Egy nehéz nap és az éjszakája 

2026. febrár 6. Éjfélkor felébredtem. Rossz álmom volt egy szakmai barátomról – szakbarát? –, akire tíz év börtönt kért az ügyészség hivatali vesztegetés miatt. Egy időben sokat segített nekem, ezért akkor is nyomaszt a büntetése, ha esetleg megérdemli. Nagy nehezen visszaaludtam, amikor hajnali kettőkor megszólalt a telefon. Ki az? Ja igen, én kértem, hogy hívjanak bármikor, ha Kürti Misi elmegy. Hát elment.

Drága Misi mosolygós ember volt, akire mindig lehetett számítani, amíg ő maga számíthatott a memóriájára. A hitközség emlékeinek őre: profi fotósként mindent végigfotózott, amit csak lehetett. Halk szavú, konfliktuskerülő ember volt. Aki dolgozott már zsidó közegben, talán el sem hiszi, hogy létezik ilyen ritka kincs –, ugyanakkor kínos precizitással végezte el, amit vállalt. Zenei adottságait én már csak történetekből ismerem: dobolt. Amatőrként is zenekarokat alapított és játszott több mint 50 évig. Mindig felbukkan a múltidéző beszélgetésekben az emlékezetes utó – egyesek szerint elő – szilveszter, amikor Starkkal együtt zenéltek. Azok voltak a szép idők – mondják –, és hajlamos vagyok elhinni. Amikor a gyerekekről, Ágiról, a feleségéről vagy a munkáról beszélgettünk – ne feledjük, ő is egyik alkotója volt a SI Mértékegységek című, egykor méltán népszerű – a Magyar Televízió Nívó Díját elnyer, Pécsett gyártott sorozatnak –, mindig a modern vidéki zsidó ember mintáját láttam benne. Büszkén viselte a zsidóságát, Pécsett élt, nem feledte a hagyományt, de nem is kötötte magát gúzsba miatta. Aztán a szeretetotthon lakója lett. Már nem beszélt, de olyan örömmel fogott velem kezet minden alkalommal, hogy éreztem: örül. Ez a kézfogás nagyon fog hiányozni.

A nehéz éjszaka után hamar eljött a reggel, bementem dolgozni. Misi járt a fejemben, meg az, hogy tizenegykor Ákos rabbival a püspökhöz megyünk bemutatkozni. Közben elkezdtük szervezni a temetést, a szokásos nehézségekkel. Természetesen hibáztunk.  Két időpontot is egyeztettünk, és a második lett a tényleges. A gond csak az, hogy az első – a rossz – már kiment a közösségnek emailen. De ennek a kezelésében már van rutinom. Szerintem a tagok is megszokták.

A pécsi püspök kedves ember, barátságosan fogadott bennünket. Ákossal beszélgettek, az én gondolataim Misi és a temetés körül cikáztak. A vizit után beültünk egy teára. Szeretek Ákossal beszélgetni. Okos, és megnyugtató a közelében lenni. Élveztem a matcha tea füves ízét, amikor pittyent az órám. Megnéztem: hátha újabb gond a temetéssel.

Stark Vera üzenete volt az. Meghalt Gabi. Ugye nem igaz? Inkább kérés volt ez, mint kérdés. Egymásra néztünk Ákossal, és vadul böngésztük a telefonokat. Sehol semmi. Biztos nem igaz – próbáltuk megnyugtatni magunkat. Gabinak még annyi kutatnivalója van Pécsett, apai feladatai a családban. És hát kitől fogom megkérdezni, mit csinál egy vidéki elnök, ha baj van?

Schweitzer Gábor

Még leírni is nehéz a nevét múlt időben. Mindig állandónak gondoltam: van, volt és lesz. Édesapja, a Pécsett különösen legendás Schweitzer József országos főrabbi szellemi örökségének méltó őrzője, a pécsi zsidó élet egyik biztos pontja – úgy, hogy közben Budapesten élt. Mégis mindent tudott Pécsről és a pécsiekről. Mindig kitüntetett pillanat vele beszélgetni. Éreztem, hogy vigyáz rám: nem ronthatom el a pécsi kilét. Ebben nagyon egyformák voltak a Starkkal. Mindketten úgy gondoltak a közösségre, mint a családjukra. Nem elég, ha a dolgok jól mennek – az evidens. Érezni kell, hogy szívügy. Különben megette a fene az egészet. Kicsit féltem is tőlük: meg tudok-e felelni ennek, nekik? Eddig legalább szóltak, ha nem.

Emlékszem, amikor Gábor Jánosi Engel Róbert, a legendás pécsi zsidó család kikeresztelkedett tagja könyvét (Isten nevében!) gondozta és szerkesztette.
– Nézzük meg a sírját, itt van a Dzsámiban – javasolta.
– Rokonai? – kérdezte az őr.
– Persze – mondta Gabi –, távoli. És ott álltam, és nem tudtam eldönteni, mire vagyok büszkébb: arra, hogy egy pillanatra Jánosi Engelnek lehetek távoli rokona, vagy arra, hogy Schweitzer Gábornak. Egy másik alkalommal egy órát beszélt velem telefonon a rabbiválasztás okán. Elmondta, hol lehet engedni, hol nem, mit lehet félrenézve megoldani, és mit nem szabad. Nem hivatkozott könyvekre. Történeteket mondott. Megélt tudást.

Péntek van. Ákos rabbi nem maradt velünk, vissza kellett mennie Budapestre a gyászoló házba, hiszen Ő temette Ági nénit. A szombatváró istentisztelet lassabb, türelmetlenebb lett. Vacsoránál derült ki, hogy egy kedves nagymamának, Juditnak születésnapja van. Szerdán  este még eszembe jutott, amikor Ági néni temetéséről autóztunk hazafelé. De akkor még volt Misi is, Gábor is. Azért akadt ajándék, és tudtam köszöntőt mondani. Ránéztem Juditra, és a saját nagymamám jutott eszembe. Ahogy magyarázta: “az édes ételbe mindig teszünk egy csipet sót, a sósba meg egy kis édeset.” Miért? „Mi zsidók így szoktuk.” Most sem értem teljesen, de hálás vagyok érte.

Hálás vagyok értetek! Emléketekből fakadjon áldás! Soha nem múló szeretettel őrizzük.

Pécs, 2026. 02. 07.