Kaszinó

Írta: Jávor Sándor - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Mondják, hogy a családban több gyermeknek az első szavai közt szerepelt a kártya szó, amin én egyáltalán nem csodálkozom, hiszen már egészen kiskori emlékeim között szerepel első – bár még csak közvetett – találkozásom a kártyával, mivel rendszeresen ott találtam magam egy füsttel teli szobában az asztal alatt, a szekrény mellett, vagy éppen az ágy alatt.

5-6 éves lehetek, mindenki végzett a napi kötelességeivel, ki-ki a magáéval, Anyu, Apu a munkájával, Judit a sulival, én az ovival. Elhangzik a kérdés és egyben a válasz is: Mi legyen a délutáni program? Menjünk a Mamáékhoz, ott lesznek az unokatesók is! Szuper. Rögtön egy kis kitérőt kell tennem egy kis családmagyarázatra. Apai nagyanyám (Klári mama) egy háztartásban lakik a nővérével (Dodi, rendes nevén Rózsi) és annak férjével (Lacikám). Történt ugyanis, hogy Klári mama egy baleset következtében megözvegyült és 3 gyermekkel – Matyika (16), aki az apukám, Zsuzsika (11) és Petike (10) – magára maradt. Teljes természetességgel, mint ahogyan egy zsidó családban ilyenkor szokás, segítségére siettek a testvérék, és Ferikével (10), a saját gyermekkel együtt, nagy családként éltek tovább.

Szóval kezdődhet a bújócska. Nincsenek tabuk, ér az egész lakás. Három és fél szoba, konyha, fürdőszoba, vécé és egy hosszú folyósó. Ja, és két erkély, az egyik a belső udvarra néz, ahonnan Bobót láthatjuk és hallhatjuk, a földszinti lakó boxerét. Na, engem biztos, hogy az udvaron nem kell majd keresni, amilyen bátor fickó vagyok. A lakásban sem merek nagyon elbújni, nehogy féljek egyedül. A másik pedig az utcafronton, ami egyedi panorámát biztosít a Romkertre (ma nemzeti emlékhelynek hívják, az egykori koronázási bazilika és királyi temetkezési hely maradványai). Erről az erkélyről kérem mindent látni, ki megy be a belvárosba, ki jön ki, milyen turistacsoport érkezett az emlékhelyre, milyen autóval jöttek ebédelni, ki ül az Ősfehérvár emeleti teraszán, hallani, hogy a zenészek húzzák-e már, és még sorolhatnám. Ősfehérvár étterem, az egyetlen vendéglátó egysége a városnak, ahol az ajtóban fogadnak, kihúzzák a széket, szóval megadják a módját. Ki is van rá írva: I. osztály. Hogy mindezt honnan tudom, erre visszatérek később.

Gubbasztok az asztal alatt, várom, hogy Ági vagy Peti megtaláljon.

Közben az összes felmenőm az asztal fölé meredve veri a blattot. Így mondják, hogy kártyáznak. Pénzben. Persze nem nagy tétben, de arra elegendőben, hogy aki veszít, az elég dühös legyen, hogy elpártolt tőle a szerencse. Mert ez csak szerencse kérdése lehet, hiszen mindannyian a legjobb tudású játékosok. Egy ilyen késő délutánba belefér két „buli” biztosan. Ez maximum kétszer hét „partit” jelent. Hú, ezekkel a szakszavakkal bele is merültem a römi szabályaiba. Mindenféle lap neveket mondogatnak, ami a legfurcsábban hangzik számomra, az a kör bubi. Namármost, ismerem a lapok „színeit”, de kör nincs köztük. Pikk (falevél), Treff (lóhere), Káró (rombusz) és piros szív, erre mondják, hogy kör. Én erre rákérdezek, nem tévednek-e. Nem tévednek, kapom a választ az asztal fölül, a szív jelentése franciául kőr. Viszont ezzel le is buktattam magam, így a bújócskának vége.

Édesapámnak van egy nagybátyja, a Jóska vagy Józsika. A felesége az előbbin, mások a családban utóbbin szólítják. Ez egy igen furcsa szokás, máshol még nem hallottam, csak azt, ha korombélieket becéznek. Nálunk mindenki mindenkit kicsinyítő képzővel ellátva szólít. Szóval Ő az, aki a családból egyedüliként Kiskunhalason maradt, és jól menő órásmesterként dolgozik, felesége, Zsuzsa pedig üzletasszony, ami nagyjából azt jelenteti, hogy seftel. Szabadkán megveszi, otthon eladja… Szóval jól élnek. Nekik van egyedül a családban Zsigulijuk. Józsika olyan „keresztapa” féle. Ha megjelenik Fehérváron, mindenki haptákba vágja magát, összefut a család. Mindenkinek hoz valamit, nekünk gyerekeknek édességet, persze a legjobb fajtát. Na, ilyenkor indul a közelharc, kik ülhetnek le Vele elsőként kártyázni. 120-as PallMall-t szív, megadja a módját. Egyszer történt, hogy meghívta a családot ebédelni, hát persze, hogy az Ősfehérvárba. Innen tudom, hogy mennek ott a dolgok. Apu azt mondta akkor leszek igazi kártyás, ha Józsika egyszer leül velem kártyázni. Ez durván belém rögzült.

Forrás: autoskartya.blog.hu

Közvetlen találkozásom is korán kezdődik a kártyával. Hamar megtanulok „fekete péterezni”, és egészen alsós korom végéig sláger az autós kártya. Az viszi a másikét, akiének nagyobb a végsebessége, vagy több lóerőt pakoltak bele. De szép autók vannak benne…

Első ismerkedéseim a felnőttek kártyáival hétfő estéként történnek, immáron iskolás koromban. Ugye mindenki képben van, illetve kép nélkül. Naná, hogy nincs tévéadás. Szól a rádiókabaré, aztán Szilágyi János szellemi árverése a 20-as stúdióból, a „senki többet harmadszor”, és közben mennek a családi kártyacsaták 4-esben. Tudok römizni, rablórömizni, kilenc lapos römizni, kanasztázni, pasziánszozni és kaszinózni. Ez utóbbi egy két személyes játék. Lesz jelentősége a továbbiakban. Ezek mind francia kártyával. Magyar kártyával is ismerkedem, zsír, makaó, tromf, snapszer, 21. Imádom a hétfő estéket, csak a családról szól. Aztán keddtől persze jön az Onedin-család, meg a többiek, de a hét első napja csak a miénk.

Úgy 11-12 éves lehetek, a Trabantunkkal utazunk meglátogatni Jóskáékat – tudjátok, a „keresztapát” – a Balatonlellei nyaralójukban. A találkozás 15. percében Apu már az udvaron ül egy asztalnál, Ő a fecskét szívja – amiért engem szokott átküldeni a boltba, 7.50-be kerül – a házigazda meg a már említett, rendkívül hosszú cigijét, és kártyázzák ezt a bizonyos Kaszinó nevű játékot. Én odaülök, és passzív dohányosként figyelek – kibicelek – és érzem, hogy most eljön az én időm. Lejátsszák a játékot, tologatják a pénzeket egymásnak és elhangzik a várva-várt kérdés: akarsz játszani egy partit? Hát persze! Majd kiugrom a bőrömből, de rutinos kártyásként tudom – hiszen jól megtanultam a leckét – rezzenéstelen arccal kell játszanom. Nyertem. Visszavágót kér, látom, már komolyabban vesz. Legyőz. Mosolyog, gratulál és a kezembe nyom egy húszast. Egy igazi papír húszast! Repdesek az örömtől, de igazi kártyásként visszafogottan gratulálok, kezet rázok és köszönetet mondok. Felejthetetlen élmény. Persze fürdünk a Balcsiban is, meg van itt egy kedves kislány is, de a kártyaparti élményét egyik sem tudja felülmúlni.

Forrás: gyerekjatekokrol.hu

Ugorjunk pár évet, 16 múltam, Tibi barátoméknál nyaralunk Vonyarcvashegyen. Jó kis csapat van, Tibi nővére és még pár barát, akik szomszéd nyaralókból valók, nekem teljesen újak. Van köztük egy gyönyörű, fekete, göndör, hosszúhajú lány. Mónikának hívják. Szokás szerint most is hamar szerelembe esek. Így bandában – és Mónikával – járunk le strandra és itt tanulom meg az első olyan kártyajátékot, amit sokan lehet egyszerre játszani és elég vicces, Helló Ellennek nevezik és egy másikat is, amit meg pikk dámának (már egyiket sem tudom pontosan, hogyan kell játszani). Ebben a történetben azért a kártya egy kicsit mellékszereplő. A negyedik nap elcsattan az első csók, és egyben az utolsó is, mert a hölgy másnap hazautazik. Ez az én formám. Azért bánatomban itt megtanulok az egyik sráctól két kártyatrükköt, ami később még jól jöhet csajozós figurának. (Ma sem tudok sokkal többet…)

20 évesen profin vetem bele magamat a körletben folyó különböző kártyajátékokba. Igen, a sorkatonai szolgálatomat töltöm. 11 hónap. Itt főleg a magyarkártya a menő, azok közül is fájer. Úgy látszik, Borsodban nem annyira ismerik a franciakártyát, mert, hogy sokan onnan valók. Végül is mindegy, alkalmazkodom és gyorsan tanulok. Pláne, ha játékról van szó. Néha-néha odalesek, ahol keményen tolják az ultit, snapszeres múlttal a hátam mögött a harmadik hét után úgy döntök, hogy tudok ultizni és ezt magabiztosan közlöm is a többiekkel. Nem titkolom, jó pár zsold forintomba és cigarettámba került mire tényleg megtanultam. Itt teszem le a póker tudásom alapjait is, bár még nem kártyával, hanem kockával. Most joggal várhatnátok néhány katonasztorit, de azokra egy külön fejezetet szánnék.

Forrás: cseppek.hu

Tovább lépve rátérnék életem egy olyan szakaszára, amire nem feltétlen vagyok büszke, de jól érzem magam benne. Bohém 24 éves vagyok, kergetem az üzleti lehetőségeket és jönnek is szembe. Megy az export-import Romániával és van egy vendéglátó egység részem. És van egy forintos kaszinó a Fő utcán. Jó a társaság, jó a hangulat – sajnos – törzsvendéggé válok. Itt ismerkedem meg igazi nagy kártyaszerelmemmel a Black-Jack nevű játékkal. Ebből a bizonyos évből 184 belépőt sikerül összegyűjtenem. Szerencsére aztán messzire sodor az élet ettől a helytől, így sikeresen kigyógyulok a szenvedélyből, tényleg csak ritkán esek vissza pár órára hazalátogatásaim során. Vagy mégsem sikerült? Izraelben élek, van egy lakótársam, az Alföldről származik, egy az anyanyelvünk, de neki a játékszenvedélynél még nagyobb gondja van, az alkohol. Napközben mindketten dolgozunk, este tévé híján mit csinálhat az ember? Persze hogy kártyázik. És mivel anyagilag egyikünk sincs a toppon ki kell találnunk mi legyen a tét. Egyszerű, játszunk pólóban. Mármint a pólóink legyenek tétek. A következmény is egyszerű… Tegnap reggel én kértem Tőle kölcsön pólót, hogy legyen mibe mennem a munkahelyemre, ma reggel pedig Ő vásárolt vissza tőlem bizonyos összegért egy fehér inget, hogy el tudjon menni felszolgálni. Hát így.

Forrás: youtube

Közben hazalátogatásaim, majd hazaköltözésem során tanúja vagyok a zsidó közösségépítés magasiskolájának. Édesapám a fehérvári hitközség elnöke. Úgy próbál péntek esti minjánt verbuválni, hogy délutáni ima helyett ultipartit szervez az imaterem előtti közösségi helységben. Tudjátok, aminek a bejáratára az van kiírva, hogy „Iroda”. És akkor már négyen biztos ott lesznek estére. Az ulti nem szorul magyarázatra, de a „minján” gondolom igen. Ez azt a tíz zsidó férfit jelenti, akiknek a jelenléte lehetővé teszi a teljeskörű zsinagógai imádkozást, a frigyszekrény kinyitását, a Tóra olvasást, vagy éppen a Káddis ima fennhangon való elmondását. Ez a fajta közösségépítés sajnos az ultipartnerek és édesapám halálával mára megszűnt, de hiszem, hogy napjainkban is alkalmazható lenne.

El is érkeztünk napjainkhoz. Gyermekeimmel sokszor játsszuk a divatos pókert a texas holdert. Amúgy mindegyik ismeri az alap römi játékot, de igazán csak Lihi lányomat érdekli a kártya minden fajtája. Oly annyira, hogy egy pakli kártyáért képes több ezer forintot kiadni. Igen, igen, bűvészkedik. Első magyarországi bemutatóját egy nagy családi Széder estén tartotta nem kis sikerrel. Mióta Apu elment, minden évben összehívom a családot erre az alkalomra, megközelítőleg ötvenen ünneplünk együtt. Az idén megvettem Lihitől két trükköt, így négy mutatványra bővült a repertoárom, bár csajozni már rég nem szoktam… Amit viszont rendszeresen a mai napig is űzök, az az ulti. Állandó partnereimmel lehetőség szerint hetente leülünk és eltöltünk egy estét. 10 forintos alapon, de a számolásnál – a régi berögzülés szerint – 80 fillérnek mondunk egy piros ultit…

És ahogy minden hagyományt örökíteni kell, pár héttel ezelőtt megtanítottam a bűvész lányomat kaszinózni…

támogatás

Címkék:kanaszta, póker, römi, ulti