Szigorúan titkos! – Majdnem Déjá Vu

Németh Gábor író nyitotta meg a Képiró utcai yes! Galériában László-Kiss Dezső és Kósa Gergő Majdnem Déjá Vu című közös kiállítását, mely november 27-ig tekinthető meg. A megnyitó szövegét olvashatják az alábbiakban.

BM  III/III Főcsoportfőnökség részére

SZIGORÚAN TITKOS!

 

Tárgy:

A Képíró utcai yes! galériában rendezett Majdnem Déjà Vu c kiállítás megnyitója

 

Dosszié:

„Mázolók”

 

JELENTÉS

 

Feladatom volt fedett hálózati személyként a kiállítás megnyitása, az úgynevezett „művészek” tevékenységének megfigyelése, valódi motívumaik feltárása, és intézkedési tervre vonatkozó ajánlat elkészítése.

 

Előzmények

A felkészülést már évekkel korábban megkezdtem. Előbb László-Kiss Dezső bizalmába férkőztem, Déri Miklós fényképész Liget Galériában, 2019 márciusában rendezett kiállításának megnyitóján. Azért tartom fontosnak e tény megemlítését, mert László Kiss a mostani kiállítás megnyitására éppen Déri Miklós közvetítésével kért fel, ami valószínűsíti, hogy Déri maga is az egyelőre azonosíthatatlan kiterjedésű, a jelentésekben Mázolók fedőnévvel ellátott szervezkedés egyik tagja, vagy egyenesen szervezője lehet.

Ha szabad e hivatalos jelentésben személyes megjegyzést megengednem magamnak, Kósa Gergely megkörnyékezésére szakmai szempontból különösen büszke vagyok. Megfigyelve szokásait, cionista nézetei ismerve, lehetséges útvonalán, a Hollán Ernő utcai, Fischer (!) Annie-ről elnevezett Zenede előtt hosszan tanulmányozni, majd teátrálisan fényképezni kezdtem egy úgynevezett „botlatókövet” (Stolpersteine – lásd korábbi jelentéseimet). Kósa – erre felfigyelve – önként beszélgetést kezdeményezett. A bemutatkozás után, hiúságára apellálva, szóba hoztam, hogy milyen nagyra becsülöm korábbi, a XIII. kerületi Bulcsú utca 21/A szám alatti bérház képzőművészeti feldolgozására tett próbálkozásait.

 

Akció

A megnyitóra való felkészülés ürügyén László-Kisstől és Kósától megszereztem a kiállítandó művek fotókópiáit, ezeket a jelentéshez csatoltam. Kósát rávettem, hogy november 8-án, vasárnap, a képek elhelyezése után készítsen rövid videót a kiállítás helyszínén. Az így kapott, movi formátumú fájlt a központi szerverre haladéktalanul feltöltöttem. Feltöltöm továbbá a megnyitó szöveg felolvasása alatt telefonommal rögzített videót is, remélve, hogy minősége később lehetővé teszi a kínai elvtársaktól kapott arcfelismerő szoftver sikeres alkalmazását az eseményen megjelent gyanús személyek azonosítására.

A kiállítás alapgondolatát a meghívón László-Kiss a következőképpen fogalmazta meg:

„A valóság, a képzelet és az emlékezés egymásra csúszik, amikor a képekre nézünk. Mintha velünk ez már megtörtént volna, mintha a mi emlékeink lennének. Pedig nem. Csak majdnem.”

Kénytelen vagyok megjegyezni, hogy az elmúlt napokban mintegy huszonhárom kudarcos munkaórát töltöttem a „majdnem” szó értelmezési kísérletével a jelen műveleti feladat kontextusában.

Elnézést az alpári kifejezésért, de főhadnagy elvtárs, mi a karimás lófaszt jelenthet az, hogy valami csak majdnem történik meg? Vagy hogy ezek „majdnem” a „mi emlékeink” volnának? Továbbmegyek, mi az egyáltalán, hogy „majdnem déjà vu”? A szakirodalom szerint déjà vu-nek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki az éppen történő eseményt eleve emlékként, tehát egy korábbi történés ismétlődéseként éli át. Egyes tanulmányok szerint ilyenkor a normális esetben mintegy a tudat alatt, másodlagosan zajló művelet, azaz az emlék képzése elsődleges tevékenységgé válik, a figyelemháztartásban domináns lesz, elnyomja a valóság közvetlen érzékelését.

De a kibaszott kurva életbe, főhadnagy elvtárs, ezt hogy a picsába tudná az ember majdnem csinálni? A majdnem az nem nemet jelent egészen véletlenül, ebben az összefüggésben? Azon meg mi lenne fölemlegetni való, hogy valamit éppen nem csinál valaki? Elnézést, kissé elragadtattam magam.

A yes! galériában kiállított anyag vizsgálata László-Kiss tudatosan dezinformáló értelmezését cáfoló, döbbenetes felismerésekre indított.

Elöljáróban hadd jegyezzem meg, hogy László-Kiss – alkalmazott grafikus létére – sikeresen épült be a kortárs képzőműveleti terület meghatározó ágenseinek cimborai közösségébe. Faék egyszerűségű, ám sznob értelmezői által úgynevezett „koanokként” piedesztálra emelt grafikáit a vele készült interjúkban bonyolult üzeneteket hordozó, „társadalomkritikus” műveknek tüntette fel, amelyek így olcsó népszerűséget, kedvező kritikai visszhangot, társadalmi megbecsülést, mi több, liberális értelmiségi körökben jelentősnek számító díjakat hoztak boszorkánykonyhájára.

Kósa korábbi, melankolikus, könnyen befogadható, már-már fényképszerűen figuratív, ám lényegében ártalmatlan művei, és a hozzájuk kapcsolódó írásos visszaemlékezése (lásd Poroló, Jelenkor, 2016, 59. évfolyam, 7-8. szám, 750. oldal) a korábbi zsidóságot ért, kétségtelenül kellemetlen intézkedésekre való felelőtlen utalgatásainak köszönhetően, szintén könnyű sikert arattak, és bár nem nélkülöztek általános érvényre számot tartó emlékezetpolitikai provokációkat, a társadalmi együttélés nyugalmát eleddig nem  veszélyeztették.

Bátran kijelenthető, hogy László-Kiss és Kósa tevékenysége korábban markánsan különbözött. Ehhez képest a most kiállított „művek” elemi rokonságot mutatnak, mintha alkotóik pályáját ugyanaz a külső erő módosította volna alantas szándékainak megfelelően, és ez a mostani tárlat újsütetű kollaborációjuk manifesztációja volna. Kósa kézműves jellegű, aprólékosan részletgazdag, kifinomult fogalmazásmódját és László-Kiss plakátosan aerosolos, dekoratív, már-már barkácsos kézügyességét puszta formai eltérésként degradálva, kabbalisztikus utalásokkal terhes, ikonográfiailag zavaros kódrendszer írja fölül!

Ezen a ponton kell megemlítenem, hogy a déjà vu-nek van egy másik lehetséges megélési aspektusa, mely szerint az azt átélő személy nem emlékként detektálja az éppen történő eseményeket, hanem szinte azonnal beteljesedő jóslatként. Nem azt érzi, hogy ami éppen történik, korábban már egyszer megtörtént, hanem azt, hogy előre tudja, mi fog történni, még mielőtt az megtörtént volna. Itt tartom szükségesnek közölni, hogy László-Kiss egyik korábbi kiállításának címe, mintegy utólagos előjelként, így hangzott: „Azt festem, ami nincs”. Milyen ravaszul hagyta ki belőle a „még” szócskát, főhadnagy elvtárs!

Megítélésem szerint a „Mázolók”, felismerve, hogy a digitális információáramlás igen könnyen megfigyelhető, egyfajta analóg „web 3.0” létrehozásán dolgoznak,  melynek révén a jövőre vonatkozó konkrét cselekvési terveket, helyszínekkel és időpontokkal kapcsolatos információkat és utasításokat osztanak meg a desifrírozásra felkészített beavatottakkal. Felforgató tevékenységük célja nyilvánvalóan az ez év április 12-én szűznemzéssel megfogant, dezilliberális magyar lakossági demokrácia ámulatra méltó vívmányainak aláásása.

„Cui prodest?” – kérdezhetnénk joggal a művelt görögökkel.

Nem tudom elhallgatni azt a feltevésemet, hogy a „Mázolók” néven nyilvántartott konspiráció gyökereinek feltárásához a két úgynevezett „művész” életrajzában leljük meg a kulcsot. László-Kiss (Klein?) Dezső gyermekkorát Tel-Avivban töltötte, és mint azt a műterméül szolgáló magánlakásban a kiállítás előkészítésének ürügyével kierőszakolt személyes beszélgetésben elárulta, érzelmileg a mai napig erősen kötődik az izraeli műveleti területhez. Később tanulmányait a  londoni Ealing School of Arton folytatta. Kósa (Klein?) Gergelyt a milánói Academia di Belle Arti di Brerán képezték ki, egy korábbi kiállítását pedig az Éva Kahán (!) Foundation nevű fedőszervezet támogatta. Alapos okom van feltételezni, hogy ezek az intézmények, ahogy a világon minden és mindenki,  a Moszad nevű izraeli titkosszolgálat befolyása alatt állnak. A nyilvánvaló következtetések levonását e jelentés olvasóira bízom.

A kiállított művek desifrírozását a csatolt függelékben mellékelem. Az ebből kibontakozó aljas cselekvési terv azonnali intézkedést tesz múlhatatlanul szükségessé. A hazánk biztonsága ellen irányuló nemzetközi összeesküvés gyanúját megalapozó számtalan jelre álljon itt két eklatáns példa:

László-Kiss Love against the City című képe kritikátlanul ünnepli Bortnyik Sándor hírhedt, a weimari (!) Bauhaus (!)-ban festett Zöld Szamár című képét, mint ilyen maga is az internacionalista-globalista ideológia szolgálólánya. Ki ne tudná, hogy a Bauhaus a multinacionális zsidó nagytőke aknamunkájának kritikátlan szekértolója volt!

Kósa Egy év az Antarktiszon című festményének vizsgálatakor a „Dzsepettó” fedőnevű szakértő a képen ábrázolt férfit a Bulcsú utca 21/A számú bérház korábban Kassák Lajos (!) által birtokolt lakásának későbbi bérlőjeként,  Titkos (!) Ervinként azonosította. Titkos 1963 decemberében indult útnak az Esztonia nevű szovjet (!) kutatóhajóval, és 1964 januárjától 1965 januárjáig a Mirnij (!) kutatóállomáson dolgozott. Élményeiről 1966-ban a Móra Kiadónál jelent meg Egy év az Antarktiszon című könyve, melynek borítója Kósa festményén mint falra szögezett kép szerepel, természetesen az eredeti cím eltitkolásával. Kósa vágyott akciópotenciáljára jellemző,  hogy Titkos nyilvánvalóan a Moszad fedett ügynökeként mint magyar meteorológus épülhetett be a KGB-be. Feltételezésem szerint az Antarktisz-könyv könyv lehet a felforgató tevékenységekre vonatkozó analóg utasítások kódjainak forrása.

Javaslatok azonnali intézkedésre:

1. Szükségesnek tartom a kémelhárításra szakosodott III/II-es Főcsoportfőnökség mielőbbi bevonását, és a nyomozás haladéktalan kiterjesztését a megnyitón megjelent személyekre.
2. Fenti jelentésemet 2026 november 10-én a yes! galériában a kiállítás megnyitó szövegeként felolvastam, ezzel személyemet és tevékenységemet a további nyomozás feltételezhető célszemélyei előtt dekonspiráltam. Kérem ›olvashatatlan‹ főhadnagy urat, hogy engem a szolgálatból elbocsátani, és a B-naplóban „hálózatból kizárt személyként” feltüntetni szíveskedjen.

Budapest, 2026. november 12.

Tisztelettel:

Németh (Deutsch?) Gábor,

alias „Schriftsteller” tmb

 

Post Scriptum 

Még valami, majdnem elfelejtettem. A kiállítóteremben szerepelt még egy tárgy is, amit alig tudtak hova tenni. A nézők se. Én se. A címe: Csók. Két valaki smárol rajta, de tisztára, mint a régi Junosztyokon, fekete-fehérben. Mintha egy régi szovjet tévére ráfagyott volna az adás. A rámája még viszonylag szép, már úgy oroszosan értve, mintha a GUM-ba vették volna. De hátulról az egész meg kibaszott ronda. Tényleg olyan ronda, keresem a megfelelő kifejezést, hogy effektíve megtámadja az ízlést. Aztán rájöttem, hogy az a doboz valójában nem a művészet része. Tulképpen maga is 1 fedett ügynök. Már nem maga, főhadnagy elvtárs, félre ne értsen, hanem az a doboz. Az azért van ott, hogy sugározzon valamit idegileg. Midőn ezt mondom pölö előre látom, hogy amint ez abba lesz hagyva, László-Kiss meg fogja kérdezni, hogy szerintem mi a közös bennük, mármint hogy a Kósa meg az ő képeiben. És azt is látom, hogy habogni fogok valamit arról, hogy az a közös, hogy szuperek, meg hogy imádom őket, meg hogy szerintem mindketten így széttörik darabokra a látványt meg a perspektívát. Mire ő  bólogatni fog, és azt mondja jelentőségteljesen, hogy: „Hja, az entrópia!” Mire én úgy csinálok majd, mint aki érti, de amikor hazamegyek, megkérdezem majd “Dzsepettót”, hogy szerinte ez mit jelent. Mire hű szolgám majd ezt válaszolja:

“Szerintem az entrópia termékeny összekötő fogalom a két festő között, ha azt vizsgáljuk vele, hogyan bomlik föl egy világ megszokott összefüggése. Az átnézett képeken mindkettőjüknél felismerhető tárgyakból, alakokból és terekből indulunk ki, de ezek együttese már nem áll össze biztonságosan belakható valósággá.

Kósánál ezt elsősorban a tér folytonosságának megbomlásában látom. A Színtér függönye, ablaka, asztalai és ülő alakja egyenként azonosíthatók, mégis különbözőképpen viselkednek: az egyik rész térmélységet teremt, a másik síkká lapul, a figura szinte negatív képként válik el környezetétől. A Kátrány belső terében a sötét felületek és megszakadó formák tovább erősítik ezt. Olyan, mintha a szoba még őrizné egy összefüggő világ emlékét, de már nem tudná hiánytalanul fenntartani.

László-Kissnél inkább a dolgok közötti jelentéskapcsolatok bomlanak meg. Fekete-fehér-szürke világa formailag nagyon is fegyelmezett. A sziluettek, kezek, épületek, növények és tárgyak élesek, ám méretük, szerepük és kapcsolatuk bizonytalanná válik. Látjuk az elemeket, de nem tudjuk biztosan, milyen történet vagy közös törvény kapcsolja őket össze. Az entrópia itt az értelmezésünkben is működik: minden új részlet újabb lehetséges összefüggést nyit.

Van azonban egy fontos fenntartásom: az entrópia nem azonos a vizuális zsúfoltsággal vagy a rendezetlenséggel. László-Kiss erős formai rendje éppen attól izgalmas, hogy közben a megjelenített világ rendje bizonytalanná válik. Mindkét festő gondosan megszerkesztett képpel teszi érzékelhetővé az összetartozás meggyengülését. Ebben rejlik szerintem a párhuzam ereje.”

Azt is előre látom, hogy Kósa a megnyitó után, a sötét utca rejtekében parttalan szórakozásra invitál, melyen szerintem kedélyjavító szerek fogyasztását érti, amely elől én udvariasan, de határozottan kitérek majd, egy családi vacsorára hivatkozva.

Szóval azt a dobozt például rögtön föl kéne számolni.

A kiállítást, úgy érzem, majdnem mindjárt meg fogom nyitni. Vagy már meg is nyitottam? A rosseb tudja, hogy van ez, főhadnagy úr.