Neandervölgyiek

“A kaddis nem a halottakhoz járuló közlendő. A kaddist nem lehetne egyedül mondani. A kaddis az Úr dicsőítésére való imaszavak összessége. A nevem Arany Ármin.” Részlet az Ünnepi Könyvhétre megjelenő regényből.

Zsúfolt, bőröndökkel és zsákokkal megpakolt bérkocsival utazott le a városba, megtömött kisbusz vitte, ahogy a keresztények mondják, a szentlélek tartotta össze, vészesen reszketett és nyikorgott, mint maga az élet. Túlélte a háborút, nem rekvirálták el, nyilván eldugták, rejtegették valahol, büdös volt, de járt. Zsúfolódtak az emberek, egy asszony kosara könyvekkel tele, Tolsztoj és Márai. Szakadt fedelű Petőfi. Talán baromfit, krumplit kap érte. Kétszer komppal keltek át a május hizlalta és még júniusban is nehéz testű vizeken, a Zagyván és a Tiszán. A bajuszos sofőr nagyszerű igazolással bírhatott, háromszor állították meg különböző sorompóknál, mindig útjára engedték. Kirakták aztán az indóház sarkán, eredj utadra, zsidó, szólt valaki.

Utamra, hát persze.

A kaddis nem a halottakhoz járuló közlendő.

A kaddist nem lehetne egyedül mondani.

A kaddis az Úr dicsőítésére való imaszavak összessége.

A nevem Arany Ármin.

Most lépek egyet. Szemembe tűz a nap. Most lépek még egyet, jónapot kívánok, salom.

Mázel tov.

Az indóház mellett talált egy padot. Árvaság. Egy épen maradt pad. Támlája is van. Csoda. Nem hurcolták el, nem lett tűzifa egy akármilyen kályhában. Letette magát rá. Régen itt ült a férj vagy az asszony, ha várta a másikat haza, Szolnokról, Pestről, Debrecenből. Itt ült a szerelmes ember, és várt. Fölállt. Beljebb ment, az indóház épülete előtt helyezte el magát, rátelepedett egy gondosan megrakott farakásra, közel húzódtak a sínek. Nem is gondolt semmire. Arra gondolt, hogy mentek el innen. Most már mindig erre fog gondolni? Lesz olyan, hogy nem jut az eszébe.

Fiam.

Az állomásfőnök lapogatta meg a hátát, itt nem lehet, jön az őrjárat és elvisznek. Fiam, te magadban beszélsz, baj van? Olyan furcsa volt, hogy ezt mondja, elviszik. Őt? Volt nála papír, a szíve fölötti zsebben, szépen összehajtva. De az igazoló dokumentre nem is nagyon számított, nem vette figyelembe, őt már nem viszik el. Alacsony, pattogó hangú, fürge ember volt az állomásmester, Hetesi. Honnan jutott ez eszébe, hogy az állomásfőnök Hetesi?! Visszajönnek a nevek. Honnan. Hamar ellilult Hetesi feje, már tele is volt haraggal, ez a csavargó csak beszél neki, telebeszéli a fejét.

Te?!

Arany Ármin döcögve nevetett, mint akit végre fölismernek, rájött a vasutas úr, hogy egy zsidó, ez az, köszöni szépen, most már tudják, kicsoda ő, be van illesztve a rendszerbe, nem csak egy szám. Bár ez a rendszer nyilván nem olyan alapos és körültekintő. Megjelenése a csodával határos, az is lehet, erre a csodára nincs annyira szükség már. Hetesi fölemelte a kezét, mint aki úgy akar üdvözölni, hogy üt.

– Fáj még az állomásfőnök úr feleségének a feje?

Hetesi visszaengedte a kezét, előrébb hajolt.

– Dolgunk volt nekünk?

– Az indóház oldalában száradtak a ruhák. Hímzett ingek, kombinék. Az állomásfőnök úr kantáros nadrágja. Meg blúzok. Nem volt nagy szél, csak fel-feltámadó. Az a sok ruha integetett.

Beszélt tovább Ármin, eszébe jutott egy öregasszony, Sámi néni, csak egy nagykabátban jött végül, egyetlen kövér kabát volt a Sámi néni, csoszogott utánuk le-lemaradva, haladt kitartóan Sámi néni, és el is érte a vonatot. Nem késte le, pedig milyen lassú volt. Nem ember volt. Csak egy szívós kabát. Jött egy kabát, földobták a többi közé.

Hetesi nagyon elfáradt, leült a fiú mellé.

– Te most szórakozol velem?

– Már miért tenném?

– Hogy ilyeneket mondasz.

– Mert mit mondok, állomásfőnök úr?

Hetesi elgondolkodott, őszintén válaszolt.

– Inkább semmit.

– Kékesi csendőr úr keze? – kérdezte azután egészen váratlanul Ármin. – Azt gyanítom, levágták az ujjait. Kettőt, a mutatót és a hüvelykujjat.

Hogy jön ide a Kékesi?! Az államosfőnök megrökönyödött, jó, ebből elég, megragadta és az indóház épületébe tuszkolta, inkább rázárta az ajtót. Na, Kisarany, megint lelakatoltak. Nem olyan nagy szám. Kint a bárány, bent a farkas. Később Hetesi hozott poharat, egy üveg bort. Már nem zárta az ajtót. Igyál, bazmeg. Kisarany megköszönte. Hajnalban tudott vizelni. Kijött az állomásfőnök is. Mellé állt. Együtt vizeltek a harmatos csalánra, gazra. Ármin hallgatag volt, csak a szája mozgott.

– Nem tudom, mit mondhatnék – Hetényi a sliccét gombolta. – Ne gyere többet ide. Az érdekedben mondom.

– Hét tonna haj. Annyi volt.

– Mi?!

– Tekercsekbe voltak tornyozva.

Bólogatott, veszélyes itt lenni. Visszament még a batyujáért, és indult. Reggel volt. Megtalálta a kocsmát a második út sarki házában, itt is új ember a tulajdonos. Elszállt Berkovitz úr is, mint a levetett rongyok füstje. Huss, huss. Néhány fáradt kerékpár a falnak dőlt, ez a kép hosszú évtizedekig nem változik. Volt sárkaparó, az is megmaradt. Használta. Egyenesen a pulthoz tartott, rumot kért. Nem tudta hirtelenjében, miért. Illetve tudta, eszébe jutott. Springer Éva gyakran sütött Szukot idején rumbabát. Mindig volt náluk rumos puding! Pohárka ital maradt a konyhaasztalon, senki se látta, Ármin lehajtotta. Érdekes volt a szédülés, jó is meg nem is. Fogalma sem volt, hogy ott, a placcon, azon a szürke és végtelenbe nyúló területen miért jutott eszébe éppen a rum. Álltak ott, mintha időtlen idők óta, és ő iszonyatosan megkívánta. Látta maga előtt az italt, a selyembarna színét, a nehéz csorgását, annyira kívánta az ízét, hogy az életét adta volna egy nyeletért. Kuba! Ha azt mondják, nesze, fiú, itt a rumod, de ha megiszod, lelövünk, mint a kutyát, mérlegelés nélkül megteszi. Itt a rumod, gyerek, de akkor most parancsolj a fürdőbe, arra, kérlek. Sámuel nagypapa szerette a rumot. Itt, a kocsmában nem volt, honnan a búsból lett volna. És konyak? Mi?! Kikerekedett a kocsmáros szeme, konyak?! Ingatta a busa fejét, idejön egy… ilyen pajeszos fiú, és azt mondja, konyak?!

Brandy.

Mit képzel?! Hogy a fenébe gondolja?! Fürkészték, reccsentek a székek, köhécseltek. Olyat tett, ami gúnnyal ért föl. Otthon titokban az üvegekbe nyalt, lopott rumot, fehéret is és olyan likőröket, amiket rózsából pároltak. Tojássárga csorranások. Mézsör! Szeszbe áztatott narancshéjak, kandírozott cukorkák, mazsola, mandula, dió. Volt nekik otthon. Azt mondta a nővére, Mirjam, csak azt lopom el, ami tetszik. De hát mindent ellopsz, te, Mirjam. Az egész világ tetszik! Az is tetszik, ami csúnya, ami felesleges, ami haszontalan, senkinek se kell, ami mindenkié.

Na jó, lopd el az Istent, kisanyám.

Jaj, Ármin, te világ buborékja, nem vetted észre, már rég kiloptam a világból. Az emberek is buták, mint a tojáshéj. Téged én most kiokosítalak. Istent úgy akarják ellopni, hogy ő azt észrevegye, jó hangosan, dalolva, ordítva, trombitálva, csinnadrattával, hogy azt mondhassa mindenki hallatára, na, végre jó kezekbe kerülök. Én úgy loptam el, hogy nem vette észre, szegény azt hiszi, hogy ott van, ahol eddig. De nem, nem, nem ott van. Jól eldugtam.

Hová?

Hát oda dugtam, ahol senki se gondolja, hogy lehetne.

Az meg hol van?!

Benned, te buta, tebeléd dugtam, míg aludtál, és meredt az éjszakai kásába a kisfütyid!

Na, most menekülj! Beléd vágok, mint a villám!

Nevettek, mint az ártatlan bűnösök. Ármin hirtelen a szépség fátyolába öltözve látta Mirjamot, könnyű lett a telt testvérnénje, a bronzból öntött barna bőre ragyogott.

Azt meg Rebeka mondta, miközben tánclépéseket gyakorolt, mintha valami világra szóló titkot árulna el, hogy a balettet a zsidók találták ki.

Mit nem mondasz?!

Súgok még valamit. Hajolj. Ha Mirjam ellopja a tánccipőmet, megölöm. Éjszaka elvágom a nyakát, míg alszik vagy a kincseit számolgatja a holdfényében. Mondd meg neki, ha a tánccipőmnek, a könyvemnek, bármelyiknek lába kel, átvágom a nyakát.

Tudjátok-e, hogy a balett zsidó dolog, megmondta a nővérem.

Mintha gúnyolta volna őket, ezeket az elgyötört embereket, akik idejárnak búfelejtésre. Ezer bocsánat, nem volt szándékában megbántani senkit. Milyen fullasztó itt. Sok a légy. Még szerencse, hogy van légypapír! Nem rossz találmány, náluk is volt, otthon, nem messze laktak innen… mindegy. Egyébként azért jött vissza ide, ahol fölnőtt, ami, és ez könnyen belátható, sajnos már nem otthona neki, mint inkább aktuális tartózkodási helye, szóval azért jött, mert itt senki nincsen. Itt nem maradt senki. Maguk se. Nem úgy érti, bocsánat. Semmije sem maradt. Ne értsék félre. Nem azokra a dolgos és becsületes magyarokra céloz, akik most itt költik a drága idejüket, játékosan élcelődnek, gondolatokat cserélnek. Úgy érti ő, Arany Ármin, hogy ott, Pesten maradtak az övéiből, megjegyzi, nem is kevesen. Itt azonban nem maradtak az övéiből. Anyja, apja, a testvérei, egyéb rokonai sem jöttek vissza. Akik pedig ott, Pesten vagy Budán, illetve a főváros külsőbb kerületeiben maradtak, folyton emlékeztetnék őt. Fölkavarnák. Nem akarja. Akkor inkább pálinkát kér. Adjon neki egy vizes pohár pálinkát a kocsmáros úr. És bocsánat, hogy ennyit beszélt, igazán.

– Sört, kisfiam?

Jöhet, persze, sört is kér akkor.

Érdekes volt, hogy nem ismerte meg a kocsmárost, kövér, szőke ember, az ádámcsutkájára lóg a tokája. Mert az megismerte őt, hajolt át a pulton, fölfektette a söntésre a nagy hasát.

– Visszaevett a fene, Kisarany!

– Nem lehet állítani, hogy tétováztam volna – magyarázta. Baljós csönd volt, az emberek mérlegeltek. Mégis helyesebb, ha egy zsidó nem jön vissza, mint hogy igen. Az bonyolítja, nem? Ha elmentek, akkor elmentek. Téma lezárva. Jöttek vissza már, egy vagy kettő, nézelődtek, mintha lenne mi után, jöttek a környező falvakba, nyújtogatták a nyakukat, de, mondjuk, nem kérdezősködtek. Mi lett abból, hogy visszajöttek, és maguk sem tudták, mit akarnak? Nyugtalanság támadt, feszültség.

Ki lehet látogatni a temetőbe, maximum.

– Fontolgatsz? – valaki a sarokból kérdezte, nem látta az arcát.

– Jutottam valamire.

– Ködösítesz, Kisarany. Ki küldött?

– Engem? Senki, uram. Gondolkodom a lehetőségeken.

– Bosszút akarsz állni rajtunk.

– Az már mégiscsak balgaság lenne – mondta.

– Csűri-csavarja – szólt oda egy másik, pénzérme élével ütögette az asztalfát.

– Csak a bajt hozod, Gold.

Arany elmosolyodott, dúsra nőtt haját igazgatta.

– Így szokott lenni valóban, csak a bajt hozom.

– Akkor meg?

Lehajtotta a pálinkát. A következő pillanatban úgy érezte, megfullad. Tüzet nyelt, tüzet! Köpni nem mert, öklendezett. Elöntötte szemét a könny. A sör mentette meg, itta, köhögött, itta. Az ingujjával törölte a száját, zihálva kapkodta a levegőt. Nevették. Valaki elkezdte, aztán az egész kocsmát elöntötte a jókedv. Lehet a zsidón nevetni. Hazaeszi a fene megfulladni! Vicces fiú, rumot kért, aztán meg majdnem szörnyet halt egy korty kisüstitől.

A város nem igazán sínylette meg a háborút. Romos épületet, belövéstől megrongált házat alig látott. Átszaladt a front, visszaszaladt. Nem volt ideje rombolni. A víztorony magabiztosan állt, mint egy óriás rakéta, a templomok nyúltak az ég felé, sürögtek az emberek. Megpillantotta a fényképészetet, más cégér lengedezett a bejárat fölött. Ott volt a boltjuk, ahol az apja görnyedt a megszámolhatatlan számoszlopai fölé. Az ő bejáratuk fölött is más lett a fölirat, Kalodás János boltja. Bólintott, hát persze, a jó Kalodás úr. A barátjuk. Odamenjen?

Köszönjön be, hahó, Kalodás úr, visszajöttem?

A buta fejével is tudta, ez nem jó ötlet. Kalodás úr zavarba jönne, talán tanácstalan lenne, mitévő legyen. Hiszen ő kezeli csaknem két éve a boltot. Ő kínál portékát, ő izzad, pakol, rendezget. Biztosan nem esne jól neki, hogy jön valaki, mármint nem valaki, hanem ő, Kisarany, jön és azt mondja, jó napot Kalodás úr, itt vagyok.

– Na és?!

– Hát, ha már itt vagyok…

– Na, itt álljunk meg, kérem. Ne tovább ennél a kényes pillanatnál, mert egyrészt valóban itt vagy, Gold Ármin, vizslatsz a vizenyős szemeiddel, elég szarul nézel ki köztünk szólva, viszont az is igaz, hogy ez itt, és a boltra, annak berendezésére, polcokra, pultra, mérlegekre, a takarosan sorakozó vassúlyokra, a kurblis nagyórára, a színektől hemzsegő Nagymagyarország térképre mutatna, ez most már az enyém. Tulajdonom, ha érted. Befektetésem. Szóval, ha bármilyen igény is…

– Milyen igény?

– Hogy innen valami… hát, persze… A térkép. Nagymagyarország. Igen. A befőttesüvegek, az a két sótartó, igen. Szalicil? Szódabikarbóna. Ez a kefekészlet…

Ármin nem kívánna maradni tovább. A viszontlátás örömének diskurzusa hozzávetőlegesen így zajlana. Nem nagy tudomány kiszámítani. Viszont jó lenne, ha nem ismernék föl. Nem kellene beszélgetni, például. Mégis az üzlet felé lépett, hiába bánta.

Héhó, Kisarany, ácsi! Álljál már meg, a picsába!

Rosszat teszel magaddal, elönt mindenféle emlék, megfulladsz tőlük.

– Jó lenne élni – mondta. – Nem akarok olyannal küzdeni, ami ellen nincs orvosságom.

Valaki odalépett hozzá.

– Rosszul van?

Odébb araszolt. Jó lenne eljutni a temetőig úgy, hogy nem kell emberrel szót váltani. A temető biztosan megvan. Azok nem szoktak elveszni. Nyakfájásig nézett föl a víztoronyra, aztán bizonytalanul lépegetett déli irányba, lábujjhegyen haladt el a zsinagóga előtt, beszögezve a bejárati ajtók. A fal tövéből nőtt a gaz. Leib rabbi szerencsére ezt már nem látta. Nagyon szégyellte magát. Az oldalajtón rozsdás lakat. Az akácfák részvétlensége kétségtelen. Rózsafa fut föl egy kerítésen. Első út, második út, harmadik út, negyedik, így nevezik az országúttal párhuzamos utcákat. Erre is látott orosz mikádókat, fegyveres katonák lófráltak a malom körül. Mintha nem egy év telt volna el, de egy negyedszázad. Elért a temető fakerítéséig, ott felfelé kellett haladnia, itt vannak az öngyilkosok, itt a zsidó táblák billegnek, máris magukra húznak folyondárt, repkényt. Nem imádkozik. Egyszer Leib rabbi azt mondta, aki úgy imádkozik, hogy nincs benne félelem és szeretet, az halott ember.

Miért kell a félelemnek megfognia a szeretet kezét.

Miért kell egymásba kapaszkodniuk.

Ő, Arany Ármin nem fél, és talán már nem is szeret. Ő csak a legbutább zsidó a földkerekségen. Csapkodták arcát a gallyak, a gúnyos levelek nevették. Az anyja, Springer Éva vele szeretett ide járni, a folyton civódó lányokat, Mirjamot és Rebekát sokszor magukra hagyta. Hamar megtalálta nagypapa sírkövét. A zsebébe nyúlt. Ott volt nála. Az a gomb, ami a Holdon maradt, amit a szürke porban, a szürke kráterek között elhagyott Sámuel nagyapa, lám, lám, ő megtalálta. Az a gomb… nahát.

Amikor megerősödött valamennyire a lágerben, ahová megérkeztek az oroszok, és néhány hónap múlva nyugodtan kiléphetett volna a kapun, mert kiengedték a szabad világba, nem is engedték, küldték inkább, mintha ilyeneket kiáltoztak volna, fuss haza, fiam, ezt vélte hallani, a tavasz győzködte volna, mint egy makacskodó szamarat,

menj már, haladj, folytasd szépen az életed, kezdj bele valami jóba, tűzz ki célokat, legyenek terveid, legyen világnézeted, reményed, hited,

csináltasd meg a kivert, kirohadt fogaidat, vizsgáltasd meg a vesédet, a májadat, a szívedet, a cukrodat, a tüdődet,

szerezz odaadó nőt, kedves feleséget, alapíts családot, nemzzél gyereket, aki elnök, megváltó, király, bombafeltaláló, hegedűművész, parkett-táncos lesz. Sztár. Járj kurvához, tarts szeretőt, bassz nagyokat, olvass, művelődj, folytasd a tanulmányaidat, haladj a korral,

ha elvesztetted az istent, keresd meg újra, beszélj hozzá, és halld meg őt,

nyiss cipészműhelyt, legyen bankod, malmod, nyiss kaszinót, járj a tőzsdére, a lovira, a fürdőbe, legyen megtakarított pénzed, az aranyat, ami maradt, kapard a pálma földjébe, tedd a birsbefőttbe,

írj verseket, önéletrajzot, memoárt, családod történetét jegyezd le,

nagymamád szakácskönyvét ne feledd,

lépj be a pártba, legyél szociáldemokrata, legyél kommunista, legyél nemzeti, legyél a legmagyarabb magyar, legyél öngyűlölő zsidó,

változtasd meg ezt a gaz világot, építs újat, szebbet és derűsebbet, térj vissza a gyökerekhez, illessz a fejedre strájmlit, legyél cionista, röpülj el őseid szent földjére, egy új Titanic-kal hajózz New Yorkig, vonatozz Hollywoodig,

egytől-egyig nevezd meg a gyilkosokat,

gyűjts újságcikkeket külön füzetbe,

állj bosszút, felejts, beszélj el mindent, hallgass,

hallgass.

Mint a sír, olyan legyél.

Szót se többet.

Se a szomszédnak, se a párodnak, se a gyerekednek. Nincs több fecsegés, hogy így meg úgy. Helyezz túlélő bőröndöt az ágyad alá, bármelyik pillanatban.

Ne is álmodozz, hogy nem jönnek többé. Jönni fognak. Benne van a vérükben, jönniük kell, ez különben kényszer, hívják is őket, mondom, ez az igény. Legyen ciánfiola a retikülödben vagy a brifkódban, szükség lehet rá.

Igen, az még a táborban történt, hogy éppen kilépett volna a meglepően kicsiny és jelentéktelen bejáraton, amely síneket engedett magába, de visszakozott. Mosolyogva lépegetett vissza, már ahogy ő mosolyogni tudott.

– Mit csinálsz, bolond vagy?!

– Igen, uram, bolond vagyok.

– Gúnyolódsz?

– Már hogyan is merném, uram, az érettségin is megbuktam. Pardon.

Ráfogták a fegyvert.

Később egy társa elmagyarázta: annak az embernek, őrnek, te kibaszott hülye, soha nem mondták még, hogy pardon. Bocsánat. Azt gondolta talán, hogy azt mondod neki, baszódj meg. Fölfogtad? Értette, persze, de akkor is. Elmehetett volna a számára kijelölt, éppen az országába induló transzporttal. Eszébe jutott valami. A faházak oldalán gyöngyözött a reggeli harmat. Volt egy madár. Milyen, nem tudta. Nem rigó. Csicsergett. Néhány szédelgő került a szeme elé, a gyengélkedőről vonultak, még nem voltak olyan állapotban, hogy útra keljenek. Nem volt már halott, azonban nagy halomba dobált lábbelik, ruhák még mindig égetésre vártak arra kijelölt helyeken. Csak ment előre, a füst után. Már nem tudta, melyik negyedben van. A füst vezette. Két fiatal katona égetett, értetlenül bámultak rá.

– Bocsánat, de itt felejtettem valamit.

– Micsoda? Itt?!

– Igen, itt – a tűzre váró gúnyákra mutatott. A katonák csak nézték, ahogy turkálni kezdett a halomban, szétdobálta a rongyokat, végül azt morogta, megvan.

Mi van meg.

Ez, mutatta a nagy gombot, nem a tábori ruhára illő, nem a szabvány rabruha tartozéka, hanem egy négylyukú csontgomb. Civilkabát gombja. Nem érthető, hogyan volt mersze a gazdájának viselni. Az ilyen kihágásért nyomban lelőtték az embert. De hát ez volt a nagypapának a Holdon elvesztegetetett gombja, amit ő csak meglelt végül. Ezt a gombot magához vette, aztán egy-két napot, talán egy hetet is még maradnia kellett, míg helyet nem kapott a következő transzportban.

Úgy utaztak hazafelé, mint ahogy jöttek, szűkösen. A romos Budapest megdöbbentette. Hidakat nem látott, csonkjai meredtek a szenvtelen sodrásban. Hangosan mesélte egy fickó, hogy a villamos rajta volt, a hídon csattogott, amikor fölrobbantották a Margitot. Dehogyis baleset! Robbantottak a barom németek.

Most itt volt a temetőben, és hallotta az ismerőseit.

Mund bácsi reszelős hangját, én, kérlek, Isonzót is megjártam.

Zalatnai szólt, gyere, fiú, vannak képeim, amiket föltétlenül meg akarok mutatni neked, eljött az idő, hogy megismerkedj egy titkos világgal. És nyerített nevetve.

Stein Frici suttogott a fülébe, most már biztosan győz a forradalom.

Wolf vagyok, a villamosművektől. Szél Árpi a Takarékbankból. Te meg a kis Arany, ha nem tévedek. Szervusz, tegeződjünk. Megbuktam a … Nem, nem érdekes, tegeződjünk, kérlek. Tudod, hogy Éva anyád el akart szökni velem?

A halottakat is hallotta, akik nem itt nyugodtak. Egy fiút a táborból, egy öreget, akit lécekkel vertek agyon. Csak az első ütés fájt, fiam. Egy szabálytalanul négyszögletes sírkőnél sokáig állt, földbe gyökerezett a lába. Ezt végképp nem értette. Hogy lehet az, hogy… rázta a fejét… Nem. Biztosan tévedés. Egy egészen friss tábla. Hogy került ide, ki állította. Ott volt rajta a név.

– Apám – mondta, ő volt odahantolva, az apja, Gold Áron, nem jött vissza a munkaszolgálatból. Néhányszor megjelent, aztán hetekre maradt. Lemosdott, némaságba menekült, hosszú csöndeket hagyott maga után. Nem látta már a gettót, és most itt a sírja, a kőre van vésve a neve.

Mi ez, nevetés?

Valakik gúnyolódnak a tanácstalanságán és a döbbenetén?

– Kik vagytok? Mit akartok!

Már el is zörgött az a szekér, ott se volt talán. Nézte a remegő, könnybe fúlt világot. Ahogy visszafelé haladt a temetőből, az iskoláig jutott, ahol a sikertelen vizsgát tette, gondolkodás nélkül befordult a kapun.

János fölismerte, még mindig ő volt a mindenes, éppen ajtófélfát szegelt, valaki szétrúghatta. Véres volt a fal. Az igazgatói szobát üresre fosztották. A bútorokat is vitték, füzetlapokkal szórták tele a folyosót. Az ablak mellett állt egy csontváz, minden kalapácsütésre megremegett, vigyorgott. János leengedte a kalapácsot.

– Te meg, Kisarany?

– János bácsi, arra jártam, jó magasban – mutatott fölfelé. Az öreg a folyosó piszkos plafonját láthatta.

– Nagy zsivány voltál mindig, Kisarany! Emlékszem a nagyapádra, az volt ám a lókötő. Egyszer tudod-e, mit adott nekem?

– Csokoládét?

– Döglött halat. Kihúzta a zsebéből, és beletette a tenyerembe.

A gondnok csikorogva nevetett, aztán megmondta, merre van a betegeskedő tanár. Emberkerülő lett. A figyelmes, udvarias Gál tanár úr. Megviselte egészségét és a lelkiállapotát a háború. Egyszer különösebb ok nélkül kiabálni kezdett. Zengett a tanterem, visszhangzott a folyosó.

– Basszátok meg! Hülyék! Hogy szakadna rátok az ég.

Sürgősen orvost hívtak. Nem ifjabb Váradi urat, ő elutazott, nem is tért vissza.

Doktor Tóth vizsgálta a már lenyugodott, révetegen maga elé bámuló embert, majd egy sóhajtás után kijelentette, legszívesebben kórházba küldené. Regényes kis szanatóriumba. Föl a hegyekbe, fenyők és bükkfák közé, ahol tiszta a levegő és hűsek az éjszakák. A patikus Molnár, a keresztény patikus adott aztán gyógyszereket, fejfájás csillapítót, nyugtatót, köptetőt, vérnyomás csökkentőt.

Megterhelő volt az iskolagondnok fecsegése, nem volt szándékában abbahagyni, ott is hagyta. János sértődötten dörmögött a bajusza alatt, ez a hála, ilyenek vagytok.

Ármin tűnődött, milyenek vagyunk.

Orosz teherautón embereket vittek kelet felé, Szajolból hozták a csapatot, összefogdosták őket. Éppen feléjük cibáltak egy hangoskodni kezdő zsidót, a Reisinger bácsit, akiről az oroszok a neve alapján azt gondolhatták német és fasiszta. A németek fasiszták, ez faktum. Barotány rendőrfőnök tűnt föl, szépen vasalt egyenruhában volt, sietett a motorját járató, füstöt fingdosó autóhoz, kissé idegesen bemutatkozott, ich bin, nyet, nyet, já potomu sto, ezek még lefogják őt is, de kurva életbe, a Reisingert nem viszik el, továris, továris, tessék már várni egy kicsit. Moment. Nem eszik olyan forrón a kását. Megérkezett az új polgármester, Berec, közben Barotány igazolta ezt a Reisinger nevű szajoli zsidót, nyet, nyert, nem fricc, sőt, a németek miatt bujkált csűrben, padláson, nyirkos veremben.

Júde! Pazsaluszta! A nézelődők közül valaki kiáltott a csatakosra izzadt Reisingernek, akit rövid, de tüzetes motozás után, melybe egy-két pofon is belefért, elengedtek az oroszok, ityi damoj,

– Téged akkor is elvisznek, amikor a zsidókat, meg akkor is, amikor a németeket – Barotány boldogan röhögött Arany Árminra.

– Jó vicc volt, nem?

Kisarany ingatta a fejét, az. Eszébe jutott a tanár, de akkor meglátott egy pesti autót, ami lassan gurult a Kossuth úton. Ilyen jármű itt és most?! Valakiért jött, valakit el fog vinni.