Kettős kisebbségben

Marosvásárhelyi, magyar-zsidó kulturális közegben, a cionista mozgalom izmosodó baloldali ágazatának befolyása jellemezte fiatal éveimet. Tizenöt éves koromban hurcoltak gettóba, onnét Auschwitzba. Egyetemi tanulmányaim után erdélyi folyóiratok szerkesztőjeként, illetve fotóriporterként dolgoztam. Időnként „egészségtelen” származásomnak, illetve helytelen politikai irányultságomnak köszönhetően felcseréltem azt a vasesztergályos,

 

Szüleim Torda illetve Déva környéki falvakból származtak – nyelvükben, kultúrájukban már az asszimilált zsidóság első, illetve második nemzedékéhez tartoztak. Egyikük sem beszélte a jiddist. Ellentétben azokkal, akik még a XIX. század utolsó évtizedeiben költöztek be a városba, és többnyire az asszimiláció előszobájában foglaltak helyet. A város határában hömpölygő Maros jobboldalán van egy városrész, amelyet hajdan fahíd kötött az Erdélyi Mezőség településeihez. Nos, a fahíd innenső oldalán alakultak ki az első, túlnyomóan zsidók által lakott utcák. Árvizektől gyakran sújtott terület volt ez. Ide merészkedtek be a szomszédos Názna, Szentkirály falvakból, a Mezőségről az ottani zsidó bérlők, iparosok, mesterek, kereskedők. Nem volt ez gettó, együtt éltek itt a város szegényebb lakosai. A Főtértől északra, a szelíden emelkedő dombháton élt a város tehetősebb polgársága. Ott terpeszkedik a sokbástyás Vár, a gótikus templom, a több száz éves Kollégium, a Törvényszék, az elegáns Tisztviselőtelep. Ott építette fel tágas lakóházait a polgárosodó zsidók tehetősebb rétege: a módosabb kereskedők, az izmosodó értelmiségi réteg – orvosok, ügyvédek, mérnökök és a születőben lévő közép- és nagyipar vállalkozói.

 

Erdélyi Lajos

 A XX. század első felében az asszimilációs folyamat mind szélesebb körben terjedt. Ez azonban csak kivételes ritkán vezetett a zsidóságtól való nyilvános elkülönülésig, a kikeresztelkedésig. A mi környékünkön, a Kossuth Lajos, Lajos király, Arany János utcában egyetlen ilyen családról nem tudtam. Mi lent laktunk, ugrásnyira a Marostól. Valahol ott, ahol a nagyon szegény, jobbára ortodox, jiddisül beszélő zsidó munkások, kisegzisztenciák éltek apró, egy-két szobás, gyakran vályoglakásukban, hat-nyolc-tíz gyermekükkel. Közvetlen szomszédságukban már alakult, izmosodott az asszimiláció útjára lépő neológ zsidó közösség. Nagyünnepek idején a kaftános, lakkcipős, jiddisül értekező zsidók, és a velük még egy közösségben élő, de már magyarul beszélő-tanuló fiatalabb nemzedék tagjai egymás mellett ültek a Knöpfler Vilmos utcai, vörös téglás, soha be nem vakolt hatalmas ortodox zsinagógában. Tőlük ugrásnyira, a gyönyörű Iskola utcai neológ templomban héberül imádkoztak, de magyarul beszéltek a hívők. Többségükben iparosok, kereskedők, tanult, világi képzésben részesült kis- és középpolgárok A nagytudományú Lőwi Ferenc főrabbi magyarul prédikált. A neológ hitközséghez tartozók gyermekei közül néhányan (kevesen) eljártak a templom épületéhez toldott héderbe, viseletükben is őrizték a hagyományt (pajesz, cicesz, kapedli), de többségük a zsidó elemi iskolában tanulta a betűvetést – magyar nyelven. (…)

Meleg otthoni hangulat vett körül, biztonságban érezhettem magam. Édesapámat, a jogot végzett Főtéri kereskedőt szerették és tisztelték az emberek. Nem voltunk elszigetelve. A szomszédságunkban élő magyar családok gyermekeihez ugyanolyan természetességgel jártunk be, játszottunk, uzsonnáztunk, mint a zsidó elemibe járó osztálytársainkhoz. Karácsonykor kántáltunk, húsvétkor öntöztünk, begyűjtöttük a piros tojásokat. Édesanyám délelőttönként, a cselédlánnyal együtt dolgozta meg kis veteményes kertünket, a konyha küszöbére telepedve tömte a libát. Délutánonként, amikor az Ideál Illatszertárban nagy volt a forgalom, beült a kasszába, segített Apámnak. Esténként Thomas Mann-t olvasott, hangversenyre járt. Normális kispolgári életet éltünk, a zsidó társadalomnak ahhoz a rétegéhez tartoztunk, amelyik teljesen kiszakadt a gettószerű életből, ugyanakkor megőrizte sajátos, erdélyi magyar zsidó identitását.

 

Erdélyi Lajos szüleivel és húgával 1944 januárjában

 

 
Édesapám cionista volt, az Erdélyben is kibontakozó mozgalom egyik központi szervező egyénisége. Igyekezett a zsidó társadalmi lét minden területéről híveket toborozni a cionizmusnak. Talán ebből következett, hogy kettős háztartást vezettünk, a zsidó valláshoz is kétféle módon kötődtünk. A konyhánkban volt egy szekrény, abban álltak a kóser edények, evőeszközök. De volt mellette egy másik szekrény is, valamivel kisebb – ebben tartottuk a tréflit, azaz tilalmas dolgokat: szalonnát, sonkát, felvágottat. A kóser készlet fontos volt, mert ha vallásos cionisták látogattak meg, nem akartuk érzékenységüket sérteni. Valami hasonló kapcsolatban álltunk a vallás nyilvános gyakorlásával is. A fontosabb ünnepeket, Ros Hasana, Jom Kippur, Széder estet illett, de be is kellett tartani. Tehát olyankor bezártuk az üzletet, Édesapám elfoglalta az imaház első sorában bérelt helyét. Noha utáltam zsinagógába járni, Apám kíméletlenül magával vitt. Szépen fel kellett öltöznöm, pedig szívesebben futballoztam volna a zsinagóga udvarán. Ünnepek idején a templomi megjelenés a nemzeti szolidaritás kinyilvánítása volt. (…)

Apám elkötelezett cionistaként ragaszkodott hozzá, hogy az imádkozás ideje alatt járjam körbe a zsinagógát, beleértve az emeleti erkélyen tartózkodó nőket – és adománygyűjtő perselyekkel segítsek a Nemzeti Földvásárlási Alap javára pénzt szerezni. Persze, ünnepnapon tilos volt pénzzel járni. Minden család nevére ki volt állítva egy kis kartonlemez, az adomány összegét behajtható szelvények jelezték – ezeket kellett begyűjtenem, és a perselyhez csatolnom. Büszke voltam arra, hogy az adományozók többségét rávettem: a nagyobb összegeket jelölő szelvényeket hajtsák be. A cionizmussal áthatott közegben akár természetesnek tűnhetett, hogy igen fiatalon – mondhatnám protekcióval – részt vehettem az ifjúsági szervezetek nyári dzsemboriján. A Maros, később a Szamos partján szervezték meg a táborozást: sátrakban éltünk, magunk főztünk, kirándultunk és tanultunk – a jövendő önálló zsidó államról szőtt terveket vitattuk. Este tábortűz mellett énekeltünk, szavalatokat hallgattunk. Valóban intenzív zsidó emlékeim vannak, de ezek nem vallásos emlékek. (…)

Gyermekkorom következő fejezete 1940 őszével vette kezdetét. Amire élénken emlékszem: bejelentették a bécsi döntést. Marosvásárhely fellobogózva várta a honvéd csapatok bevonulását. Édesapám kora hajnaltól keményen dolgozott, hogy az Ideál Illatszertár kirakatai méltók legyenek a nagy ünnephez. Magyar zsidók voltunk, a román hatalom húsz esztendeje alatt következetesen megőriztük magyar kultúránkat, szolidarizáltunk a város magyar kisebbségével. Alig egy héttel a honvéd csapatok bevonulása után, minden addigit felülmúló ünnepség vette kezdetét. Megérkezett Horthy Miklós kormányzó. Fehér lován vonult be a Főtérre. De ezt én nem láttam, ahogy Édesapám sem.

Egy hét elegendő volt, hogy ráébredjen: akik bevonultak, nem azok voltak, akiket ő húsz éven keresztül várt. Horthy és a magyar adminisztráció a zsidótörvényeket hozta magával, az államilag támogatott antiszemitizmust. Rövid egy hét alatt Édesapámat kétszer vitték be a Kémelhárító irodáiba, ahol már korántsem a magyar kultúrája mellett kitartó embert, hanem a másodrangú, jogaiban korlátozott zsidó állampolgárt vallatták. Aznap, amikor a kormányzó érkezését ünnepelte a város, Édesapám látványos gesztussal ideadta legjobb cipőjét: rejtsem el a veteményes kert valamelyik sarkába: ha véletlenül mégis ki akarna menni a Főtéri ünneplésre, cipő hiányában ne tehesse meg. (…)

(Auschwitzból hazatérve) a katolikus gimnáziumba iratkoztam be, ott érettségiztem.Szerencsétlen választás volt. A gimnázium tantestülete, diáksága nem érett meg arra, hogy felfogja: mi is történt 1944-ben, a gettózást követően. Hogy minden hetedik marosvásárhelyi polgártársukat, szomszédjukat elhurcolták, és ők egy gesztussal sem tiltakoztak. Ellenkezőleg. Rejtett bűntudatuk gyűlölködésbe torkollott. A tantestületben volt néhány igazán jóravaló ember, de az iskola szellemén ők sem tudtak változtatni. Az osztályunkban többen „Hitler tévedésének” neveztek: ilyen fiatalon csak tévedésből kerülhettem el a gázkamrát. Diáktársaimat még így, utólag sem tudom igazán elítélni. Szüleiktől, tanáraiktól úgy értesültek: a társadalom tehertétele voltunk, azért különítettek el bennünket. A többi a németek bűne. A magyaroknak épp elég, hogy ismét román uralom alá kerültek.

A nyolc gimnáziumi osztályban összesen hárman voltunk zsidók. Közülük az egyik Dél-Erdélyből jött át. Két évig kizárólag zsidó fiatalokkal barátkoztam. Cionista szervezetben, 1946-ban ismertem meg későbbi feleségemet. Családja Csernovicból, a Szovjetunióból menekült át hozzánk. Három év transznisztriai gettó volt a háta mögött.

1947-ben Kolozsvárra kerültem, beiratkoztam a Bolyai Egyetem Közgazdasági tagozatára. Új életem itt kezdődött, itt illeszkedtem be, jól-rosszul, e közösség életébe. 

 

Erdélyi Lajos portréfotóiból rendeztek kiállítást a közelmúltban