A magyar neológia igaz embere

Gyermekként a Rabbiképzőbe jártunk a szüleimmel, ahol mindig áhítattal hallgattam Tóth Emil főkántort, utána pedig a díszteremben Schweitzer József főrabbit és kiddusvendégeit, akik a professzorok portréi alatt adtak elő a legváltozatosabb témákról.

Mivel más gyerek nem túl sok akadt, jobb híján az idősebbek beszélgetését figyeltem. Gyakran fölmerült, hogy Gábor, a főrabbi fia vajon többre viszi-e édesapjánál, sikerül-e majd meghaladnia őt. Ezt nem igazán értettem már akkor sem, miért kéne bárkit is másokhoz méricskélni, miért lényeges, hogy ki a rabbi fiának apukája. Schweitzer Gábor viszont érthető módon nem a sugdolódzók kedvére óhajtott tenni, hanem megtalálta magának azt a hivatást és tudományágat, ahol a képességeit a leginkább ki tudta bontakoztatni, rálelt arra az útra, ahol végre a saját teljesítménye alapján ítélik meg őt. Bevallom, nem értek a jogtörténethez, viszont cikkeinek jegyzéke és munkatársának visszaemlékezése nem hagy kétséget afelől, hogy kiemelkedőt alkotott, még akkor is, ha idő előtt kényszerült letenni a tollat. Ezzel szemben rendszeresen követtem azokat a cikkeket, amelyeket a Szombatba, a Múlt és Jövőbe vagy más folyóiratokba és tanulmánykötetekbe írt zsidó témákról, elsősorban a neológiáról, a cionizmusról és az antiszemitizmus történetéről. E kedvtelése, munkásságának ezen morzsái más, zsidósággal foglalkozó kutatónak sokszor egy teljes pályafutáshoz is elegendőek lennének.

Viselkedésével sem utánozta szolgaian édesapját. Míg a néhai főrabbi igazi karizmatikus vezetőként állt a közössége élén, aki tudásával és szellemességével pillanatok alatt bárkit megnyert magának, Gábor sokkal visszafogottabb, halk szavúbb ember volt, ugyanakkor pár perc alatt minden beszélgetőtársa felismerte, hogy milyen felkészült és széles körűen tájékozott ember áll vele szemben. Két éve egy MTA-s konferencián találkoztunk, ahol Munkról és Schnitzerről szóló előadása fontos adalékul szolgált az én, immáron hebraisztikai tárgyú doktorimhoz, továbbá, amikor elkezdtem beszélni a terveimről, egyből rávágta, hogy közel harminc évvel korábban nála írt szakdolgozatot egy hallgató a pedagógiumban, amely nélkülözhetetlen forrásokat gyűjtött össze a munkámhoz. Az alázat, amellyel a saját munkáját végezte, egyúttal azt is jelentette, hogy mások munkáját is hasonlóan megbecsülte és érdeklődéssel figyelte, legyen szó egy olyan kezdőéről is, mint jómagam. Ez a biztatás, amely csupán annyiban nyilvánult meg, hogy egyenrangúnak tekintett, rengeteget jelentett nekem. Hogy végre ezek szerint én is jó helyen járok, annyi kerülőút után végre én is megtaláltam azt, ahol a fél sékelemet én is hozzátehetem a többiekéhez.

Hasonlóan megtisztelt azzal, hogy válaszolt a cikkemre, amikor Golinkin rabbi látogatása folytán 2024 őszén végre vita indult a magyarországi zsidóság, és vele együtt a neológia jövőjéről. Bár alapvető kérdésekben nem értettünk egyet, mégis nagyra tartottam Gábort a zsidó közösség iránti elkötelezettsége és személyes integritása miatt. Ekkortájt erősödött fel bennem az a gondolat, hogy vele és hozzá hasonló emberekkel kéne összeülni és kigondolni, hogy merre haladjon tovább a közösségünk. Aztán született néhány cikk, majd elcsendesedett a dolog, nem nagyon mozdult meg semmi. Valamikor talán tavasszal vagy kora nyáron futottunk össze legutóbb a Margit hídon, ő feleségével, Petrával és Marci fiukkal jöttek a Frankelből, én pedig a Hegedűsből sétáltam hazafelé. Biztattam, hogy ne hagyjuk a dolgot, de ő csak szabadkozott, hogy jöjjenek a fiatalok. Talán már sejtett volna valamit a betegségéről? Nem tudom, nem is igazán fontos. Mindenesetre akkoriban ismertem fel, hogy milyen sokféle módon válhat vezetővé valaki. A kisugárzás és a megnyerő modor egy lehetőség, míg az ő útját az alázat, a szorgalom, a személyes példamutatás és nem utolsósorban a kedvesség jelentették. Úgy gondoltam, hogy a neológia szellemi megújulását tőle várhatjuk, ő mutathat irányt ebben a zűrzavaros időszakban, még akkor is, ha nem édesapja útját választotta. Ez nekem személyesen akkor is fontos lett volna, ha időközben eltávolodtam a neológiától. Vagy éppen a neológia tért volna az elmúlt évtizedekben olyan útra, amely számomra jelenleg kevéssé érdekes? Nézőpont kérdése.

Nehezen tudom elfogadni, hogy Gábor, nem sokkal a 62. születésnapja előtt elhunyt. Miért maradt a magyar neológia hozzá fogható szellemi vezető nélkül? Hiszen szülei mindketten 90 év feletti kort éltek meg, szeretetteljes házasságban együtt is hosszú idő jutott nekik. Egy lehetséges magyarázatot a Talmudban találtam (Moéd Kátán 28a): Rabbi Ámmi teszi fel a kérdést, hogy miért követi a vörös tehénről szóló szakaszt Mirjám halála a Tórában (Mózes IV. 19:1–20:1). Má párá ádumá mekháperet, áf mitátán sel cáddikim mekháperet. – Ahogy a vörös tehén engesztelést szerez, úgy az igazak halála is engesztelést szerez. Szintén egymás után találjuk Áron halálát és a kohén ruházatának leírását (Mózes IV. 20:22–29). Schweitzer Gábor volt a magyar neológia igaz embere, és szükségünk van az engesztelésre, hogy végre megtisztulva indulhassunk el magyar zsidókként a fejlődés útján. Szolgáljon személyisége és munkássága példaként mindannyiunk számára.