A palesztinok „visszatérési joga” nem retorika, hanem konkrét követelés
Nadav Shragai, az Israel Hayom újságírója szerint az október 7-i Hamász-támadás egyik fontos, Izraelben hosszú időn át alábecsült ideológiai háttere a palesztinok „visszatérés joga” volt.
A “visszatérés kulcsa” Aida palesztin menekülttábor bejárata fölött, Betlehem közelében (Fotó: Israel Hayom)
A szerző új könyve szerint az izraeli közvélemény és a politikai vezetés jelentős része évtizedeken keresztül úgy gondolta, hogy a menekültek visszatérésének követelése elsősorban történelmi emlékezet, politikai jelszó vagy tárgyalási taktika, és a palesztinok egy esetleges békemegállapodásban végül lemondanának róla. Shragai szerint azonban számos palesztin forrás arra utalt, hogy a „visszatérés” nem szimbolikus, hanem konkrét politikai cél volt.
A cikk példaként említi Salman Abu Sitta palesztin kutatót, aki a menekültek visszatérésének gyakorlati megvalósítását tervekkel is összekapcsolta. Egyes palesztin szervezetek és aktivisták pedig elhagyott falvak mecseteinek, temetőinek és más vallási helyeinek helyreállítását tekintették a későbbi visszatérés egyik előkészítő lépésének. Shragai szerint ezek a törekvések arra utaltak, hogy a Nakba emlékezete és a visszatérés gondolata nem csupán a múlt felidézését jelentette.
A szerző különösen fontosnak tartja a palesztin oktatási rendszert. Arnon Groiss kutatásaira hivatkozva azt írja, hogy palesztin tankönyvek és tanári útmutatók számos esetben úgy mutatják be a térséget, hogy Izrael helyett „Palesztina” jelenik meg államként, miközben megkérdőjelezik a zsidók jogát az országhoz. Michael Milshtein kutatásait idézve Shragai arra következtet, hogy a Nakba a palesztin gondolkodásban nem lezárt történelmi eseményként, hanem több nemzedéket összekapcsoló, máig tartó állapotként jelenik meg. E narratíva végpontja szerinte a „kerék visszafordítása”, vagyis a visszatérés.
A cikk szerint október 7-én mindez konkrét katonai cselekvéssé vált. A szerző az IDF által lefoglalt Hamasz-dokumentumokra és terroristák által készített videofelvételekre hivatkozva azt állítja, hogy a támadás célja nem pusztán a Gázával szomszédos izraeli közösségek megtámadása volt. Egy dokumentum állítólag 221 dél-izraeli település elfoglalását irányozta elő, a lakosság elűzésével együtt. A terroristák egy része a megtámadott izraeli területeket korábbi arab települések nevein nevezte meg, és „visszatérésről” beszélt.
Shragai szerint a Hamasz eredeti terve még az október 7-én végrehajtottnál is nagyobb hadművelet volt: több fronton akart támadni, rakétákkal bénítani az izraeli infrastruktúrát, és felkelést kirobbantani Ciszjordániában, illetve Izrael arab lakossága körében. A szerző egy lefoglalt dokumentum alapján azt írja, hogy a művelet egyik elnevezése „Operation Returning Home” volt.
A cikk végül hangsúlyozza, hogy a Hamasz a „visszatérés” nacionalista eszméjét iszlám vallási fogalmakkal kapcsolta össze. A szerző szerint október 7-ét a Hamasz vezetői a „felszabadítás” modelljeként értelmezték. Basem Naim Hamasz-vezető például később „a végső felszabadító háború” kisebb léptékű modelljének nevezte a támadást.
Shragai következtetése szerint Izrael egyik legsúlyosabb hibája az volt, hogy nem vette komolyan a palesztin politikai és vallási narratívák mögött meghúzódó konkrét célokat. Az október 7-i támadás – érvelése szerint – ezért nem kizárólag hírszerzési vagy katonai kudarc volt, hanem annak a következménye is, hogy Izrael hosszú időn át nem értette megfelelően ellenfele ideológiai céljait.
A „visszatérés joga” tehát nem csupán a menekültek történelmi sérelmének emlékezete, hanem olyan politikai cél volt, amelynek gyakorlati megvalósítására a Hamasz már október 7. előtt készült.
