát szorítja háttérbe, amelynek önrendelkezési jogáról ítéletet mond.

A zsidó nép önrendelkezési igénye ugyanabból a modern politikai elvből vezethető le, amely más népek nemzeti önrendelkezésének legitimitását is megalapozza. A zsidó államiság történelmi jelentését különösen súlyossá teszi az európai antiszemitizmus és a holokauszt tapasztalata.

Az a nép, amelynek tagjait évszázadokon keresztül jogfosztottság, üldöztetés és pogromok sújtották, majd amelynek európai közösségeit a náci megsemmisítő politika csaknem elpusztította, joggal tekinthette saját államiságát a kollektív önrendelkezés és a biztonság egyik alapvető feltételének.

Halmai értelmezése e történelmi tapasztalat sajátos jelentőségét nem építi be kellő mélységben a cionizmus politikai természetének meghatározásába. Sőt, feltűnően és bántóan érzéketlen marad mindazon történelmi tapasztalatok iránt, amelyek nélkül a modern zsidó nemzeti mozgalom létrejötte és politikai jelentése egyszerűen megérthetetlen. A modern zsidó nemzeti mozgalom nála egy általános nacionalizmustipológia példájává válik, miközben történeti kialakulásának meghatározó sajátosságai háttérbe szorulnak. Halmai történetietlen gondolkodásában a történelmi tapasztalat elveszíti magyarázó erejét, a helyét pedig egy előzetesen kialakított ideológiai séma foglalja el, amelyhez aztán a történelmet kell hozzáigazítani.

Pedig a cionizmus történeti jelentése nem ragadható meg pusztán a nacionalizmus valamely általános tipológiájának segítségével. A modern zsidó nemzeti mozgalom a diaszpórabeli lét történelmi tapasztalatára, az emancipáció korlátaira, az antiszemitizmusra és a nemzeti önrendelkezés modern eszméjére adott sajátos politikai válasz volt.

A zsidó nemzeti önrendelkezés legitimitása nem függhet attól, hogy egy adott időszakban melyik párt vagy kormány gyakorolja Izraelben a hatalmat. A demokratikus politikai közösségekben a kormányok, a törvények és az intézményi megoldások folyamatos vita tárgyai. Ezek a viták azonban nem teszik kérdésessé magának a nemzeti önrendelkezésnek a jogát.

Halmai gondolatmenetének egyik alapvető hibája éppen az, hogy a konkrét izraeli kormányzati politika megítélését újra és újra összekapcsolja a zsidó nemzeti önrendelkezés demokratikus legitimitásának kérdésével.

A valódi liberális univerzalizmus azonban saját egyetemes elveit nem alkalmazhatja válogatva. A zsidó nép történelmi tapasztalatát és nemzeti önrendelkezési igényét ugyanolyan komolyan kell vennie, mint bármely más népét.

A zsidó nemzeti önrendelkezés és az állampolgári jogegyenlőség viszonyát természetesen lehet és kell is alkotmányelméleti vizsgálat tárgyává tenni. De ez a vizsgálat nem indulhat ki abból az előfeltevésből, hogy a zsidó nemzeti állam demokratikus legitimitása eleve gyanús, és csak akkor válhat elfogadhatóvá, ha saját nemzeti karakterét valamiféle politikai kompromisszum keretében háttérbe szorítja.

Az izraeli Függetlenségi nyilatkozat, az 1992-es emberi méltóságról és szabadságról szóló alaptörvény, a 2018-as nemzetállami alaptörvény és a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos gyakorlata éppen azt mutatja, hogy a zsidó és a demokratikus államjelleg viszonya az izraeli alkotmányos önértelmezés egyik alapvető kérdése.

Ezt a történeti és jogi összefüggést nem lehet egyetlen politikai jelzővel helyettesíteni.

Halmai írásának legnagyobb fogyatékossága végső soron itt mutatkozik meg. A szerző a demokratikus pluralizmus védelmében lép fel, de a cionizmus és az izraeli államiság történetét olyan fogalmi keretbe szorítja, amelyben a zsidó nemzeti önrendelkezés sajátos történelmi jelentése egyre inkább elveszíti önálló legitimitását.

A történelem eközben politikai példatárrá válik. Az 1948-as Függetlenségi nyilatkozat zsidó nemzeti programja, az izraeli alkotmányosság alaptörvényi rendszere, a cionizmus belső eszmei sokfélesége, a 2021-es arab–zsidó kormányzati együttműködés, a 2018-as nemzetállami alaptörvényről szóló legfelsőbb bírósági döntés és a 2024-es alkotmányjogi ítélet olyan tények és összefüggések, amelyek nélkül a zsidó állam demokratikus természetéről nem lehet megalapozott ítéletet alkotni.

Ezeknek a tényeknek a jelentősége nem attól függ, hogy mennyiben illeszkednek valamely előzetesen kialakított politikai értelmezéshez.

Egy történeti és alkotmányjogi elemzésnek éppen az volna a feladata, hogy saját fogalmi előfeltevéseit is alávesse a történeti tények és a jogi források ellenőrzésének.

Februárban Szentpéteri Nagy Richárddal pontosan ezt kértük számon Halmai Gáboron. A Szombat hasábjain megjelent vita ezért nem pusztán a mostani írás előzménye, hanem annak egyik legfontosabb értelmezési kerete.

Halmai akkor sem fogadta el ellenvetéseink lényegét. Mostani írása pedig azt mutatja, hogy az akkori vita nem vezetett álláspontjának érdemi korrekciójához.

Ez önmagában természetesen nem volna probléma. Egy tudományos vitában senki sem köteles elfogadni vitapartnere álláspontját. Arra azonban igenis köteles, hogy az érdemi ellenérvekkel számot vessen, és saját következtetéseit azok fényében újra megvizsgálja.

Halmai mostani cikkében éppen ennek a felülvizsgálatnak nem látom a nyomát.

A korábbi vitában megfogalmazott alkotmányjogi kifogások továbbra is fennállnak, a történeti és politikai fejlemények pedig újabb kérdéseket vetnek fel. Halmai mégis ugyanahhoz az alapvető minősítéshez tér vissza.

Egy politikai véleménynek joga van az elfogultsághoz. Egy tudományos igénnyel fellépő elemzésnek azonban kötelessége volna a történeti pontosság, a fogalmi következetesség és az ellenérvek komolyanvétele. Különösen akkor, amikor egy egész nép nemzeti önrendelkezésének demokratikus legitimitásáról kíván ítéletet mondani.

És ha már Halmai írásának címe a demokrácia erőpróbájáról beszél, érdemes volna hozzátenni: az intellektuális tisztességnek is megvannak a maga erőpróbái. Az egyik éppen az, hogy képesek vagyunk-e a történelmet akkor is komolyan venni, amikor az történetesen nem igazolja politikai előfeltevéseinket.

A választási eredményekből hárommal több képviselőt előállítani egyszerű számtani hiba. Egy több mint százéves politikai mozgalom történetét úgy értelmezni, hogy annak belső sokfélesége, történeti tapasztalatai és alkotmányos összefüggései alárendelődjenek egy előre kialakított ítéletnek, már jóval súlyosabb szellemi mulasztás.

Az előbbit egy számológép is kijavíthatja.

Az utóbbihoz történeti tudásra, fogalmi fegyelemre és némi intellektuális önkorlátozásra volna szükség.

A februári vita óta mindehhez még valami társult: az alkalom, hogy a szerző a neki felhozott ellenérvekből tanuljon.

Ezzel az alkalommal Halmai láthatóan nem élt.