Miféle progresszió ez? – Palesztin zászlók alatt, az ajatollah arcképei mögött

Olvasom a tegnapi londoni tüntetésről szóló híreket, és közben az az érzésem támad, hogy egy régóta zajló történet újabb fejezete tárul fel előttünk. A baloldali progresszió ismét felsorakozott saját, gondosan kiválasztott harcostársai mellé: Nyugat-ellenes aktivisták, palesztinpárti demonstrálók és az iráni rezsim iránt különös empátiát mutató „jogvédők” alkották a menet gerincét. A látvány ismerős, a logika következetes, a morális következmény súlyos.

(Jó ideje foglalkoztat a baloldal, a pro-palesztin mozgalmak és az iráni teokrácia sajátos kapcsolatának történeti genealógiája. Úgy látom, ennek az eszmetörténeti kapcsolatnak a gyökerei egészen a felvilágosodásig nyúlnak vissza. A kérdés részletesebb elemzését egy márciusi konferenciára tartogatom.)

Az érintett progresszió mára mélyebb indulatot táplál a Nyugat, a szabadság és mindaz iránt, amit a nyugati civilizáció hosszú évszázadok alatt kihordott és felépített, mint a vallási és fundamentalista politikai teológiai alapokon szerveződő zsarnokság iránt. A zsidó–keresztény hagyomány, a görög–római örökség, a humanizmus, a racionalizmus, a felvilágosodás eszméje (úgy bizony, még a felvilágosodás is, hát nem gyönyörű?) mind gyanús, mind terhelt, mind eltörlendővé vált ebben a gondolkodásban. A teokratikus diktatúra ezzel szemben érthető, könnyed mozdulattal relativizálható, játszi természetességgel elkenhető, egy vállrándítással áthangolható, kulturálisan szubtilis empátiát igénylő és hovatovább szertartásos-liturgikus mozgalmi kódnyelvet használó, túlhangsúlyozott „érzékenységgel” kezelt esetté nemesült.

A londoni utcákon – ahol egykor a Magna Charta örökségétől a szólásszabadságért, a parlamenti jogokért és a politikai üldözöttek védelméért folytatott küzdelmeken át a chartisták választójogi fellépéséig, a szüfrazsettek női egyenjogúságot követelő meneteiig, majd a fasizmus és a sztálinizmus elleni tiltakozásokig a szabadság, a jogkiterjesztés és az elnyomás elleni kiállás emlékezete formálta a köztereket, a szabad sajtóért és a politikai jogokért vonulók nyomában – palesztin zászlók alatt, az ajatollah arcképei mögött felsorakozva éltették azt az iráni rendszert, amelynek működését vér, kínzás és tömeges kivégzés kíséri.

A legóvatosabb becslések is sok tízezres nagyságrendben beszélnek nyilvános kivégzésekről, akasztásokról, börtönökben elpusztított emberekről és eltüntetett civilekről. Mégis taps és lelkes éljenzés jutott annak a hatalomnak, amely a női testre – arra a testre, amelyet az európai kultúrában akár egy ódában is lehet a termékeny test lankás tájaiként megidézni – valláspolitikai harctérként tekint. Egy olyan rendszer ünneplésének lehettünk tanúi, ahol az öltözködés teológiai parancs, a szexuális másság vallási alapon üldözendő bűn, és ahol valódi civilek esnek áldozatul iparszerűen alkalmazott erőszaknak.

Valódi civilek: nem fegyveresek, nem harcosnak álcázott milicisták, hanem védtelen emberek. És ezzel párhuzamosan ugyanaz a politikai–ideológiai hálózat finanszíroz, képez ki és fegyverez fel olyan terrorcsoportokat, amelyek civilek felkoncolására, nők megerőszakolására, gyermekek brutális meggyilkolására szakosodtak. Mindez iráni pénzekből, iráni kiképzéssel, iráni fegyverekkel, és Irán tudtával, jóváhagyásával történik.

Ebben a közegben különös csend ereszkedik a progresszív aktivizmus nagy műhelyeire. A petíciók elmaradnak, a tiltakozó sátrak összecsukva maradnak, a kampányok máshová irányulnak. A morális iránytű egyetlen tengely köré szerveződik: a Nyugat bűnössége, Izrael démonizálása, a „kolonializmus” mindent magyarázó varázsszava. Ebben az elbeszélésben Irán a megértésre méltó oldalra kerül, annak ellenére, hogy maga a rezsim nyílt megvetéssel tekint mindazokra – különösen az „istentelennek”, ateistának, az isteni rendtől elszakadtnak bélyegzett baloldaliakra –, akik Nyugaton mégis lelkes figyelemmel, sőt rajongással szemlélik ezt a véres vallási orgiát.

Ám a nyugati baloldal ezt a megvetést fegyelmezett derűvel – vagy inkább teljes tudatlanságról és vallási-civilizatorikus analfabetizmusról téve tanúbizonyságot – tudomásul veszi. Erkölcsi és intellektuális értelemben eljutott a totális kiürülés, a valódi programnélküliség és gondolattalanság állapotába, ahol az értékek kizárólag földrajzi koordináták mentén kapnak jelentést. Ettől a pillanattól kezdve az emberi jogi szólamok elveszítik minden maradék hitelüket. A női jogokról szóló beszéd retorikai kellékké fakul, a melegjogok zászlói emblémává merevednek, a szivárvány színei pedig, kilépve a londoni utcák politikailag biztonságos komfortzónájából és kényelmes morális teréből, legfeljebb Teherán vagy Gáza környezetében állnák ki a következetesség próbáját és nyernének valódi értelmet. Így azonban a nyugati és amerikai egyetemek campusain felvert tiltakozótáborok groteszk színházzá alakulnak, miközben ugyanezeket a felsőoktatási intézményeket bőségesen finanszírozzák olyan közel-keleti rezsimek (legfőképp Katar és a további öbölmenti emírségek), ahol a gender szó (a progresszív baloldal liturgikus szókészletének egyik alapfogalma) ideológiai bűncselekményként jelenik meg.

London, Párizs, Berlin, Brüsszel, Madrid, Amszterdam, Oslo és a liberális demokrácia többi büszke városa hosszú időn át az emberi jogi univerzalizmus szószólóiként léptek fel. Ma ezek a helyek egyre inkább az alkalmazkodás, az elkenés és az erkölcsi visszavonulás, a behódolás (vö. Soumission) tereivé válnak. Világossá teszik, hogy a jogsértés súlyát nem az áldozatok szenvedése, hanem a térkép határozza meg. A hely számít, az elkövető identitása számít, valamint az ideológiai hasznosíthatóság számít.

Talán ideje új fogalmat bevezetni. Az univerzalizmus helyét elfoglalta a provincializált emberi jogi gondolkodás, amely saját városnegyedére, saját politikai törzsének ízlésére vagy kedves politikai ideológiájára szabja az együttérzést. Innentől az emberi jog többé már nem erkölcsi mérték, hanem ideológiához ragasztott lokális jelszó. És ettől a pillanattól kezdve a kérdés már nem az, hogy hol sérül az emberi méltóság, hanem az, hogy kinek az érdekeit szolgálja, ha észrevesszük, s kiét, ha nem vesszük észre.