Mizrahi feminizmus és nagyvállalati melankólia

Tehila Hakimi izraeli költő rövid portréja.

Tehila Hakimi (1982-) izraeli költőnőt nehéz beskatulyázni. Költő és gépészmérnök, prózaíró és vállalati dolgozó. A cégek szürke épületeit látva megkérdőjelez mindent, mégis újjáépíti magát a nőiségtől idegen terekben, furcsa pozitivitást sugározva. Egy modern feminista hang, aki egy legtöbbünk által ismert, de mégis megbúvó világot jelenít meg költészetében.

A teljesség igénye nélkül, 2015-ben elnyerte az Izraeli Kulturális Minisztérium feltörekvő költőknek járó díját és a Bernstein-díjat első verseskötetéért, 2018-ban az Iowai Egyetem Nemzetközi Íróprogramjának Fulbright-ösztöndíját és egy Levi Eshkol Héber Írói Díjat; valamint 2019-ben a Zsidó Nemzeti Könyvtár ösztöndíját és egy AKUM-díjat.

Ahogy Shira Stav költő-kritikus fogalmaz: „Úgy tűnik, hogy a munkásnők alaktalanabb, de mégis teljes mértékben jelenlévő csoportjával helyezkedhet el – mindkét lábával a földön – egy olyan világban, amelyben az emberi lényeket régóta árucikké tették.”

Hakimi eredetileg a 2013 körül megalakult Ars Poetica költői társulás tagja, melyet Adi Keissar vezetésével alapítottak, főleg a – Keissar szerinti – izraeli nyugatias-askenáz erősen férfi központú művészetek ellenpólusaként. Az „ars” kifejezés egyben a mizrahi férfiakra utaló prejoratív szleng, mely nagyjából „züllött, semmirekellő alakot” jelent. A kifejezés ilyen nyílt felhasználásával Keissar vissza akarta venni a szót, és büszkeség forrásává tenni. Az Ars Poetica köreiben minden, ami feminin, és minden, ami mizrahi, vagy marginalizált, szerephez juthat.

Hakimi költészete első ránézésre nyersnek és őszintének hat. Talán másodszorra is. Ahogy jár-kel a céges világban, melankolikus irodaházak, sokadik recepciós pultok, nagyhatalmú ügyvezető igazgatók és a mindennapi vállalati struktúrák között lavírozva, mindent megfigyel, amit az átlag dolgozó is lát, és verseit olvasva az a benyomásunk lehet, hogy jó, hogy valaki kimondja ezeket. Vagy, hogy érdekes, hogy így gondolja.

Én is úgy éreztem, hogy nem lehet teljes egy modern karrier, ha nem próbálom ki magam céges környezetben, irodában, asztal mellett – nem lehet belőlem rendes felnőtt, míg nem találkoztam a délelőtti meetingek kínzó feleslegességével, vagy nem tettem fel dokumentum tömegeket asztal sarkáról a polcra. Végülis, a napi felhasznált genotherm mennyisége és a szövegkijelölő élénk sárgasága a bizonyíték, hogy egy munka fontos és hasznos.

Pont ezért hatott rám olyan erősen Tehila Hakimi korai költészete (bár később sem változott sokat), aki több versében pontosan leírja, milyen is ez a modern műfaj, amit nem tudok máshogy megfogalmazni, mint „aktatologató-művészet”, „excel-esztétika”, „kávéautomata-líra”, „21. századi open-office romantika”, „nyolctól-ötig expresszionizmus”… A teljesség igénye nélkül.

„Az ügyvezető ráugrott az asztalra és csapkodni kezdett. Olvastam újságcikkeket, hogy a világ legtöbb szociopatája sorozatgyilkos, vezető és ügyvezető igazgató. A hatalom és az erő olyan dolgokat produkál, amelyek amúgy nem kerültek volna felszínre” – mondta Hakimi egy ynet-nek adott interjúban, amikor versei eredetéről kérdezték.

És ne feledjük, Hakimi eredetileg gépészmérnök. Ahogy Shira Stav fogalmaz: „Az a lenyűgöző kapcsolat, amelyet a gép és nyelvi folyamatok között teremt, különleges ízt ad a könyvnek”. Ez a könyv a Holnap dolgozunk (2014), mely magyarul sajnos nem jelent meg:

A következő néhány verset olvasva talán jobban megérthetjük Hakimi egyedi „vállalati realizmusát”.

 

Csendélet

A Carmel piac melletti kertben látom:

varjakat mint galamb tetemet esznek

a fák árnyékában

afrikai menekülteket, kik munkára  várnak

az állomáson

idős asszonyokat a bevásárlókocsijukhoz kötve

a hinták mellett

gyerekek játszanak

gumis műfüvön.

 

Mit mondanak a konferencia termekben

Azt mondják:

Elnézésed, kérjük, Tehila

és aztán egységes hangon beszélnek.

 

Azt mondják:

fogd be a füled

és férfiszavakkal beszélnek.

 

Azt mondják:

csukd be a szemed

és mind ugyanazokat a mondatokat mondják.

 

Beszélnek

katonai tempóban

és a bocsánatom kérik.

 

Szavakat mondanak

amiket tankokban gyakoroltak.

 

Amikor kevés a nő,

mondatokat használnak

területek meghatározására

hogy zárt tereket alkossanak

csak két lehetőséget hagyva nekünk

csatlakozzunk hozzájuk

vagy

csukjuk be a fülünk.

 

Magabiztosan mosolyognak

kezeikkel az asztalon beszélnek

de én nem csukom be

a fülem vagy a szemem

amíg fel nem borítjuk az asztalt.

 

A bolygó zsidó

A lomha, csendes emberre gondoltam,

egy bolygó zsidóra,

aki a szárazföldre érkezett

(anyám azt mondta, egy hajón érkeztek minek neve

Jeruzsálem). Gondoltam rá,

egy öreg zsidóra –

most egy kép a fejemben,

az udvaron egy hintán ül –

pihen a sivatag csendjében, és a

legyek, a húsa, él, vér az ereiben, mozdulatlan.

Gondoltam a bolygó zsidóra

ki bennem görnyed,

a székemben ül,

az irodában, bolyongva,

megoldást keresve nekem.

 

Az Ars Poetica költői társulás mizrahi és feminista vonulata is gyakran megjelenik verseiben.

 

Ötödik hely

Míg te a színpad élén állsz

én egy sort írok,

míg te elöl állsz

én befejezek egy verset,

a fegyvereiddel lősz

én törött edényeket mosok,

te nyomtatásban jelensz meg

én még több verset írok.

A te világodban én az ötödik vagyok

a hatalmon lévő után

a nagyjából új generáció után

a mizrahi után aki belép a rohadt pantheonba

a radikálisok után akik utána jönnek.

Körökben ülsz

és soha nem fogod be.

Ötödik hely a francba is,

a mizrahi nők millió verset fognak írni

 

Tehila Hakimi nem fogja vissza magát. Nem szeretne megfelelni és nem szeretne semmilyen térbe pont beleilleszkedni. Legalábbis verseit olvasva. Az Ars Poetica színfoltjaival felvértezve megragadja és szétszedi a céges kultúrát, a férfiak világát, a vállalati mókuskereket, és ugyan meglátja benne a hiányosságot és az igazságtalanságot, de mégis mindig visszaereszkedik hozzá. Hakimi nem szeretne választani. Úgy tud csak létezni, mint művész, ha versei a céges világból merítik a muníciót, és ha vállalati, civil karrierje a művészet által néha fellélegezhet.