Oswieczim – könnyű eljutni, gyakran járnak a vonatok
Korábbi nevén Auschwitz, német kereskedők így ejtették, így ragadt rajta, jelentéktelen kis település Krakkótól nem messze, aztán csak a háború után lengyelesítették vissza.
Ezen a napon, 1945. január 27-én szabadult Odze Klári, a nagynénikém is.
A múlt és a jelen. Számunkra lényegében az új időszámítás kezdete. Auschwitz után, ezt mondják, már semmi sem olyan, mint korábban. Dermesztő, még kimondani is. Bűn és bűntudat. Egyszer látni kell az életben. A saját szememmel. Húszéves voltam, otthon addig nem sokat beszéltünk erről, hogy milyen is az, zsidónak lenni, csak amolyan ráutalás-szerűen, az egyetemen meg aztán szóba sem került, valahogy tudtuk egymásról, hogy ki zsidó, meg ki nem, de nagyon nem számított. Krakkó autóbusszal, az Expressz diák-utazási irodánál, apa így döntött, ez volt a legolcsóbb, aztán onnan majd megoldod. Hosszú sort kellett végigállni, amíg végre egy unott arcú, középkorú nő elvette a pénzt, bekönyvelte, a mutatóujjával átnyomott egy gépelt lapot a kis ablakon, ez a program, minden benne van, mögöttünk is már várakoztak. Sokan jelentkeztek akkoriban ezekre a csoportos utakra, tessék, itt van, mondta némi undorral vegyes irigységgel, amiért mi, fiatalok utazunk mindenfelé, ő meg ott rohad a kis műanyag kalitkában. Indulás reggel hatkor az Engels térről, pontosnak kell ám lenni, mert a busz nem vár, apa vitt ki az Engels térre, adott egy könyvet, angol kiadás, mindenképpen olvasd el az úton, lesz időd, ebben minden benne van, amit erről az egész rohadt dologról tudni kell. Kemény könyv. A Harmadik Birodalom tündöklése és bukása. Egy híres amerikai történész írta, William Shirer.
Nyolc óra alatt tettük meg a négyszáz kilométert, és akkoriban, 1974-ben még senki sem álmodott Kelet-Európában autópályáról, a cseh-lengyel határon volt egy Tuzex üzlet, ahol csak dollárért lehetett vásárolni, ahogy endékában a Versina, nálunk pedig a Konsumex, én rejtegettem egy egydollárost a zoknimban, mert akkor még nem lehetett dollárt legálisan tartani, azon vettem egy üveg vodkát, jól jön még, gondoltam. Diákszálláson laktunk, esténként lengyel lányokkal ismerkedtünk a Rynek Glowny, a főtér kis, lármás, füstös sörözőiben, ahol amatőr dzsezzbendek játszottak, szóval jó hangulatban voltunk, a lengyel lányok kedvelték a magyar fiúkat, mert olyan majdnem-nyugatinak tartottak bennünket a farmerért, meg a Philip Morrisért, amit az amerikai színészektől ellesett mozdulatokkal szívtunk, meg felvágtunk a Szabad Európán hallott slágerek címével.
Megkértem Piroskát, a csúnyácska, szemüveges idegenvezetőt, hogy segítsen eljutni Oswieczimbe, ő azt felelte, hogy nincs a programban, ők az utolsó nap a néprajzi múzeumba mennek, de előtte szívesen kijön velem az állomásra jegyet venni. A buszon nem sokat beszélgettünk, csak annyit mondott, hogy a múltkori csoportban is volt négy fiatal, akik elmentek, és hogy ő szólt is a programszervezőnek, hogy talán fel kellene venni legalább a fakultatívba, de nem is válaszoltam, mit is mondhattam volna, kényes, ezt szokták erre mondani, ha jobb nem jut az ember eszébe, és nem is voltam beszélgetős kedvemben. Két órás vonatút, ennyi az egész. A pénztárosnő olyan közömbös arccal adta ki a jegyet, mintha legalábbis egy átlagos településre utaznék. Három vagon volt az egész szerelvény, szatyrokat cipelő középkorú lengyelekkel és fiatal, amerikai turistákkal, akik nem csak nyugatinak látszottak, hanem azok is voltak, amerikai kiejtéssel beszéltek, oh, yeah, mondogatták egymásnak, természetes volt nekik, hogy Coca-Colát isznak és Marlborót szívnak. Ez vagyunk mi, az itt maradt nemzedék, látni akarjuk a saját szemünkkel, hogy mi is történt itt, szürke, esős, szeles nap volt, pont illett a hangulatomhoz, igen, egyszer az életben látni kell. Néztem a híres kaput, lefényképeztem. Odajött egy idegenvezető, egy középkorú, rosszul borotvált férfi, sárga csillagot viselt, önkéntes idegenvezető, mondta, szívesen segít.
Köszönöm, feleltem neki, inkább egyedül kell végigjárnom, ha már ott vagyok az időszámítás kezdeténél. Volt egy naplórészlet is, nyom nélkül kitörölnek bennünket, ezt a mondatot sokszor elolvastam, már alig voltak olvashatóak az elmosódott betűk. Lehet, hogy éppen Vilma néni írta végső elkeseredésében, nem is a miért-nem-tettek-valamit volt bennem akkor a legerősebb, hanem az értetlenség, de hát az ember nem mindig azt kapja, amire számít. Örültem, hogy egyedül vagyok, hogy senkivel sem kell beszélnem, senkinek sem kell elmondanom, éppen mire gondolok, nagymama meg Vilma néni, akik azt mondták, hogy vannak olyan dolgok, amikről nem lehet beszélni. Este a vacsoránál, a Szczepanski utcában, egy kocsmában, Piroska odaült mellém, már túl voltunk az elsózott karfiollevesen és az első vizezett vodkán. Megkérdezte, milyen volt ott lenni, ő nem zsidó, ezt csak a rend kedvéért teszi hozzá, de szívesen meghallgatja, ha mesélek neki róla. Kimentünk az utcára, mert zavarta a sűrű dohányfüst, hazafelé még benéztünk egy olyan kis kocsmába, amilyeneket Budapesten talponállónak neveztek, úgy éreztem, hogy így, Auschwitz után jó lenne egy könnyű kis baszás, persze, majd mesélek, mondtam, de végül nem meséltem semmit, nem kerültek elő családi történetek, se a gázkamra, se a haláltusa, se Eichmann, nem is beszélgettünk, és így végül is rendben volt az éjszaka, nem voltam nagy formában, de hát egy ilyen nap után körülbelül ennyit várhattam magamtól, meg persze az alkohol is dolgozott bennem, az sose tett jót. Piroska kölcsönkérte Shirer könyvét, hogy majd olvassa hazafelé, mert a buszon nem tud soha aludni, azután hajnalban visszament a szobájába, mert nem akarta, hogy meglássák, hogy velem volt.
Sok évvel később egy akadémiai konferencia alkalmával jártam Krakkóban, a szervezők megkérdezték, lenne-e kedvem elmenni Auschwitzba, könnyű eljutni, gyakran járnak a vonatok.