Papa pipával

Forgách András Papám című regénye szeptemberben jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. Részletet közlünk a regényből.

A papám szájában lógó pipa inkább csak dísz volt, és szimbólum, nem holmi életre szóló szenvedély; sem azelőtt, sem azután nem tűnik föl egyetlen róla készült fényképen sem, kivéve, amikor a magát minden helyzetben föltaláló, pár év múlva bestiálisan meggyilkolt nagyanyám a másodrendű román állampolgároknak felállított kiképzőtáborból az utolsó pillanatban mentette ki egy szem fiacskáját, akivel férje halála óta egy ágyban aludt, és aki immár egy fekete-tengeri kikötőben várt a hajója indulására, mivel ennek az eszes, jóképű, túlságosan is elkényeztetett bukaresti joghallgatónak a szájába helyezett pipa egy arra tett kísérlet volt csupán, hogy szertelen, rendetlenségre hajlamos lényének komoly és megbízható, mondhatni, férfias külsőt kölcsönözzön. A pipát az Ígéret földjére lépve szinte azonnal elhagyta valahol, reménytelenül absztinens volt és maradt egész életében, nem ivott, nem dohányzott, egyszerűen nem volt tehetsége hozzá, hogy átadja magát bármilyen szenvedélynek, kivéve a másik nemmel kapcsolatos szenvedélyeit, mulatni nem tudott, dohányosnak komolytalan volt, nevetségesen fújta ki a füstöt, a legjobb konyakba is csak a nyelve hegyét dugta bele, szeszek helyett egyedül a világmegváltó eszmék tudtak belőle másnaposságot, dühöt vagy boldogságot kiváltani. Konok absztinenciáját csodálkozva konstatálták a legkülönbözőbb korú és társadalmi helyzetű hölgyek, akik furfangos bókjainak vagy kétértelmű szójátékainak nem tudtak ellenállni, vagy nemük azon képviselői közé tartoztak, akik egy csecsemőképű férfit önkéntelenül is el akarnak ringatni, meg akarnak szoptatni, ám egy szép napon a papám ostromának látszatra engedő drabális nőszemély, házunk lakója, lestrapált háziasszony, amely körülmény papámat egyáltalán nem zavarta, mert Stendhallal együtt vallotta, hogy kortól és kinézettől függetlenül minden nőnek ajánlatot kell tenni, és a francia író számításai szerint tízből három biztosan bejön, egyszóval ez az elég közönséges perszóna, akit elbizakodott papám könnyű zsákmánynak vélt, az alagsori pincelejáróban, ahol már csaknem üzekedni kezdtek, fölvilágosította arról, hogy az igazi férfi verítékszagú, továbbá alkoholtól és nikotintól bűzlik, amin papám nem tudott segíteni, mert izzadni sohasem izzadt. Ami a sivatagban nem óvta meg attól, hogy vérhast ne kapjon, és egy életen át viselje ennek a fertőzésnek a súlyos következményeit. Azonban az angol hadsereg térképész közlegényeként, miközben ide-oda vezényelték az egyiptomi sivatagban, papám egész jól megélt abból, hogy a hónap elején kapott cigarettaés sörkuponjait nem váltotta be a garnizon kantinjában, hanem eladta valamelyik hiánytünetekkel küzdő bajtársának. A bevételből pedig gyakori látogatója lett alexandriai és kairói intézményeknek. Rettegett a szifilisztől, de élt, mint Marci Hevesen. Utolsó éveiben papám fejéből a haláláig nem lehetett kiverni, hogy a kórházban egy ápoló csupán beöntést adott neki az intézmény lepusztult vécéjében, nem pedig megerőszakolta, éspedig azzal a szándékkal, hogy megfertőzze szifilisszel. Ennek ellenkezőjéről még a negatív Wassermann-teszt sem győzte meg.

Egyébiránt abban a politikai gyilkosságokkal és váratlan fordulatokkal teli ’38–39-es évben, amikor a román választópolgárok feje fölött minden stabilnak látszó intézmény recsegett-ropogott, papám halálra unta magát Bukarestben, és nem igazán jött rá, mit kezdjen magával. Nagybátyja rábeszélte a jogra, ami nem érdekelte, és kifejezetten kapóra jött neki egyrészt a nemrég kihirdetett numerus clausus, másrészt a világháború, végre történt valami, és miközben azzal hitegette a mamáját, hogy bejár az előadásokra, valójában az egyetem mellé járt, sárga és kék hajú román nagyasszonyok szalonjaiba, ahol libériás inasok szolgálták föl a cujkát, limonádét, kávét és édességeket a dekadens művészeknek, bankároknak, diplomatáknak és szemfüles diákoknak, amint azt egyszer, nem sokkal a halála előtt, csillogó szemmel elregélte, a szája sarkában avval a vibrálóan könnyed és gunyoros mosolylyal, amelyet a gyermekeinek és ellenségeinek tartogatott, mialatt mackóruhában ült a kiszolgált párttagoknak épített Kútvölgyi úti veteránotthonban, a vetetlen ágyon, orrán ferdén állt a sokdioptriás SZTK-szemüveg, amit vatta támasztott meg az orrnyergénél, és minden bevezetés nélkül hadarni kezdett, mint a vízfolyás, egyik szava a másikra hágott, mintha csak azért sietne annyira, hogy a rettegés hamarosan újra rátörő rohama előtt sikerüljön befejeznie. Mesélt a színes hajú bukaresti úrinőkről, akik A Thibault családról vagy Proustról, a román királyról vagy a Vasgárdáról csevegtek lélegzetelállító franciasággal, Vous ne le devinerez pas, mais d’après mes sources confidentielles, Cocteau, ce gentil sadique et brillant dessinateur, le petit ami de Marcel Proust, et si vous jettez un oeil dans Les enfants terribles, il est bien clair qui est le „terrible”, que cette figure angélique est le diable lui-même, et pourtant je crois que massacrer les membres de la Garde de Fer était une faute horrible, et le roi, que je vénère, et qui ne peut surement pas être responsable de ces crimes horribles, tuer Codreanu, ce polonais fanatique, c’est pire qu’un crime, c’est une faute, mais ces gens sont prêts à tout sacrifier pour leur pays, d’ailleurs je le suis aussi, ils ne sont que contre la corruption, ce cancer horrible qui ravage notre malheureux pays,[1] papám nem sokkal azelőtt látta kiterítve a vasgárdisták holttestét halomban heverni a bukaresti utcán, nem érzett örömet, egyik kutya, másik eb, már akkor is mindent az osztályharc szemszögéből nézett, és míg én ólomszürke arcát, szüntelenül mozgó vértelen ajkát figyeltem, ez a fekete hajú, érzéki szájú, kerek arcú, hamvasképű ifjú dandy sok-sok évvel azelőtt elégedetten ült abban a hajdani bukaresti szalonban, és azzal gyötörte az agyát, hogy valami szellemes beköpéssel fölhívja magára a figyelmet.

A leendő zsidó munkaszolgálatosok, akiknek fegyvert nem adtak a kezükbe, naphosszat tétlenül hevertek a priccseiken, köztük a papám, mert az őrszemélyzetnek és a román kormánynak, a háború e korai szakaszában még fogalma sem volt róla, mit kezdjenek velük, de még a Vasgárdának sem, igaz, nem sokkal később rájöttek, mert tanulékonyak voltak, de a román társadalom minden rétegét átható korrupció miatt sem tudták elképzeléseiket a németek vaskövetkezetességével azonnal végrehajtani.

1939 szeptemberében, amikor a román király és a Vasgárda között kiéleződött a helyzet, és bérgyilkosok miniszterelnököket mészároltak, rendőrök vasgárdistákat végeztek ki a nyílt utcán, nagyanyámnak, özv. Friedmann Jenőné Rosenberg Margitnak dollárjai, ékszerei és az őrök zsebébe dugott vagy a szögesdrót kerítésen áthajigált cigarettásdobozok segítségével sikerült papámat az utolsó pillanatban kihoznia a táborból, és sikerült egy valódi pecsétekkel teli hamis útlevéllel fölcsempésznie a Palesztinába induló hajóra. Papám bőröndjében egy méregdrága Rolleiflex fényképezőgép és masszív bőrdobozban egy csillogóan új Keuffel & Esser körzőkészlet lapult, melyeken papám Palesztinában hamarosan túladott, és volt még ezerötszáz dollárja, a bőrkabátja bélésébe varrva, egy egész vagyon.

A kikötőben oly hanyag mozdulattal dőlt a vaskorlátnak a mindössze tizenkilenc éves papám a mögötte lebegő bűnbarlang és épületmonstrum, a Cazinoul din Constanța hófehér palotája előtt, ahol húsz dollárt, a biztonság kedvéért, mint aki pénzérmét hajít egy szökőkútba, ruletton elveszített, orrán klasszikus pápaszem, kerek, mint az érettségi tablón, rajta a kelleténél jóval nagyobb, kígyózó ráncokat vető, a vállánál tengeri hullámként feltornyosuló vadonatúj bőrkabát. Cipője frissen suvickolva, hátrafésült dús haja csillog az októberi fényben, egyik lábát átveti a másikon, halvány mosolya, ahogyan ráharap a pipa szipkájára, közelebbről nézve nem több, csak egy nyitva felejtett, bizonytalan vonalú száj, mellette egy mosolygó, nyúlszőr kalapos férfi néz a kamerába, Románia legnagyobb gyümölcs export-import vállalatának egyes számú örököse, a papámnál két évvel fiatalabb, istenített unokatestvére, aki gimnazista papámat bevezette a sakk és a marxizmus–leninizmus, valamint Aldous Huxley Szép új világ című regényének rejtelmeibe, és pontosan ugyanolyan bőrkabát lóg rajta is. Van valami szürreális a két hatalmas, vadonatújan csillogó bőrkabátban. Két jól szituált polgárfiú, mindkettő kommunista, mindkettő rosszul végzi. Ám ekkor hirtelen megszólította őket egy cingár, Clark Gable-bajuszos alak.

A tengerparti sétányon a kaszinó előtt szerelmeseknek és újdonsült házasoknak kötelező volt lefényképezkedni, de ezen a csütörtöki napon, hiába sütött a nap, gyér volt a forgalom, a menekültek lapultak, alig pár napja, Lengyelország lerohanása után döntötte el Hitler, hogy a szétszóródott németeket, köztük a dobrudzsaiakat is, visszatelepítik a Harmadik Birodalomba, kérdezte tőlük a cingár románul, a papám lábánál álló bőröndre mutatva, Domnilor, când pleacă nava dumneavoastră? Seara,[2] felelték, erre kiderült, hogy ez a Clark Gable afféle utcai fényképész. Amikor papám udvariasan figyelmeztette, hogy az elkészült képtől őt hamarosan sok ezer kilométer fogja elválasztani, Clark Gable elmosolyodott. Nici o problemă!, rikkantotta, jumătate de minut!,[3] és a háta mögül előhúzott egy kerekeken gördülő fekete fadobozt. Ha nem tetszik, nem kell fizetni!, váltott minden átmenet nélkül magyarra, hallván, hogy a fiatalemberek egymás közt magyarul diskurálnak. Örök emlék!, kiáltotta rekedten, de a procedúra valamivel tovább tartott, mint fél perc, előbb elővarázsolt egy állványt, ráhelyezte a fekete dobozt, és egy fekete kendő alá bújt. Egyetlen Máramaros, akarom mondani mámoros pillanat!, kiáltott, amitől ügyfelei önkéntelenül elmosolyodtak, ez volt a cél, és a fényképész fejére borított fekete lepel muffá alakult át, amibe bedugta a két kezét, és mialatt a muffban láthatatlanul ügyködött az ujjaival, mint mutatványos a vurstliban, vagy bűvész a kabaréban, tovább beszélt. Most veszem ki a filmet a gépből, most elárasztjuk egy kis fénnyel, most áztatom a csodálatos életelixírben, most pedig tizenhétig számolok!, és már elő is kapta a képet, legyezve megszárította, rajta volt minden, papám kerek szemüvege, a fogai közt a pipa, a lágy vonások, a hullámos haj, a magabiztos mosoly, a harmonikaként gyűrődő két hatalmas bőrkabát, hátul a kaszinó, papám mellett Gábor, aki majd csak a háború után akasztja fel magát a cellájában, amikor már hülyére verték, és legjobb elvtársai próbáltak a lelkére beszélni, de ha akarta volna, se tudta volna elárulni, hova ásta el gázkamrában lemészárolt apja a családi vagyont, és hogy melyik svájci széf rejti a pénzt, az ékszereket.

Két nappal később, miután papám az összegumizott dollárokat a kajütfal egyik elmozdítható léce mögé rejtette, kulcsra zárta maga mögött az egyszemélyes kabin ajtaját, a kulcsot a nyakába akasztotta, és úgy, ahogy volt, félmeztelenül, mezítláb, a derekára csavart fehér törülközőben, mindazonáltal szemüvegben, mert anélkül nem látott, tette meg a mintegy harmincméteres távolságot az Aghios Nicholaos félig teher-, félig személyszállító hajó ideiglenes fedélzeti zuhanyozójáig, kezében a kazánból hozott forró vízzel teli vödörrel. Ha valaki nem akart hideg vízben tusolni, összekeverhette a zuhanyrózsákból folyó hideg tengervízzel. Papám egyenes derékkal haladt, izmos felsőtestét kihúzta, sűrű fekete haja meg-meglebbent a fújdogáló tengeri szélben, így lépdelt a felső fedélzetről bámészkodó hölgyek legnagyobb örömére, köztük főleg azéra, aki nem szégyellte operai távcsövét ráirányítani. Unatkoztak. Ezekben a háborús időkben még egy nyolcnapos út is végtelen hosszúnak tűnt. Hajnalban az egyik utas német tengeralattjárót vélt fölfedezni a közelben. Vaklárma. Repülőgépek zúgtak el fölöttük, a törzsükön megvillant a horogkereszt. Sütött a nap. Az időjárás nem zavartatta magát a földi eseményektől. A hajón kizárólag menekültek utaztak.

A zuhanyozót betöltötte a pára, két-három meztelen férfitest körvonalai bontakoztak ki a félhomályban, az összeeszkábált bódé visszhangzott a kurjantásoktól, főleg lengyel szó hallatszott, és végül egy harsány csatakiáltás, amikor megpillantották a kintről belépő papámat. Délelőtt volt, de a lengyelek már nyilvánvalóan csontrészegre itták magukat. Ami érthető volt, hiszen a lengyel hadsereg három hete megsemmisítő vereséget szenvedett. Előbb a saját nyelvükön rikoltottak oda neki, de amikor franciául közölte velük, hogy nem beszél lengyelül, je ne comprends pas le polonais,[4] az egyikük, egy volt matróz, akinek izmaival mozgatható tengeri szirén volt a mellére tetoválva, angolul vakkantott oda: Show us![5] Nem volt világos, mit kéne megmutatnia, de akkor megpróbálták leráncigálni róla a törülközőt. Félig-meddig sikerült is, áldotta az eszét, hogy magán hagyta az alsónadrágját, védekezett, ahogy bírt. Pokaż nam, pokaż nam!,[6 ]ismételte a kórus, de a teljes mondat így hangzott: Żydzie, pokaż nam swojego kutasa!, [7] amiből a zsidó szót kihallva papámban derengeni kezdett, mit is akarnak tőle ezek a lila fejű figurák, akikkel többször is összefutott a hajón, legutóbb egy meredek vaslépcsőn kerültek szembe egymással, ő odaszorult a falhoz, moccanni sem bírt, az egyikük kikapta a pipát a szájából, de rögtön vissza is dugta, és rákacsintott, most mintha fölismerte volna ezek között, de nem volt ideje ezen töprengeni, mert akaratlanul ökölharcba keveredett, és véletlenül úgy eltalálta az egyik lengyel orrát, hogy az elzuhant, és feldöntött még két másikat, dőltek, mint a tekebábok. Elég szokatlan helyzet volt ez a számára, a lengyelek mint a piranhák támadtak mindenfelől, pokaż nam, pokaż nam!, nem hárman voltak, hanem legalább heten, tehát enyhén szólva is túlerőben, és a papám számára világossá vált, hogy ezek ugyanazok, akiket már többször is látott a hajón, mikor az étteremben belekötöttek az utasokba és a pincérekbe, és kidobták őket az étteremből, de továbbra is füttyöngettek a lányoknak, illetve sértegették a férfiakat, most viszont ő került érdeklődésük homlokterébe, és obszcén mozdulataik egyértelművé tették, arra kíváncsiak, hiányzik-e egy kis bőrdarab a nemi szerve végéről. Hiányzott. Pontosan nyolc nappal a születése után a mohél, a szertartást végző metsző, az izmellel, ezzel a mindkét oldalán borotvaélesre fent finom ezüstkéssel levágta papám fütyijének végéről az előbőrt, majd egy külön erre a célra rendszeresített szívószállal felszívta a kibuggyant vércseppet.

Közben az egyik támadó orra betörhetett, mert papám törülközőjére és mellkasára is vér fröccsent, ráadásul az ő szemüvege is leesett, de csodák csodájára nem tört össze, az egyik lengyel kezében kés villant, kintről kiabálás hallatszott, megütötték a jelzőharangot, kettő még mindig a földön mászott, annyira részegek voltak, a szappantól csúszós deszkáról nem bírtak felállni. Ezen nevetni kellett volna, ha a késével hadonászó lengyel arcán nem jelent volna meg a leplezetlen gyűlölet. Papámnak nem volt ideje megijedni. Valaki megragadta a csuklóját, ő rúgkapált, egy másik elkapta az alsónadrágját, megpróbálta lehúzni róla, de rá volt tapadva a bőrére, amikor hatalmas dörrenés hallatszott. A nyolcnapos hajóútból ez a pár másodperc maradt meg legélesebben papám emlékezetében, a gőzfelhőből előbukkanó lengyelek, de ha a lármára nem jelenik meg a hajó egyik kifogástalanul öltözött tisztje, hófehér egyenruhában, arany sráfos nadrágban, aki feltűnő hidegvérrel lépett be a pokolnak ebbe a gőzölgő bugyrába mint papám mentőangyala – néhány, a felső fedélzeten tartózkodó hölgy riasztotta –, és ha ez az olasz tiszt nem lő szolgálati fegyverével a levegőbe, lyukat ütve az ócska ponyvatetőn, ha már hangja nem tudott áthatolni a pokoli lármán, könnyen lehet, hogy a papám nem érkezik meg egy darabban Palesztinába 1939 októberében, hanem szép tengeri temetést kap.

Jegyzetek

[1] Nem fogja elhinni, de bizalmas értesüléseim szerint, Cocteau, ez a bájos szadista és virtuóz rajzművész, Marcel Proust kis barátja, és elég ha egyetlen pillantást vet a Rettenetes gyerekekbe, világos, hogy ki is a „rettenetes”, hogy ez az angyali pofa nem más, mint maga az ördög, én mégis azt hiszem, hogy a Vasgárda tagjainak lemészárlása rettenetes hiba volt, és a király, akit én istenítek, nem lehet felelős ezekért a borzalmas bűnökért, megölni Codreanut, a fanatikus lengyelt, ez több, mint bűn, hiba, mert hiszen ezek az emberek készek mindent feláldozni a hazájukért, mint ahogyan én is, ők csupán a korrupció, a borzalmas rákbetegség ellen harcolnak, mely szerencsétlen országunkat pusztítja.

[2] Uraim, mikor indul a hajójuk? Este.

[3] Semmi gond! Egy pillanat az egész!

[4] nem értek lengyelül

[5] Mutasd meg!

[6]   Mutasd meg, mutasd meg!

[7] Zsidó, mutasd meg a farkadat!