Vihar Béla: A Korsó és a Kő

Pontosan 110 éve született és 40 éve ment el a József Attila-díjas költő, Vihar Béla, aki az igazságosság szolgálatában alkotott élete végéig.

Vihar Béla A Korsó és a Kő című új verseskötete, mely halála előtt egy évvel, 1977-ben írt verseit tartalmazza, 2018 Ünnepi Könyvhetére jelent meg a Napkút kiadó gondozásában. Ebből közlünk részleteket és bevezetőként a kötet Szabó Alexandra M. által írt előszavát.

*

A vészkorszak áldozatainak hangot adó Sárga könyv dokumentumgyűjteményt Vihar Béla állította össze 1945-ben, majd a zsidó kultúra fennmaradásáért folyamatosan munkálkodott. A jiddis költészet néhány remekművének kötetbe gyűjtését s magyarra fordítását többek között neki is köszönhetjük.

1956-ban írta Az isten halála című elbeszélő költeményét, amelyben megszólítja a megszólíthatatlant. A haláltáborokban rekedt néma szenvedések hangos kinyilatkoztatása ez a vers, a magyar irodalom egyik legmegrázóbb műve. „Ez a vers megrendít, megráz, beléd-idegződik, ahogy csak nagy mesterek írásától kapod ezt” – írja róla Tersánszky Józsi Jenő. A versével egyenrangú méltatásban volt része magának A szerelem születése (1958) című kötetnek, ezt követően sorra jelentek meg versgyűjteményei. Vihar Béla ünnepelt alkotója lett a magyar irodalmi szcénának, s később országszerte minden fülben ismerősen csengett az Egy katona megy a hóban című poémája Sinkovits Imre előadásában. Az először tizenhat évesen publikáló költőnek összesen tizennégy verseskönyve jelent meg, több folyóirat munkatársa volt, s mesejátékokat írt, miközben a pedagógusi pályáról sem tért le. Nem kizárólag intézményi értelemben tartotta fontosnak a tudás közvetítését, hanem esszéket, szociográfiákat is írt élete során.

E gazdag életműnek a hagyatéki feldolgozására hívott a költő lánya, Vihar Judit. Mint első komoly irodalomtörténeti munkára az egyetem után, izgatottan mondtam igent. Amikor 2017 nyarán először megérkeztem a költő VII. kerületi lakásába, éreztem, hogy a könyvespolcokon nyugvó könyvek tekintete az egykori munka lelkét tükrözik, hogy itt olyan család fogad, amelynek melegsége és minden mozzanata fontos része a költő örökségének. A felfedezések kora volt ez a nyár, mint minden hagyatékkal való intim munka, és Judit talált is egy régi iskolai munkafüzetet, amely mostantól Vihar Béla emlékezetének egyik legbecsesebb darabját képezi. Ennek a füzetnek a tartalmát tarthatja kezében az olvasó A Korsó és a Kő című új verseskötetben: Vihar Béla kései költészetének remekműveit.

Az eddig ismeretlen és kiadatlan írások a nyugalom, az önbizonyosság, az igazságosság keresésének és a múlt fájdalmas szólongatásainak hangján szólítják meg olvasóit. A korsó és a kő a vegytiszta költészet és számadás látlelete. Az 1977-ben, halála előtt egy évvel íródott versei és gondolatai az életművében is fellelhető legfontosabb gondolatköreit és műformáit elevenítik fel – a Vihar-féle nyugalom itt azonban egy érettebb szakaszhoz érkezik. Az allúzió ereje a katona hóban topogó bakancsai által teljesedik ki, amely emlékkép kizárólag a látott szépségnek köszönheti a létét. E versében, Fölfelé, Vihar Béla költői hitvallásának kompozíciója jelenik meg s ugyanakkor tisztul ki a természet tükrében, a fák törekvő hajtása az utolsó reményt jelentő égiek felé mutat. Bizonyos képi elemek absztrakt ábrázolásán túl a taktilis érzékekkel is játszanak a versek, ahogy a meleg és a hideg érzete jelenik meg és váltogatja egymást az Írás, parázzsal című versben. A versek fokozatosan egy élet tanúságtételévé válnak. Vihar Béla utolsó vallomásait tartalmazza ez a könyv, az intimitás, az elmélyülés és a tisztánlátás jegyében.

A kötet vallomásos jellege egyúttal fontos történelmi adalék, mind verses formájában, mind naplóbejegyzésként vagy gondolatfolyamként. Különösen nagy horderejű darabja a kötetnek a Látomások egy beszélgetés hátterében, hiszen Vihar Béla dekanonizációjának politikai indíttatású motivációját is előhívja ez a mű. A politikai és ideológiai zűrzavar egyedi magyaros tulajdonságát kegyetlenül az olvasó elé tárja, önmagát sem kímélve. S így egyértelművé válik a múlt felidézésének egyetlen értelme: hogy szembe lehessen vele őszintén nézni, az igazság jegyében. Olyan jelentős és izgalmas, a 19. századig visszanyúló részleteket tudunk meg családtörténetéből, amelyeknek tudatában egyszerre közelebb férkőzünk a bölcs gondolkodó eszmevilágához s művészetének elemi forrásához.

A kötet struktúrája is rendkívül izgalmas: a verseket megtalálásuk rendjében közöljük. Ez habár véletlenszerűnek hat, mégis tágítja az értelmezési kereteket. A filozófiai versek mellett gyerekversek is találhatók, amelyeket az akkoriban született unokájához, Attilához írta. A rímekbe szedett miniatűr mesék pont annyira akasztják meg a folyó szöveg komolyságát, hogy ütköztetés helyett kiegészítik azt. A Coleridge-féle gyermeki ártatlansághoz való romantikus visszatérés kitépi olvasóját a 20. század rémképeiből: ez a mozzanat nem a véletlen naivitást képviseli, hanem az éles hangváltás lehetőségével él. Hiszen máshogy nem lehet megtartani a világ egységét, ahogy erre Szép Ernő is emlékeztet: „Leejtettem a világot. Eltört.” A mesei elemek keveredése a baljós hangulattal, avagy a szarkasztikus jövőkép kritikája (A művészetek búcsúja) szintén az emlékezetvilág atmoszféráját teremtik meg „viharos”, egyedi módon.

A legtöbb emlék megértése a bibliai történetek világában teljesedik ki Vihar Béla költészetében. Számára a biblia „az emberiség történetének költői antológiája, az irodalmi műfajok színes kaleidoszkópja”. A szerző fantáziája belebújik Jákob, József és a próféták gondolatvilágába, és színpadra állítja a legbensőbb gyengeségeiket, a legemberibb mozzanataikat. Majd a zsidóság, a zsidó lét örök kérdéseit mormolja az öregség és a közelítő halál árnyékában üldögélő költő. S egyúttal bebizonyítja, hogy a nyelv bravúrjai, az álom képei sem elegendők a válaszokra. Az érettség új fokát jelenti a zsidó önismeret számára, hogy a kérdés kérdés marad(hat): Történelmi klinikai eset? Viszont az örök kérdés, hogy mit jelent zsidónak lenni, a világon idődimenziókat átívelve bolyong, s Vihar Béla számára paradox módon a versekben található, szavakban nem írható le pontosan. Valójában az egész kérdéskör egy „történelmi klinikai eset”. Saját válasza motívumrendszerének gazdagságában rejlik, megtalálható a kék lábú, zöld szárnyú madárban, apukájának emlékében, a mellén levő sárga csillagban, Jézusban és Máriában, a bibliában, az elnyomottakkal szembeni szolidaritásban, szülei könnycseppjeiben. Vagy a korsóban és a kőben.

Vihar Béla versei

Fölfelé

Lehorgadt fővel meneteltünk szomorú emberiség,

fekete vonulat a háború szaggatta hómezőn,

ahol napok óta csupán a topogó bakancsok lucskos jeleit,

egymás lábnyomát figyelve

a talpak véste reménytelenség térképét követtük

a sebet szaggató töprengés

sziklasúly alatt.

Talán a harmadik vagy éppen a negyedik napon

ahogy görnyedező fejem annyi idő múltán fölemeltem,

váratlan ünnepi látomás, a táncoló táj

káprázata záporozott szemembe.

Szikráztak ezüst öltözékeikben, az ég pereméig röppenő

fenyők. Az ágakon ropogó csillagok

sugárköre tündökölt körbe, köröskörül…

E jelenség láttán már-már a vigasz

édes sajgása nyilalt szívembe,

majd az ujjongó felismerés, hogy

a szépség üzenete – úgy lehet –

kilépve önmagamból,

egy pillanatra szabaddá tehet.

Évtizedek suhantak el.

Ha ellankadnék, e hajdani,

világló eufória emléke, az a

távoli erdő kiáltson reám,

figyelmeztetvén arra, amit az égi madarak példája tanít,

s ahová a felszökkenő fák

magasba nyúló karjukkal mutatják

fölfelé az irányt.

 

Írás, parázzsal

Melléből a sóhajtás évezredes vihara szakad föl, majd
magához szorít, védelmezően betakar, mint a terebélyes
tölgy a zivatarban hozzá menekülőt. Keze fejemen nyug-
szik páros galambként. Ajkáról szavak gyöngyei pörögnek. Ne félj, – rebegi s homlokomra
csókot lehel. – Az utad messze vezet majd s légy áldással az emberek között. Íme egy fekete
madár kirepül bensőm kalitkájából. Mama meg
amúgy a kenyérdagasztástól lisztesen mellém oson, hogy a mosolyával besugározza
didergő szívemet és friss meleg lángost nyújt a tenyerembe.
Az én visszafelelő mosolyom a mécses lobbanása. Apa pedig
most miért hallgat oly elborultan, mint a komor hegyek sziklakoponyája?
Szeretete erejével miért nem emel a magasba nagyravágyásom óhaja szerint
fel a gerendás mennyezetig, a fehér
kucsmás apró házikók süvege fölé, hogy láthatatlan létrán feszítsen
előre felnyújtva, fel az eljövendő ifjúságba, a férfi korba,
izmos két karja szorító oszlopával az irdatlan messziségben gomolygó fájdalmak
felhői felé és azon is túl a
szikrázó világnak győzelmes áldozataként. Mit láttam
e magasból a mindenség tornyának tetején? Köröskörül
csak ködöt, sűrű ködöt. S most
egymagamban tűnődöm, a távolba önmagamba feledkező tekintettel, mígnem
a kéklő lámpaláng az álom békéjébe szólít.
Künn az ablakra tapadó könnyek ezüstjével
hull a kavargó hó.

Látomások egy beszélgetés hátterében (befejezetlen)

Miként számoljak be
arról az estéről[,]
amikor a feje tetejére állított
megannyi eszme
majomlábként kalimpált
a kusza mondatok sűrűjében
Tévhiedelmek vadvize gomolygott?
A thalamus alatti ősingovány?
Boszorkánytánc az agysejtekben?
Vallom minden tisztességes vélekedés
jogát. Még a tévedését is.
Beleértve a magamét.
De tagadom az elvekkel álcázott
embertelenség szabad megnyilatkozását.
Az érvelések már kifáradt szárnyukkal
hullottak alá és a kommunikáció
kapuja önműködően bezárult[.]
[B]ezárult a képzetek kusza
montázs hulláma[,]
örvénylett bensőmben: az idő rétegei meglazultak
s hol a jelen, hol a múlt közegében
csuszamlott alá aggodalmaim kivetülése.
Láttam a kontinensek atlaszán
az ideák egy-egy monstruma
hintette el a tudatfertőzés petéit. A történések
sötét söntésében a hóhér
áldozatával poharazgatott
s egy féllábú hajdani zupás őrmester
fakó bajuszát sodorintván
kijelentette: Bezzeg én megmutatnám nekik[,] Uram…
Az ám, jegyezte meg egy nyugdíjas húsipari tisztviselő[:]
A bűncselekmények növekedésének egyedüli oka, hogy hiányzik
a régóta esedékes belevaló világháború. A fegyelmező gyakorlat.
Három ricsajozó krakéler egy púpos leánykát ütlegelt[,]
miközben [a] munkalehetőség híján unatkozó tábornokok
kongresszusa szótöbbséggel kinyilvánította[,]
hogy az ember semmiképpen nem domesztikálható lény, másfelől
az összkomfortos barbárság férfias[sic!] korába léptünk,
amikor elkerülhetetlen követelmény a fajok és a fajták eleddig elködösített
harca, hacsak túszként nem keríti hatalmába
a[z] államok kormányzatait (sic!) elnökeit és az ENSZ bizottság valamennyi tagját
az Igazságért elnevezésű Aeroplan eltérítők Nemzetközi Szövetségének Világ Diktatúrája.
Különben is szavuk azt bizonyítja, hogy a békegalamb olajfaágastul belefulladt a nyers olajba,
s pöttömnyi óvodás unokám – úgy lehet – húsz éves korában azzal
a felismeréssel hajlik ki az ablakon, hogy éjszaka
disszidáltak a fenyvesek és hugocskáik, a levendula bokrok,
s helyükre műanyag erdőket
ültettek ágaikon [a] slágert fütyülő műanyag madarakkal
egy fáradhatatlan akadémikus szerint elérkezett az ideje, hogy
a besúgó levelek szerkesztését az irodalmi műfajokhoz
rangsorolják s az öngyilkosság, mint olyan
filozófiai kategóriának minősítessék.
Az egységes nevelési szemlélet kialakítása érdekében – mint mondják – kitűnően beválik
a párnahuzatokba és a szunyogokba rejtett magnótekercsek alkalmazása[,]
amint serényen fülelik az eretnek sóhajokat, az álmok szimbólumtartalmát,
és a számítógépek hibátlanul kartotékozzák az eredeti gondolatokat
sujtó statárium következetes betartásának adalékait.
Ebből következik, hogy a pompásan sikerült művészeti
átnevelési táborokban a piktorok pedig egyöntetűen elhatározták,
hogy többé nem rózsaszirmot,
hanem a jóval hasznosabb krumplivirágot festik vásznaikra[.]
Ó szőkefürtű Orpheusz, merre bolyongsz? Holdfényre függesztett
gitárodat hol keresem? Vajon sír-e még valahol a hegedű?
Éljen, éljen, éljen a receptre írt Éden, a zsebedben a pirula[,]
kell a veszély a boldogság dala –
íme a nászi himnusz nyitánya[,]
a melltartókon az őz[-]szelíd Primavera[,] a kéjes szaxofon fohászkodva
kiröppent a képkeretből, hogy helyére csavaros dróthuzalok, WC kódjelek ábrái
kerüljenek és elkezdődjék a szívek jégkorszaka a villamosított Neandervölggyel.

S mit üzenjek néked[,] ki egy toronyház 1977-ik emeletén
albérleti szobádban a honfiúi fájdalom
belső emigrációjába vonultál? Mit hiányolsz[,] pajtás?
Vitézkötést a zakóra, árvalányhajat a svájci sapka mellől?
A rézzel futtatott tulipántot a gépekről és zsupfedelet a Nagykörútról?
Ismételjem-e, hogy a nemzet nem zoológiai tenyészde, hanem a közös szellemi emlékezet
történelmi kertje és anyánk arca pillant ki a átj hullámaiból

Aki pedig mindezt kellőképpen nem rendezte el,
az nem tisztázott semmit. S akkor az ösztönök fertőzött gócaiból
az értelem ösvényén átgázolva felbukkan a mágikus öklelő bikafej, Desiderius[,]
a korszerű ördögűzés szertartását egy disszonáns összejövetelre figyelmeztető freskó.
Sz. ante portas. A kapu előtt árnyak suhognak.
Tévhiedelmek vadvize gomolyog?
A thalamus alatti ősingovány?
Boszorkánytánc az agysejtekben?
S most itt ülök szobámban, karomra hajtom
homlokom az irónia és a csatázó pátosz
forgó gyűrűjében. Hallod-e…
Hallod-e hangomat, Magyarország? Egy lángot őrzök én is javadért.
Kicsiny vagy nagy? – Nem kérdem.
Szelek vad dúlása között két tenyeremmel védem.
Ezrek sorában kertetek röpke villanása.
Engedjétek, hadd higgyem, talán nem hiába.

 

A művészetek búcsúja

S ha majd az összkomfortos és alkoholizált

Neandervölgy korszakában

már a művészetek is eltávoznak a Földről,

akkor az agysejtek világnyi hálózata mélyén

kialszik a csillagok testvérfényével

rokon lámpa lángja,

s ámbár így is lehet élni,

éppen nincs miért?

 

Történelmi-klinikai eset?

Zsidónak lenni? Egy sajátos történelmi-klinikai eset? Nép, felekezet?

Egy olyan állapot, amely ellentmondásosságával nem definiálható teljes mértékben?

Gamaliel patriarka

A jabnei iskola históriai kísértete egy spirituális haza megteremtésére, a földrajzi haza helyett?

Kollektív Minderwertigkeitsgefühl? Vagy vakmerő paranoiditás? Avagy mindkettő keveréke? Galutheroizmus? Sorsközösség? A gettóitisz szövődménye? Egy mindenkori sebezhető, sőt olykor elpusztulás veszélyével fenyegető életforma? Az emberiség őstörténetének etnografiai műemléke? Társadalmi vészcsengő-szerep? Azazel a mindenkori bűnbak? A Golgota drámájának közösségi megszemélyesítése élén a töviskoszorús Rex Judeorum-mal? Meddig soroljam még?

Az álom, ez a szürrealista alkotás a képek mozaikjaiból híreket, üzeneteket közvetít bensőm legmélyebb rétegeiből. Álmaim tartalmában milyen tompa szürkeség, köd gomolyog, az iszonyat drótkerítései fognak körül. Hol meztelenül megyek egy sötét mezőn, vonatra kellene szállnom, de lábaim megkövesednek, ruhám mázsás súllyá változik, futnék, de nem tudok, aztán mégis ajtót nyitok és fekete fegyveresek vesznek körül, vallatnak, szakadékba löknek, vigyorgó bábuk ülnek mellemre, az álom démoni körhintáján lebegek magányom csendjét átszakítja a hahota árja. Cigányok. Valaki szól hozzám, figyelmeztet, de nem értem. Felriadva az éjszakában eltűnődöm.

Az öregség, a közelítő halál, hajdani szegénységünk emléke szólít szimbólum nyelvén. Vajon ősök sikoltanak a tudatalatti, a pogromokdúlta városok ingoványából?

Köd. Köd. Köd.

A gyász szintén.

Ülök az éjszakában.

 

A korsó és a kő

Tszm. [Törökszentmiklós]

Amikor 1945 májusában megjelent Sárga könyv című dokumentum gyűjteményt összeállítottam[,] a záró fejezetben azt próbáltam összefoglalni, hogy mit kívánnak halottaink tőlünk, a túlélőktől. Így például szolidaritást minden szenvedővel és elnyomottal, harcot a sorainkban levő hiú törtetők, a hangosak és mohók ellen. Miképpen hazát azok számára, akik hontalanokká és gyökértelenekké váltak.

1939-ben megjelent Tiborc és Ahasvér koncepciót tartalmazó tanulmányom szintén ezt hangsúlyozza, ahogy az a Kis magyar zsidó szociográfiám is, amely a Komlós Aladár szerkesztette Ararát évkönyvben látott napvilágot 1942-ben. Messzire vezetne, ha e problémát a két világháború közötti magyar zsidóság társadalmi rétegeződési helyzetét taglalnám. Ezúttal egyetlenegy emlékemet elevenítem fel annak illusztrálására, hogy egy-egy kirívó antiszociális magatartás – ha úgy tetszik[,] a héber ethosz megtagadása – milyen antiszemita folyamatot válthat ki.

T. városának u.n. Kereskedelmi Körében napról-napra duhaj kártyacsatát vívott egy kasztgőgtől felfuvalkodott dzsentroid csoport, amelyik megvetette a kis szatócsot, szabót és susztert is. S amikor estefelé e helyiség ablaka alatt az 1 Ft-os napszámért robotoló fáradt zsellérek vánszorogtak hazafelé, itt e zsíros tőzsdések, nagykereskedők asztalánál vagyonok cseréltek gazdát egy-egy parti során. Komiszok, belső kicsiségüket kompenzáló gőgösek, zsarnokok, pszichopaták, svindlerek, talpnyalók, pökhendiek, zsidóság sértő gettóhordozók, az antiszemitizmus bacilusgazdái. Miféle miazmák, indulatok koncentrálódtak az ösztönök mélységében. Miattuk csigáztál meg Cs. Jozsó, A. Jani, tépted hajamat ragadozó módján, majd néhány év múltán még kegyetlenebbül, gátlástalanabbul, a törvény által kitagadottan.

Ide még egy frontbeli eseményt vázolok. Egy kaszárnyaudvaron néhányad magammal sepertem a havat. Egyszer csak tántorogva tisztek csoportja vett körül bennünket. Ti kommunista bitangok – sujtottak reánk pálcáikkal. Azután eltávoztak, majd részeg paraszt bakák rontottak nekünk és agybafőbe vertek valamennyiünket, hogy mi otthon mindannyian dúskáltunk a tejben, vajban, mi okoztuk természetesen a háborút és egytől egyig gazdagok vagyunk.

Lám, még az előbbi ütések sajgása el sem múlt, és ellenkező indoklással vertek össze bennünket, csak a bot és a hát volt mindkét esetben azonos.

Ne általánosíts, nehogy te is az általánosítás áldozata légy. Ha korsó hull a kőre – tanítja a Talmud, – jaj a korsónak, ha kő hull a korsóra, jaj a korsónak.