Kísértet a konyhában

Lehet-e bolygatni egy sírt, és érdemes-e a múltat? Egy nagymama eltűnik koporsóstul, majd a lapok végén felsír egy újszülött. Halál, születés, realitás és varázslat ötvöződik Breier Ádám filmrendező első könyvében, ami kicsit olyan, mint egy misztikus krimi. A Hetvenegy farkas lélektani regény apaságról és (ön)élveboncolásról, hovatovább egyszerre játszódik a földön és lebeg a földfelszín felett.

Akár a Lefkovicsék gyászolnak játékfilmben, karikírozott családi konfliktusok kerülnek terítékre. Főszereplője, Stern Gábor, harmincas éveiben járó egyetemi tanár, műfordító, a latin-amerikai irodalom specialistája, aki körül látszólag minden rendben. Barátnője, Zsófi gyermeket vár. Azonban különös dolgok történnek. A történet mozgatója egy halovány metoo-ügy, a főhős-elbeszélő bűntudatával, aki ráeszmél egy ősrégi, ködbe vesző bűnére, ami talán megtörtént, de lehet, hogy másképp történt meg. Fényképek bukkannak elő, az egyiken a Tátott Száj nevű kocsma falát támasztja egy lány, nyomában bevillan egy rossz érzés. Mi történt azon az éjszakán? Az elfogyasztott alkohol okozta volna az emlékezetvesztését? Hogyan lehet mindezt összerakni elmosódott emlékkockákból?

Gábor úgy keresi a múlt nyomait, mint egy Modiano regényhős, s mindez lépésről-lépésre identitáskereséssé transzformálódik. Ki is ő valójában? Ki rejtőzik a bűntudat mögött? Kihez fordulhat égető dilemmájával? Tévelygő bűnösként az önazonosságát kutatja. S máris itt vagyunk a zsidó származás sajátos konfliktusainál, a generációk közötti távolságnál (tudjuk, hogy másképp traumatizáltak az első, másod és harmadgenerációs túlélők), a vallás és vallástalanság bonyolult lelkiállapotainál. Gábor születendő gyermekét várja, küzd a lelkiismeretével, és az önvizsgálat mellett nyomozni kezd a múltban (talán) bántalmazott lány, Fruzsi után. Lelki vívódása mentén bontakozik ki a játékos képzelettel formált cselekmény sok érdekes szereplővel, a párjával, Zsófival, erős tónusokkal rajzolt, üdítően zilált barátokkal, lelkibeteg családtagokkal, Zsófi nővérének, Marcsinak dél-brazil szappanoperába illő magánéleti melodrámájával. A legérdekesebb, alig feltűnő regényalak Simon, Gábor apokaliptikus rémálmokat festő öccse, akivel szemben ugyancsak bűntudata van. Fruzsiból is annyit látunk, amennyit a narrátor látni enged; egyes figurák furcsa takarásban vannak.

Markáns szereplő a nagymama, Blanka szelleme, holtában is erős személyiség, akivel hősünk diskurzust folytat a konyhában, tanácsot vár tőle. Ő volt a család egyetlen normálisnak tűnő tagja, bár sosem rejtette véka alá a véleményét. A csúcsjelenet, amikor a családtagok belecsapnak egy családterápiába egy Pozsonyi úti holokauszttrauma-specialista pszichológusnő rendelőjében.

Gábor vállaltan ateista, ám zsidó identitásához, a hagyományokhoz ragaszkodik, és akárcsak a nagymamája tette, ő is szeretné újra összetartani a családot; erőfeszítést is tesz egy közös széder este ötletével, hogy feloldják a családi sérelmeket. Sőt, nem habozik tanácsot kérni a rabbitól Fruzsi ügyében, aki a legbölcsebb tanáccsal el is látja.

Hogy mi is történt akkor éjjel, felderíthetetlen. (Regény a regényben, hogy míg a főhős a saját metoo-rejtélyét bogozná, egy argentin krimit fordít, melybe az olvasó is belepillanthat.) Fel kell-e deríteni egyáltalán? Nem csupán önfelmentés ez? Fruzsi áll egy elhagyott, bedeszkázott vidéki romos ház előtt, majd rekonstruálja a történetet. A bűn elenyészik, mint a nyári zápor.

Olvasmányos, feszes tempójú jelenetek, filmre emlékeztető epizódok és introspektív önreflexív monologizáló részek váltakoznak a szövegben regény és forgatókönyv harmonikus keverékeként. A mágikus realista meseszövésben banális hétköznapok oldódnak némi misztikummal. Komoly témát érint, a bűntudat és a lelkiismeret ősi érzését. Túlrepít a mindennapokon és megnyit egy láthatatlan ajtót a hit vagy inkább csoda felé az önreflexió tükrén át egy kellemes bohózat köntösében. Érzelgős is lehetne a történet, ha nem ellensúlyozná meghökkentő humor. Kacskaringós a cselekmény-vezetés; zsinagógán és melegbáron túl sötétlő erdőben is járunk, és a nyomozás egy önismereti útvesztő szimbólumokkal. Simon festménye útjelző; 70 vagy 71 sebzett farkas fürdik, vergődik a vásznon csorgó vérfolyamban. De miért is kéne őket megszámolni?

(Breier Ádám: Hetvenegy farkas, 21. Század Kiadó, Budapest, 2025, 271 oldal)